A mostani események dinamikáját már nem elsősorban a felkelők tevékenysége diktálja, hanem az új szunnita politikai csoportosulások megjelenése. A 2003-as rendszerváltás után a hatalom az amerikaiakkal érkezett síita és kurd politikai csoportok ölébe hullott, akik a Szaddám-rezsim alatti megpróbáltatásokért bosszúból, és persze a politikai kapzsiságtól vezérelve a szunnita arabokat - mind a középrétegeket, mind a hatalmi elitet - kirekesztették a közéletből. A harminc év privilégiumait elvesztő szunniták reakciója az alkotmányozási folyamat és a 2005-ös parlamenti választások bojkottja, valamint a fegyveres harc volt. A 290 fős iraki parlamentbe mindössze 12 szunnita arab képviselő jutott be.
Az egykori domináns közösség diszkriminációja még 2003 nyarán kezdődött, amikor Paul Bremer helytartó feloszlatta az iraki hadsereget. Ám azzal, hogy szélnek eresztette a többségében szunnita arab tisztikart, utánpótlást biztosított az éledező felkelésnek is. Tovább mérgezte a megszállók és a szunnita közösség viszonyát, hogy a kollektív bűnösség jegyében az egykori kétmilliós Baasz-párt minden tagját eltiltották a közhivatalok viselésétől, miközben tanárok, orvosok, közszolgák százezrei csak a karrierjük miatt vállalták a párttagságot. A Szaddám-korszak utáni, feltörekvő új politikai elit érdekeit jól szolgálta ez az elidegenülés: a rendőrséget és a titkosszolgálatokat saját milicistáikkal tölthették fel. Egyes síita csoportok saját halálbrigádokat tartottak, ezek ugyanúgy kivették részüket a tömeges gyilkosságokból, a konfesszionális ellentétek élezéséből, mint az iraki al-Káida vagy a szunnita felkelők. A síita és kurd politikusok dolgát az is megkönnyítette, hogy hatalmukat végső soron a több mint százezres amerikai haderő vigyázta.
Zsörtölődő törzsfők
A mára lassan beérő belpolitikai átrendeződést is végső soron a külföldi megszállók indították el. A 2007 februárjában Bush elnök által meghirdetett új iraki politika a felkelés kezelését három területen képzelte el. A fegyveres harcot az amerikaiak gyakorlatilag magukra vállalták, ám emellett azt várták az iraki kormánytól, hogy hozzon egy sor olyan törvényt, amely véget vet a szunniták diszkriminációjának; külpolitikai téren pedig párbeszédet kívántak az ország szomszédaival, elsősorban a felkelők fő támogatójának tartott Szíriával és Iránnal. Az utóbbi két területen az új amerikai politikáig vajmi kevés eredmény született, jobbára azok félelmét igazolva, akik szerint a Maliki-kormány mögött álló síita-kurd elit csak szavakban képzeli a nemzeti egységet.
Az otthon mindinkább szorongatott washingtoni vezetés azonban nem lankadt. Az iraki amerikai erők parancsnokává David Petreaus tábornokot nevezték ki; ő 2004-ben - még hadosztályparancsnokként - a szunnita többségű Moszulban is fenn tudta tartani a viszonylagos nyugalmat. Petreaus irányítása alatt a szunnita többségű tartományokban előbb párbeszéd kezdődött a törzsi vezetőkkel, majd azok támogatásával megindult a rendőrség feltöltése helyi fiatalokkal. Az amerikaiak a törzsi tanácsokat fegyverrel és pénzzel látták el, és - szembemenvén a bagdadi politikai érdekekkel - befolyást biztosítottak számukra saját tartományaikban.
Az eredmény az egykori felkelők és az al-Káida közötti véres leszámolások lettek - ami mégis a civileket sújtó erőszak drasztikus csökkenéséhez vezetett. A főként külföldieket tömörítő hálózat érzékelte, hogy az amerikaiak megpróbálják megosztani a felkelőket, kivásárolni onnan azt a többségi csoportot, amelyik nem vallási fanatizmusból harcolt, hanem mert a 2003-as rendszerváltás után politikailag és gazdaságilag marginalizálódott. Ennek a háborúnak a kimenetele azonban nem volt kétséges. A külföldi terroristák helyi támogatás nélkül tehetetlennek bizonyultak - most már őket üldözte az amerikai hadsereg és az egykori felkelőkből létrejött, magukat eufemisztikusan Megmentési Tanácsoknak nevező csoportok koalíciója. E folyamat a szunniták lakta összes tartományban, Anbarban, Dijalában, Szalahuddinban és Bagdadban is végbement: napjainkra már mindenhova kezd visszatérni az élet, míg az amerikai hadsereg veszteségei a kezdeti "békeidők" szintjére csökkentek. Beszédes volt a kép, hogy miközben Maliki kormányfő a törzsi csoportok legitimitását kérdőjelezte meg, azok vezetői Washingtonban parádéztak és fogadták a gratulációkat.
Moktada gazda a vasderesen
Innentől fogva a síita-kurd koalíció sem fordíthatta tovább félre a fejét. A biztonsági helyzet javulása miatt már nem volt mivel vádolni a szunnitákat, és az amerikaiak is mind jobban presszionálták őket. Így aztán 2007 végétől, majd egyéves késéssel, megkezdődött az a törvényhozási folyamat, amelyet Bush elnök már az év februárjában üdvözítőnek tartott volna. Hosszas parlamenti torzsalkodások után előbb elfogadták az amnesztiatörvényt, amely eltörölte a Baasz-párt tagjainak kollektív bűnösségét. Feloszlatták azt a szunniták által gyűlölt igazolóbizottságot is, amely sosem törekedett a régi rendszer híveinek igazolására, viszont tele volt az évtizedes emigrációból visszatért politikai haszonlesőkkel. Kulcsfontosságú a tartományi választások 2008. októberi megtartásáról rendelkező friss törvény is: nagy valószínűséggel ez fogja legitimálni a szunnita tartományokban a hatalmat egyelőre csak informálisan birtokló Megmentési Tanácsokat, és kikövezni útjukat az országos politikai elitbe. Ezeken kívül már csak az ország olajkincsének felhasználásáról és kezeléséről szóló törvény lenne hátra: ez lehet az egyedüli biztosíték a szunniták szemében (lévén az ő területükön alig van olaj), hogy a szeparatizmussal gyanúsított kurdok és az ország felosztását még mindig elképzelhetőnek tartó egyes amerikai politikai erők kudarcot szenvednek.
A szunnita arabok visszatérése a politikai életbe átrendezi az erőviszonyokat, s ezért még sok konfliktussal járhat. Élesedik a viszály a Megmentési Tanácsok és az Iraki Iszlamista Párt között: ez a szunnita szervezet volt az egyetlen, amely elindult a 2005-ös parlamenti választásokon, és így az iraki szunniták egyetlen jogos képviselőjének tartja magát. A tartományi Megmentési Tanácsok elitje - történelmi örökségként - alapvetően szekuláris beállítottságú, azaz a jelenleg hatalmon levő síita iszlamista csoporttal ideológiailag szemben áll. A tanácsok megerősödése a 2003 óta háttérbe szorult világi csoportok erősödéséhez vezethet, és alkalmi szövetséget kínálhat a szintén szekuláris beállítottságú kurd pártoknak. Ezt a szunnita arab-kurd közeledést persze nem szabad túldimenzionálni, hiszen az előbbi közösség másik jellemzője az arab nacionalizmus, és az erős központi hatalom követelése. Ezek éppenséggel ellentétesek az iraki állam föderális jellegéhez ragaszkodó kurd pártokkal; viszont egyes síita csoportok felé kínálnak párbeszédet.
Nem csak ezzel az új szunnita arab elittel kell azonban szembenéznie a síita-kurd koalíciónak. A kezdetben önmagáról kialakított fanatikus hitszónok képét meghazudtolva Moktada asz-Szadr az elmúlt egy évben igen pragmatikus politikát folytatott: úgy tűnik, a kezdeti szélsőséges megnyilvánulások és Amerika-ellenesség célja az volt, hogy híveket szerezzen magának, és így részt követeljen az előre leosztott hatalomból. Miközben maga bojkottálta a parlamenti választásokat, hívei más pártok listáján vagy harminc képviselői helyet szereztek. Az amerikai csapaterősítést Iránban vészelte át, csendben asszisztálva az általa szervezett Mahdi Hadsereg renitens parancsnokainak és egységeinek felszámolásához. Õ már elérte célját: a politikai elit befogadta, a hatalmi játszmák részese lett.
Marad a politika
Az iraki társadalom az elmúlt ötven évben jelentős változáson ment keresztül. Az urbanizációt, a gazdasági fejlődést, az életszínvonal emelkedését és a szekularizációt az 1980-as évek közepétől ezek leépülése követte. De politikai, ideológiai értelemben a társadalom fragmentáltsága már régen bekövetkezett, még ha a Szaddám-rezsim alatt ennek aligha láthattuk is jeleit (a különböző ideológiát követő ellenzéki csoportok csak a határon túl működhettek). Számos kerülő és zsákutca után most lassan visszatér ez a sokszínűség. Még mindig sokan megkérdőjelezik az új állam életképességét, ám azt biztosan mondhatjuk, hogy amíg a Washington által kijelölt - és egyelőre általuk felügyelt - demokratikus játékszabályok szerint működik Irak, addig a parlamenti keretek közé kényszerített politikai elit ugyanolyan bonyolult játszmákat folytat majd a hatalom megszerzéséért, mint bármelyik nyugati ország pártokráciája. Most a szunnita arabokon van a sor, hogy megvívják immár talán politikai harcukat, az establishment részévé váljanak, és sokrétű érdekeiket új szövetségesek és koalíciók révén próbálják meg érvényesíteni. Az úton mindenesetre elindultak.
