A tavalyi elnökválasztástól mintegy húsz ponttal maradt el a részvétel: ötven éve nem volt ilyen alacsony az érdeklődés az önkormányzati képviseletet kijelölő és a megyegyűléseket felerészt megújító randevún. Az eredmények ismeretében nagyobbrészt a lehetséges jobboldali szavazók maradhattak otthon. Az egy héttel ezelőtti első fordulón megingott nagyvárosok közül a szocialista párt (Parti socialiste, PS) Marseille kivételével vitt minden mozdíthatót. Ezzel nemcsak a legutóbbi, 2001-es helyhatósági választáson elszenvedett vereségéért vett revánsot, hanem szövetségeseivel együtt újra fölénybe került a 3500 főnél nagyobb településeken az UMP (Union pour un mouvement populaire, Népi Mozgalom Uniója) táborához képest (az eredményekről részletesebben lásd keretes cikkünket).
A tavalyi kettős veresége után hónapokig lábadozó PS vezéreinek eddigi kaotikus koncertjét végül sikerült egységes hanggá összefogni, bár elsősorban a növekvő elégedetlenségre és Sarkozy eltúlzott vásárlóerő-növelési ígéretére támaszkodva. A nyári kongresszusukon elvileg új pártvezetőséget és főtitkárt választó szocialisták ugyan szintén nincsenek a népszerűségük csúcsán, de ügyes szövetségekkel és jól átgondolt taktikával, nem utolsósorban pedig a rég nem látott egyetértés révén egyértelmű sikert kovácsoltak a jobboldal növekvő gondjaiból. Hatalmukat megszilárdítva, de a túlnyerés okozta diadal terhe nélkül kezdhetnek a párt megújításához. Legalább ennyire delikát belső munka vár a jobboldalra, ahol az elmúlt hónapokban aggasztó jelek sorozata hívta fel a figyelmet a most már nehezen palástolható gondokra. A helyi szinten tapasztalható megosztottság, ami például Reims vagy Metz nagyvárosok vesztét okozta, a pártvezetőség szintjén is érezhető, és muszáj lesz kezdeni valamit a Nicolas Sarkozy köztársasági elnök személye körüli kételyekkel is.
Csak dolgozni ne kelljen
Nicolas népszerűségének lejtmenete tavaly ősszel kezdődött, és azóta folyamatosan tart. Francois Fillon miniszterelnök kormányának - közepes - tetszési indexe mindeközben stagnál, sőt az utóbbi hetekben még javult is valamicskét, a kontraszt a már 40 százalék alatt pislogó Sarkozyéval mind szembeszökőbb. A gall elemzők nagy része ezért az elnök stílusát hibáztatja, mások a hatalom gyakorlásának egyeduralkodói jellegét kritizálják, miközben az európai sajtó egyre nyíltabban állítja pellengérre az államfő személyiségének olyan vonásait, mint a magamutogatási vágy, az olykor gyerekes egocentrizmus, vagy az önkontroll hiánya.
A gyakori szereplései miatt már téléprésident-nak is csúfolt Sarko bajainak gyökere valószínűleg nem független a politikáról alkotott elképzelésétől. Ennek jelentős részét a kommunikáció teszi ki. A "közbeszéd tematizálásának" céljával naponta szállítja az esti híradóba a jól fényképezhető és frappánsan idézhető riportelemeket. Az "egy nap, egy eseménysor" stratégiája azonban elégtelennek bizonyult, mihelyt a szocialisták és nyomukban a média megtalálta a franciák milliói számára valóban égető gondot jelentő "vásárlóerő" problémáját. És az is nyilvánvalóvá vált, hogy a Sarkozy sikereiben kulcsfontosságú kamerák, akárcsak a személye által keltett szenvedélyek ellene is fordulhatnak. A bakikat, súlyos tévedéseket, elhamarkodott rögtönzéseket egyaránt megőrző felvételek lassan, de biztosan koptatják a bizalmat. A Sarko-címlapok által garantált eladási rekordok érdekében még a jobboldali sajtótermékek sem fáznak attól, hogy az államfő kudarcait vagy hatalmának "sötétebb oldalát" emeljék ki, amint a közhangulat úgy fordul.
Így válhatott jelképes értékűvé a múlt decemberben Moammer Kadhafi nagyjelenete az Élysée-palota lépcsőjén, amikor a kelleténél néhány perccel tovább álldogált, győzelmesen magasba tartott ököllel. Az éveken át túszként fogva tartott bolgár ápolónők és palesztin orvos kollégájuk szabadon engedéséért és néhány nagyobb állami megrendelésért "cserébe" egy hétig Párizsban szafarizó líbiai vezető attól sem riadt vissza, hogy egy televíziós interjúban meghazudtolja Sarkozyt: nem, nem beszélgettek az emberi jogokról, és őt semmilyen kritika sem érte.
Kezdetben a kínos Kadhafi-epizód feledtetésére is hivatott a végül majdnem teljesen diszkrét esküvőbe torkolló Carla Bruni-kaland, amely Disneylandben indult, a fókuszcsoportokra nagy gonddal ügyelő kellékekkel: idős anyuka mint gardedám, kisgyermek és kifinomult szépasszony a feleségétől elhagyatott köztársasági elnök oldalán. Ám a konzervatívabb ízlésű fogyasztók - soraikban az elnök nemrég még oly lelkes szavazói, például a nyugdíjasok - számára nehezen emészthetők a Jordániában vagy Egyiptomban a sztármagazinoknak pózoló szerelmespár képei. A kurta, de emlékezetes kirándulások a közvélemény-kutatók szerint roppant szerencsétlenül hatottak az olyan kijelentések előterében, mint "a kasszák üresek, csak nem azt várják tőlem, hogy tovább ürítsem őket!".
Balul sült el az elnökjelölt által megígért vásárlóerő-növekedés elodázására hivatott év végi kommunikációs offenzíva: az apróbb intézkedések arzenálját részletező tévéinterjútól kezdve az új "civilizációs politikát" beharangozó újévi köszöntőn át a januári, élesben közvetített sajtótájékoztatóig. Itt Sarko egy újabb jó órányi monológ és szenzációs bejelentések után (mint például az állami tévécsatornákon várható reklámstop) lezseren és olykor cinikusan lehengerlő modorban felelgetett a válaszjoggal nem rendelkező, mellesleg hallhatóan remekül szórakozó újságíróknak. "Carlával komoly a dolog."
Sok a fuksz, kevés a Þx
A január végére újabb nyolc pontot zuhanó tetszési index nyomán megindult a vidám odamondogatás az aggódó jobboldali táboron belül. Látványosan befuccsolt a médiában szintén jól kamatoztatható bizottságosdi is. A francia gazdaság kátyúba ragadt szekerének kirántására hivatott, exszocialista Jacques Attali-féle grémium több száz pontos lajstroma éppoly gyorsan került a fiókba - némi taxissztrájk után -, mint a hasonlóan nagynevű kollégák által eddig legyártott konklúziók. A külpolitikai kalandok során még egy tyúkszemre sikerült rálépni. Az állam és a vallások kapcsolata feszegetésének több ízben és többek között Szaúd-Arábiában nekifutó Nicolas ugyanis kissé felkavarta a laikus állam intézményéhez erősen kötődő franciák nyugalmát.
A választásokhoz képest már későn érkeztek a korrekciós kísérletek: a régi-új visszafogottság, a reggeli gyárlátogatások felelevenítése, a tavalyi kampány során beígért kisnyugdíj-emelés, és nem utolsósorban a diszkréció. Sarkozy néhány kiruccanáson kívül alig vett részt a kampányban. Pártjának sok jelöltje még az UMP mozaikszót is levetette a plakátokról. A néhány hónapja még harcos nemzeti korteskedésre készülő Sarkozynek is szembe kell majd néznie a hétvégi vereség mélyebb okaival. Továbbra is válasz nélkül maradtak az olyan kérdések, mint az általa beharangozott új iparpolitika jövője; az oktatás-kutatás, az adminisztráció, az államszervezet vagy az egészségügyi rendszer modernizációja (kivéve persze a tavaly bevezetett dobozdíjat, vizitdíjat stb.). A környezetvédelem érdekében nagy csinnadrattával ünnepelt intézkedéscsomag egyik lényeges elemét, a génmódosított növények termesztésének tilalmát épp most fúrják egyes jobboldali képviselők a parlamentben. Nem érződnek a kormány gazdasági intézkedéseinek hatásai, a "dolgozz többet, hogy többet kereshess" szlogenjéből sokak számára egyelőre csak az első lehetőség adott. A közvélemény-kutatások kevésbé hangoztatott adatai arra is utalnak, hogy egyre többen kételkednek Sarkozy felkészültségében, és abban, hogy politikája valóban hathat az életükre. Pedig épp ez lett volna a "szakítás" elnökjelöltjének legfontosabb ígérete.
A most tapasztalható csalódottság egyenesen arányos az elnök által kiváltott óriási várakozásokkal. Nem utolsósorban az olyan konzervatív értékek védelmében, mint a tisztelet, a fegyelem, a tekintély, az érdem vagy a személyes erőfeszítés jutalma. A kissé hivalkodóan viselt luxusmárkákhoz való vonzalma és nem túl diszkrétre sikerült nyaralásai miatt - a rapzenészek ékszereinek csilingelését utánzó - "bling-bling" elnökségnek nevezett éra máris revízió alá került. A hétvégi pofon nagyobb legitimációt adott az eddig csendesebb párton belüli kritikusoknak, akik most majd feltehetően szeretnének beleszólni a nemzeti politika esetleges korrekciójának alakításába.
Városról városra
2004-ben, a regionális választások után az ország 22 körzetéből csak Korzika és Elzász maradt a konzervatívok kezén, ám most ismét rózsaszínben játszik az utóbbi legfőbb városa, Strasbourg. Elesett Toulouse is, a jobboldal egyik utolsó jelentős bástyája a Pireneusoktól északra. Szimbolikusan jelentős vereséget szenvedett a szomszédos Aquitaniában, az alig negyvenezer lakosú Périgueux városában a jelenlegi oktatási miniszter, aki mellett a végső menetben felvonult a klasszikus jobboldal színe-java: a még az első fordulóban Bordeaux-ban befutó Alain Juppé ex- és Francois Fillon jelenlegi kormányfő. A szocialista főtitkáresélyes Bertrand Delano‘ hozta a kötelezőt, és bő 57 százalék többséget szerzett Párizsban, ahol a keleti, jól megtermett baloldali szelet tovább növelte kiterjedését. A nyugati negyedek és a központ sikkes bal partja is a jobboldalé, itt lett a hetedik kerület polgármestere nulla kockázattal Rachida Dati igazságügyi miniszter. A fenti kivétellel ugyan a kormány többi induló tagja is elnyerte a mandátumot, de olykor csak vesztes listák éléről, és alig sikerült újabb városokat kivonni a baloldal ölelő karjaiból. Sőt, a háromtucatnyi, százezresnél nagyobb városból a korábbi 21 helyett csak 12 kékellik: a normandiai Rouen és Caen mellett olyan régi trófeák is áldozatul estek, mint a pikárdiai Amiens Párizstól északra.
A szélsőjobb szavazóinak is jobb dolguk akadt, mint a Nemzeti Front (Front National, FN) jelöltjeit támogatni, még az a listájuk sem nyert, amit a párt matuzsálemének lánya, Marine Le Pen vezetett. A két forduló között a jobb- és baloldallal bonyolult egyezkedéseket folytató új formáció, a Francois Bayrou-féle MoDem (Mouvement Démocratique, Demokrata Mozgalom) szerény helyezése aligha lesz elég az önálló erőként való fellépéshez. Megőrizte viszont helyi pozícióit, egyben végső menedékét a kommunista párt (Parti communiste francais, PCF). Önálló eredményük ugyan romlott, de a szocialistákkal indított közös listákon több képviselőre tettek szert a zöldek (Verts). És végül Olivier Besancenot-nak, Franciaország egyik legnépszerűbb (!) politikusának trockista pártja is javított korábbi pozícióin. Több nagyvárosban, így a Michelin gumigyáras família felségterületén, Clermont Ferrand-ban is a húsosfazekak közelébe jutottak.
