Líbia esetében a belháború egyelőre nem tart ott, ahol Szíriában, eszkalálódásának esélyei azonban adottak, és az elmúlt hetekben látványosan romlott a helyzet. Miután a líbiai vezetőt, Moammer Kadhafit - tisztségének hosszú elnevezésében a "vezér" és "útmutató" kifejezés utal élethossziglan dédelgetett ambícióira, melyek között látványos pánarab, sőt pánafrikai egyesülési elgondolások szerepeltek, miközben országában még kormányzati adminisztráció sem épült ki - a felkelők zavaros körülmények között megölték, a hatalmat a mintegy 1700 milícia, felkelőcsoport vette át. Természetesen nem koalícióba tömörülve, hanem többnyire egy-egy terület fölött gyakorolva felügyeletet, egymással hullámzóan intenzív konfliktusos viszonyban. Líbia amúgy sem volt soha egységes ország, a klánok, törzsek torzsalkodásait, melyek középpontjában az olajvagyon elosztása állt volna, egyszerűen lenyomta, elfojtotta a diktatúra. Kadhafi megbuktatását követően 2012 júliusában tartottak először választásokat. Elismerésre méltó módon több mint hatvanszázalékos volt a részvétel az Általános Nemzeti Kongresszus megválasztásában, amely a kormányt és vezetőjét választotta meg. Az Alkotmányozó Nemzetgyűlés megválasztása már nem keltett ekkora érdeklődést, az idei képviselőházi választásokon pedig mindössze a jogosultak 18 százaléka vett részt. A legfőbb ok egybehangzó vélemények szerint a csalódottság, az, hogy Kadhafi bukása óta nem történtek mélyreható változások, a létfeltételek nem javultak. Sokakban az kelt elégedetlenséget, hogy nem tűntek el a közéletből a letűnt rendszer ebből vagy abból a korszakából ismerős arcok - az érintettek persze tiltakoznak a gyakran kétségkívül sommás bírálatok ellen. Mások életét a közbiztonság hiánya, a mindennapos félelem, a milíciák közötti konfliktusok fenyegető folyamatossága nehezíti meg.
A képviseleti rendszernek - az Általános Nemzeti Kongresszusnak - részben a hatalmi harcok gyengítik a súlyát (két év alatt öt miniszterelnöke volt az országnak), és jelenleg is vitatott, ki a tényleges kormányfő. A jelentősége szinte csak abból áll, hogy részben leképezi azokat a konfliktusokat, amelyeket a fegyveres szervezetek erőszakkal igyekeznek rendezni. Még a forradalmi idők teremtették meg a kétségkívül önfeláldozó módon küzdő milíciák hatalmát, amelynek például az az egyik abszurd következménye, hogy egymással harcban álló fegyveres csoportok katonái egyaránt a költségvetési forrásokból kapják a fizetésüket. E csoportok egy része egy-egy városhoz - így a Tripolitól nyugatra fekvő Miszrátához vagy a délre lévő Zintanhoz - kötődik, és hiába voltak egykor szövetségesek, most egymás legelszántabb ellenségei. Jelenlegi harcaik középpontjában a tripoli repülőtér áll, amely a harcok miatt nagyjából használhatatlanná vált, a kereskedelmi flotta mozgásképtelen, mindössze három gépet sikerült az utolsó pillanatban Máltára menekíteni. Azóta - vagyis múlt péntek óta - a líbiai légtér le van zárva, a harcok viszont tovább folynak, és most éppen a kőolajtartályokat borították lángba, pont most, amikor lassan beindult a gazdaság szempontjából létfontosságú olajkivitel.
Egy másik fontos konfliktus - részben átfedve az iméntit - a kormányhű és az iszlamista csoportokat állítja szembe egymással. Az utóbbiak fő ereje az Anszar el-Sárijja nevű csoport, melynek legádázabb ellensége az a kalandos életű Kalifa Haftar tábornok, akitől az iszlamizáló pártokat nem kedvelők a stabilitás végre-valahára bekövetkező megteremtését várják. Haftar eredetileg Kadhafi puccsista fegyvertársa, vezérkari főnöke volt. A csádi háború idején azonban fogságba esve sorsára hagyta a líbiai vezető. Haftar ezután az Egyesült Államokba emigrált, erősen gyanítható, hogy szoros kapcsolatba lépett a CIA-vel, és a forradalom idején tért újból haza. ' lett az ország keleti részének egyik fő katonai vezetője.
A politikai életbe meglehetősen ellentmondásos módon kapcsolódott be: idén februárban bejelentett egy nem létező puccsot a választott kormány megbuktatására, mert sokallta a kabinetben az akár csak mérsékelt iszlamista kötődésű pártok jelenlétét. Ennyiben emlékeztet a Muszlim Testvériséget hozzá hasonlóan utáló egyiptomi tábornok-elnökhöz, el-Sziszihez. Viszont a szekuláris gondolkodásúak körében is sokakat riaszt állítólagos opportunizmusa és - a térségben kevéssé szokatlan módon - Amerika-barátsága.
Haftar a múlt héten úszott meg egy gyilkossági kísérletet, és egyelőre nem látszik, hogy az amerikaiak, akik a Tripoliban folyó kemény harcok miatt erős katonai kísérettel ideiglenesen áttelepítették a nagykövetségüket Tunéziába, állást akarnának foglalni a belviszályban. Az viszont valószínű, hogy Haftar tábornok nagyhatalmú milíciája, a Líbiai Nemzeti Hadsereg a jövőben sem fog tartózkodni a vérontástól, ami egy tényleges polgárháború kitöréséhez vagy a szíriai-iraki típusú széteséshez is vezethet akár.
