Lapzártánk idején, hétfőn kellene/kellett volna megszületni az új Irak új alkotmányának, amelyet aztán két hónapig tartó országos vitára bocsátanának. Október 15-én népszavazás dönthetne az alaptörvényről, hogy aztán már ennek alapján kerüljön sor újabb két hónappal később az első, az átmeneti jelleget lezáró parlamenti választások megtartására. Ha nincs egyezség, minden kezdődik elölről.
Nem szűnnek a robbantások és merényletek Irakban. A demokratizálódással fájdalmasan ismerkedő ország a biztonság szempontjából nem sokat változott az Ibrahim al-Dzsafari vezette kormány tevékenysége óta. A kurd és dél-iraki területekre továbbra is a viszonylagos nyugalom jellemző, míg Bagdadban és tőle északnyugatra mindennaposak a katonai és rendőri erők elleni robbantások, merényletek. Igaz, a szunnita háromszög belső területein az emlékezetes, Falludzsát és Ramadit ért brutális ostromok után jelentősen csökkent az ellenállás. Az elmúlt hónapokban az ország nyugati szélén, a Szíriával határos területeken, illetve az Eufrátesz folyó völgyében került sor a legsúlyosabb harcokra. Ez akár jelentheti azt is, hogy a szervezett ellenállást a közös amerikai és iraki csapatoknak sikerült valamelyest kiszorítani Irak határaiig.
A mindkét oldalon növekvő áldozatok száma mellett Irakot
Szaddám Huszein pere
és az új alkotmány előkészítése foglalkoztatta. Az egykori diktátor mindennapjairól keveset tudni azon a néhány fotón kívül, amely alsónadrágban ábrázolta egy brit bulvárlap címlapján. Az ügyvédekkel nem lesz gondja, már elfogása után 800 arab ügyvéd jelentkezett a Közel-Keletről, arról a francia ügyvédről nem is beszélve, aki olyan, a nemzetközi közösség szemében "renitens" politikusokat is véd(ett), mint például Milosevic. Az ügyében ítélkezni rendeltetett törvényszék munkáját a rejtett iraki politikai játszmákra jellemzően nem a külső körülmények, hanem a januári választások nyerteseinek vetélkedése hátráltatja.
A Szaddám Huszein által elkövetett bűncselekmények száma hatalmas, csakúgy, mint a még élő, emlékező szemtanúké. Az ügyészi csapat munkáját a helyi viszonyok között bőségesnek számító büdzsé, a főleg amerikai büntető- és nemzetközi jogászokból álló csapat és külföldi tanulmányutak segítik. Ám hiába ideálisak a külső körülmények, ha a testületet, némi személyes bosszútól is vezérelve, az Egyesült Államok egykori kedvence, az egyszer már leírt Ahmed Csalábi több alkalommal is megpróbálta ellehetetleníteni. A Dzsafari-kormányban miniszterelnök-helyettesi poszthoz jutott emigráns politikus azért teszi ezt, mert a törvényszék első irányítója az amerikai és izraeli jobboldali politikusokkal szoros kapcsolatot tartó Szálem Csalábi volt. Unokatestvérét azonban egy iraki tiszt-viselő meggyilkolásával vádolva lemondatták - ez utóbb kacsának bizonyult -, és ezt nehezen emészti meg a család.
Ahmed Csalábi a leghangosabb szószólója az ország debászifikálásának, azaz annak, hogy a közép- és felső vezetői, politikusi stb. posztok-ra csak olyanok kerülhessenek, akik nem voltak tagjai az előző rendszer egypártjának. Ismerve a kelet-európai gyakorlatot, tudhatjuk: az egykor egymilliósra becsült Baász pártba mindenki csak utasításra, felszólításra, kényszerből lépett be, és akkor is ott szabotált, ahol tudott.
Az egykori párttagok új karrierjének (illetve a restaurációs szándéknak) a megakadályozása természetesen tisztességes dolog, egészen addig, amíg az erre hivatott testületet nem poli-tikai vendetták végrehajtására használja. Nos, Csalábi a majd százfős törvényszék vezető bíráit és ügyészeit - valamennyi tapasztalt, az iraki jogban jártas öreg róka - megpróbálta kicsinálni azzal az indokkal, hogy tagjai voltak a korábbi állampártnak. A politikai elit azonban megálljt parancsolt; ha a vádaskodások eredményre vezettek volna, a testület szakemberek hiányában lehúzhatta volna a rolót. Márpedig a hatalom új urai számára Szaddám Huszein bíróság elé állítása kulcsfontosságú: egyszerre remélik tőle a közhangulat javulását, saját legitimitásuk növelését, sőt az iraki ellenállók tevékenységének csökkenését is.
Hasonló sikeréhség hajtja a Dzsafári- és a Bush-kormányt az iraki alkotmány ügyében is. Bár az iraki vezetőknek sem mindegy, a több fronton szorongatott Fehér Háznak folyamatosan szüksége van az iraki demokratizálás haladásának bizonyítására. Mióta az elképzelések és tervek nélkül érkező Paul Bremer 2003 novemberében belátta, hogy a megszállás hétköznapjai nem sok jóval kecsegtetnek, olyan
szoros menetrendet
állított össze a feletteseivel és fogadtatott el iraki politikusokkal, amelynek teljesítéséhez állandó bravúrra van szükség.
Az átmenetet szabályozó ideiglenes alaptörvény (TAL) előbb angolul készült el, s csak utána arabul (ráadásul hibásan). 2004 júniusában, a kitűzött határidő előtt napokkal, fanfárok és vörös szőnyeg nélkül került sor a hatalomátadásra és az Alávi-kabinet kinevezésére. A 2005. januári választások után (lásd: "Túl vagyunk rajta", Magyar Narancs, 2005. február 3.) augusztus 15-re el kellett készíteni az ország új alkotmányát. Ám azzal a legpesszimistább elemzők sem számoltak, hogy az államfői feladatokat ellátó elnöki tanács, a kormány és a házelnök megválasztása csak májusra történik meg. Így végül két hónap maradt arra a munkára, amely máshol egy évig is eltart. Az elmúlt évtized néhány "nemzetépítési" tapasztalata azt mutatta: a részt vevő felek közötti és a múltat terhelő rengeteg bizalmatlanság miatt óvatosan kell haladni. A tálibok bukása után Afganisztánban 14 hónapig tartott, Ruandában két évet vett igénybe, az állami múlttal nem rendelkező Kelet-Timorban pedig hét hónapba tellett az új alaptörvény kidolgozása.
Az alkotmány-előkészítő bizottság ténykedése sok tekintetben emlékeztetett a januári választásokat követő politikai huzavonára (amikor minden etnikai és vallási közösség a maximumot próbálta kisajtolni parlamenti pozíciójából). Kezdetben egyetértés volt abban, hogy az 55 fősre tervezett bizottság összetételét a választásokon elért arányok alapján határozzák meg. A legjobban a síitákat tömörítő Egyesült Iraki Lista és a kurdokat egyesítő Kurdisztáni Koalíciós Lista járt, hiszen az országgyűlésben megszerzett többségüket átmenekítették az alkotmányozó szervbe. Az önmagukat januárban bojkottal büntető szunnita arabok közösségét viszont mindössze két politikus képviselné. Ez az aránytalanság annyira szembetűnő, és oly mértékben kérdőjelezi meg az egész folyamat hitelességét, hogy mind az amerikai külügyminiszter, Condoleezza Rice, mind az iraki közélet legnagyobb tekintélyű nem politikus személyisége, Ali Szisztáni nagyajatollah az arányok azonnali megváltoztatását sürgette. A kezdetben felajánlott tanácskozási jog azonban egyetlen szunnita résztvevőt sem elégített ki, s csak úgy voltak hajlandók részt venni a hat albizottság munkájában, hogy - a később biztosított - rendes vétójoggal rendelkeznek minden kérdésben, sőt olyan témákhoz is hozzányúlhatnak, amelyekben már sikerült véletlenül megegyezniük a munkát időközben elkezdő tagoknak.
A legtöbb kérdésben együttműködni kész képviselők között csak néhány - igaz, kulcsfontosságú - témában volt heves véleménykülönbség; ezek miatt egyébként sokáig kétséges is maradt az alkotmány határidőre történő megszövegezése. Az eredeti menetrend szerint ugyanis a bizottság elnökének, Humam Hamoudinak augusztus elejére kellett volna letennie a kész verziót a parlament asztalára, hogy a hó közepéig még plenáris szinten is megvitatható legyen. A késedelmes kezdés és a szunnita alkotmányozók bevonása körüli vita miatt azonban erre már nem került sor, így a síita politikus al-Dzsafari jóváhagyásával e hó 15-éig kapott lehetőséget a finomításra.
Gyakorlatilag teljes az egyetértés a nőket érintő "túlzott" jogok megnyirbálásában. Irak lakosságának a fele a 2003-as ideiglenes alaptörvény alapján élvezhette a korábbi baászista szekuláris alkotmány minden előnyét, sőt a poszt-Szaddám választásokon a jelöltek egynegyedét is nekik kellett adniuk. A tervek szerint az új alkotmányban a 25 százalékos klauzula csak az elkövetkező nyolc évben lesz érvényes. Megjegyzendő, hogy míg az új parlamentben a képviselők egynegyede valóban a gyengébbik nemhez tartozik, addig az alkotmány előkészítésével megbízott testületben arányuk már csak 16 százalékos volt.
Az iszlám szerepe
a síitákat a kurdokkal és a szunnita arabokkal állította szembe. Valószínű, hogy a szövegezéstől függetlenül az ország megőrzi szekuláris jellegét, és - legalábbis egyelőre - érintetlenül marad a nemek teljes egyenlőségét biztosító családjogi törvény (házasság, öröklés stb.). 1959-es bevezetése óta ez utóbbi tette a legtöbbet a nők emancipációjáért a tradicionális arab/iraki társadalomban - s ezt veszélyezteti a leginkább az iszlám jog lehetséges alkalmazása.
Parázs vita bontakozott ki Kurdisztánról és az ottani olajról, tágabban értelmezve a föderális/központi államberendezkedésről. A kurdok a tartományi határok újrarajzolását, az olaj révén gazdaságilag is önálló, Kirkukkal kiegészített saját autonóm területük elfogadását követelték. Az arab politikusok féltek lemondani az ország bevételeinek jelentős hányadát biztosító kirkuki olajmezőkről, és tartottak az így túlzottan ön-állósodó, távlati céljaikban kiszámíthatatlannak ítélt kurd vezetőktől. Bár az olajjövedelmek elosztásáról végül megegyeztek, a föderális/központi államberendezkedés kérdésében az ország egységét féltő szunnita politikusok megmakacsolták magukat.
Ha nincs kompromisszum, elvileg fel kell oszlatni a nemzetgyűlést, új választásokat kell kiírni - és a szigorú menetrendbe máris egy hat hónapos csúszás kerül. Ugyanakkor az is elképzelhető, hogy a síita és kurd többségű parlament a tiltakozások dacára elfogadja az alkotmánytervezetet. Ebben az esetben a négy tar-tományban többséget élvező szunnitáknak az ideiglenes alaptörvényben biztosított jog alapján lesz csak lehetőségük elutasítani az új alkotmányt. Ha ugyanis a népszavazáson három tartomány kétharmados többséggel mond nemet, akkor az az alaptörvény elutasításához vezet, és kezdődhet minden elölről: új alkotmányozó nemzetgyűlés választása, új alkotmányozó testület, majd új népszavazás. Ezt nem feltétlenül bánnák a szunniták: egy megismételt referendumon, elutasítva a korábbi bojkottot, már az ő közösségük is rajthoz áll majd, s így legitim módon vehetnek részt a következő alkotmányozási folyamatban.
