A tamil felkelők eddig csak cáfolták a feltevéseket, amelyek őket sejtetik a Srí Lanka-i külügyminiszter meggyilkolása hátterében. A merényletet követő embervadászat során már Lakshman Kadirgamar hétfői elhamvasztásáig letartóztattak úgy egytucatnyi tamilt, és az államfő szerint az eddigi vizsgálat is ezt a gyanút erősíti.
Kadirgamar maga is a szigetország lakosságának 18 százalékát kitevő tamil népcsoport tagja volt, aki azonban nemcsak hogy a megbékélést szorgalmazta a gyűlölt szingaléz többséggel, de kifejezetten fellépett a Tamil Eelam (ez az általuk lakott északi terület neve) Felszabadító Tigrisei (TEFT) ellen. ' érte el például, hogy az Egyesült Államok vegye föl a terrorista szervezetek feketelistájára a Tigriseket, a kormányon belül pedig azok közé tartozott, akik elleneznek mindenféle politikai közeledést a felkelőkhöz. Eszményi célpont tehát a békétlenkedést szító szélsőségesek számára - már amennyiben használhatjuk rájuk ezt az általánosító többes számot. Ebben az bizonytalaníthat el bennünket, hogy márciusban a felkelők egyik parancsnoka szembefordult Velupillai Prabhakaran főtigrissel, akinek az emberei a lázadók közül vagy százötvenet lemészároltak. Meglehetősen érdes kifejeződése volt ez annak, amit a keleti terü-letek tamiljai egyfajta kasztgőgként élnek át testvéreik - és hindu hitsorsosaik - részéről. Ugyanakkor igazolni látszik a meggyilkolt, a szingaléz többség köreiben kifejezetten népszerű Kadirgamart, aki élesen kikelt a felkelők autoriter hatalmi viszonyai ellen is.
Tény, hogy a keményvonalas tamilok utálták a volt külügyminisztert, aki közismerten ki volt téve egy merénylet veszélyének, és saját maga is tisztában volt mindezzel. E tény és a rendőrség figyelmeztetése ellenére sem költözött el abból a lakónegyedből, amelyben nem tudták szavatolni a biztonságát, és ahol végül a halálos lövések érték.
A TEFT fegyveres felkelése 1983-ban kezdődött, a függetlenség 1948-as elnyerése utáni több évtizedes politikai és gazdasági elnyomásra hivatkozva, egy önálló tamil állam létrehozatalának követelésével. Indiában is élnek tamilok (ott élnek csak igazán), és a nagy északi szomszéd egy ideig közel sem állt minden gyanú felett, ami felkelők támogatását illeti. Tény, hogy a Srí Lanka-i hadsereg és a felkelők fegyverzete egyik fél számára sem teszi lehetővé a győzelmet. Az eddig már vagy hatvanezer áldozatot követelő háborúskodásból amúgy is elege volt a lakosságnak - így aztán a norvég közvetítéssel elkezdett béketárgyalások 2002-ben fegyvernyugváshoz vezettek. Azóta egyfajta se nem háború, se nem béke állapot alakult ki, a Tigrisek szórványos (letagadott, de rájuk valló) merényleteivel. A helyzet voltaképpen elég reménytelen, mivel a mindenkori kormánynak politikai küzdelmet kell vívnia az ellenzékkel a további tárgyalásokon megtehető engedményekről, ezek mértékéről, külön figyelemmel a szingaléz többség hazafias (vagyis tamilellenes) lelkesedésére. Az év eleji választásokat többek között ezért bukta el az előző kormányfő és pártja, ami nem épp a legjobb üzenet a tamilok számára. Annál örvendetesebb viszont a számukra, hogy egy tamil párt, amelyet a felkelők is támogattak (sőt a jelöltek közül a többség maga is fegyverforgató múlttal dicsekedhet), húsz parlamenti mandátumot szerzett, amivel a harmadik legnagyobb létszámú frakciót állítja ki (nem számítva a választási szövetségeket). Ilyen szövetséget vezetett Mahinda Rajapakse miniszterelnök is, ám nacionalista partnere azóta kihátrált mögüle, a cunamit követő segélyek elosztása ügyében a tamilokkal szemben tanúsított engedékenységét büntetve a hátraarccal.
A decemberi cunami, aminek Srí Lanka az egyik legsúlyosabb áldozata volt (harmincezer halott, félmillió hajléktalan, hatalmas anyagi károk), különös csavart helyezett el az egy helyben topogó tárgyalások köhécselő gépezetében. Az adományozók nyomására létrejött egy segélyelosztó tanács, amelynek túl sok hatalma nincs ugyan, de legalább egy asztalnál ülnek benne a szingalézek, a tamilok, sőt még a mohamedán kisebbség képviselőivel is tárgyaltak egy darabig. Hogy ők aztán kimaradtak a végső megállapodásból, ez állítólag a TEFT-nek tett kormányoldali engedmény kétes értékű eredménye. Volt mit kompenzálni, miután a kormányzat január elején nem tette lehetővé, hogy az országba látogató Kofi Annan ENSZ-főtitkár fölkeresse azokat a katasztrófa sújtotta területeket is, ahol a felkelők az urak.
Hárommilliárd dollárnyi segélyről van szó, aminek a jó része még mindig nem jutott el a ténylegesen rászorulókig - és ez egyre kellemetlenebb a kormánynak. Egy dolog, hogy a huzavona nem hat jól a további adományozókedvre, ám ennél sokkal fontosabb a hazai népszerűség fogyatkozása - ami természetesen a felkelőkre is áll. Ráadásul a kormánykoalícióból kilépett párt bíróság előtt is megtámadta a segélyek elosztására nagy nehezen összeütött politikai megállapodást, amely így még csak életbe sem léphet.
Egyébként a 2003-as fegyvernyugvás talaján hivatalosan tovább araszolgat a békefolyamat. Ennek keretében a felkelők a teljes önállóság követelését az önrendelkezés célkitűzésévé módosították, de ez inkább csak stilisztikai változásokat hozott a tartalmi követelések körül megmerevedett álláspontok megfogalmazásában.
Ilyen viszonyok között csapódott tehát egyfajta feszült tehetetlenkedés állóvizébe a külügyminiszter meggyilkolása. Nehéz volna megmon-dani, mi lesz most. Lehet, hogy a TEFT megelégelte a mozdulatlanságot, még az is lehet, hogy netán újra fegyvert fog, ha van valami oka a status quo kedvező módosulásában reménykedni. De lehet, hogy a szingaléz fél - vagyis a hadsereg - csap az asztalra, annak dacára, hogy Kumaratunga államfő a békefolyamat mindenek-fölötti fontosságát hangsúlyozta a merénylet után is. A segélymilliárdok pedig tovább pihennek kihasználatlanul (de legalább remélhetőleg jó kamattal) a bankszámlákon.
