"A mai napon minden ellenzéki párt elutasította az intézkedéseket, amelyeket a kormány azért javasolt, hogy Portugáliának ne kelljen külföldi pénzügyi támogatásért folyamodnia. Tették ezt úgy, hogy semmilyen alternatíváját nem kínálták ezen költségvetési konszolidációs intézkedéseknek... Az ellenzék tudatosan megfosztotta a kormányt a kormányzás folytatásának minden eszközétől. Ennek következtében benyújtottam lemondásomat a köztársaság elnökének. Tudatában vagyok a helyzet komolyságának, és ezért a portugál néphez kívánok fordulni" - kezdi beszédét a portugál miniszterelnök, szavait a tévécsatornák élőben közvetítik, az online hírportálok percenként tudósítanak. Történelmi pillanat, egy felelős, országáért aggódó államférfi búcsúja és a hataloméhes ellenzék győzelme, amely egész Európát veszélybe sodorja. Bár Sócrates március 23-án elhangzott szózata hazájában már másnap gúnyos You-Tube-paródiák kedvenc témája, az európai sajtó mégis gond nélkül veszi át ezt a retorikát. Pedig a gazdasági összeomlást Portugália amúgy is nehezen kerülhette volna el, és a jelenlegi politikai válság kirobbanása, furcsa módon, a kormánynak és az ellenzéknek egyaránt érdekében állt - s számunkra sem lényegtelen, hogy a hatalmi játszmából melyik fél kerül ki győztesen.
A portugál politikának most azt az Európai Uniót sikerült szemközt köpnie, amelynek kevesen lehetnek annyira hálásak, mint éppen Portugália. 1974. április 25. - azaz a szegfűk forradalma - a kezdete az évtizedes politikai bizonytalanság és gazdasági mélyrepülés időszakának, amelynek az Európai Gazdasági Közösséghez való csatlakozás vet véget 1986-ban. Az akkor folyósítani kezdett pénzek máig sem apadtak el: az ország az EU regionális politikájának egyik fő haszonélvezője, huszonöt éve folyamatosan részesül strukturális támogatásban. A portugál gazdaságpolitikára régóta a rövid távú reformok és a belső gazdaság mesterséges élénkítése jellemző, miközben az átfogó strukturális átalakítás rendre elmaradt - amit a gyakori kormányváltások és a kellő mértékű felhatalmazás hiánya (az elmúlt húsz évben mindössze kétszer tudott abszolút többséget szerezni a választásokon győztes párt), valamint a politikai rövidlátás egyaránt magyarázhat. Fontos azonban hangsúlyozni, hogy Portugália az elmúlt tíz évben gyakorlatilag mindvégig igyekezett javítani a helyzeten: a mostani összeomlás okait nem a megszorító intézkedések hiányában, hanem korlátozott hatékonyságukban, a portugál gazdaság szerkezetében (erről lásd keretes írásunkat) és a napi politikai játszmákban érdemes keresnünk.
Három év
2001-ig a gazdasági növekedés meghaladta az uniós átlagot, de a következő évben - az unióban először - Portugália ellen indult túlzottdeficit-eljárás. Ekkor már régi ismerősünk, a jobboldali José Manuel Durão Barroso (akinek mindkét vezetéknevét illene használni, de mi sem tesszük) ül a miniszterelnöki székben. Kormánya rögtön erős megszorításokkal kezd: visszafogja a szociális kiadásokat és az állami költekezést, belekezd a közszolgáltatói szektor részleges privatizációjába, miközben a bevándorlás és a droghasználat feltételeinek szigorításával igyekszik szavazatokat szerezni. Népszerű nem lett, de az államháztartási hiányt sikerült az előírt három százalék alatt tartania. A miniszterelnök 2004-es "előléptetése" után politikai válság alakult ki, a köztársasági elnök öt hónapos huzavona után feloszlatta a parlamentet, és új választásokat írt ki. A győztes szocialisták kormányát az időközben hatszázalékosra nőtt hiány miatt Barroso már az Európai Bizottság elnökeként marasztalja el.
A keresztnevein ismert José Sócrates Carvalho Pinto de Sousa hatéves kormányzásához a legváltozatosabb botrányok sora kötődik: számos korrupciógyanús ügye mellett a szólásszabadsággal is gyakran meggyűlt a baja (emlékezetes szimbólum az a kormányzati számítógép, amelyet rendszeresen arra használtak, hogy a Wikipédiáról töröljék a miniszterelnök vitatott eredetű diplomájára tett utalásokat). Mindemellett úgy választották újra 2009-ben, hogy minden fronton népszerűtlen - és szimpatikus - intézkedéseket hozott: az abortusz és az azonos neműek házasságának legalizálása a mélyen macsó és keresztény Portugáliában nem kis fegyvertény, de szintén számos reformot hajtott végre az oktatás és a kommunikációs technológia modernizálása végett, a nyugdíjkorhatárt felemelte, a táppénz időtartamát csökkentette, még jobban visszafogta az állami kiadásokat, még nagyobb privatizációba fogott, és racionalizálta az államigazgatást. Sikerült növelnie az adófizetők számát és az állam bevételeit, de regnálása alatt végig emelkedett a hagyományosan nagyon magas munkanélküliség, és mára a rekordot jelentő 10 százalék fölé ugrott. A válság pedig felborított mindent: az államadósság rögtön a GDP 77 százalékára nőtt, tavaly pedig elérte annak 92 százalékát: az utóbbi három évben az államháztartási hiány és az államadósság csökkentése mindent felülíró szükségszerűséggé vált.
Hétfőn
A megszorító intézkedések újabb hullámát, a "Stabilitás és növekedés programja" negyedik csomagját azonban a parlament leszavazta. Sócrates jó előre megígérte: ha az ellenzék nem működik együtt, kormánya távozik. Így is lett. A körülmények és az indítékok azonban vitatottak. A neves szociológus, António Barreto egyenesen Sócrates puccsáról beszél, és az ellenzék is hasonlóképpen érvel. A szocialista kormány ugyanis csapdába került: a széles körű társadalmi elégedetlenséget és sztrájkhullámot kiváltó intézkedéseket azzal indokolta, hogy ezekkel elkerülhető a külső beavatkozás. Ha mégis mentőövért folyamodik, az számára a teljes bukást jelentette volna, ezért is halogatta, miközben az elemzők már egy éve elkerülhetetlen lépésnek tartották, és az idő múlásával a helyzet egyre romlott. A most megbuktatott tervezettel Sócrates kormánya jóformán kiprovokálta az ellenállást: még saját pártjával sem konzultált, az érdekegyeztetéstől és az Országgyűlés jóváhagyásától is nagyvonalúan eltekintett - egyenesen az EU-hoz fordult, ahol javaslatait üdvözölték. Eközben azonban valamennyi parlamenti erő - a szociáldemokraták (PSD), az egyre szelídülő trockisták, a kereszténydemokraták, valamint a kommunisták és zöldek közös frakciója - nyilvánvalóvá tette: nem szavazza meg az antidemokratikus módon, a megkerülésükkel előterjesztett indítványt. Sócrates így mártírszerepben tündökölhet, és az egész válságot, az összeomlást és a külföldi kölcsönt azóta szívbaj nélkül politikai ellenfelei nyakába varrja. Az ellenzék ettől még kétségkívül felelőtlenül viselkedett: portugál lapértesülések szerint maga Barroso is hazatelefonált, és nyomatékosan kérte saját pártja, a PSD jelenlegi vezetőjét: szavazzák meg a csomagot. De ők inkább az előre hozott választásra voksoltak - nem véletlenül. Sócrates lemondásakor pártja, a PS 25 százalékon, a PSD 47 százalékon állt. A 22 százalékos előny bámulatos gyorsasággal, egy hónap alatt elolvadt, de ha holnap tartanák a választásokat, valószínűleg még mindig a PSD és a kereszténydemokraták koalíciója alakítana (kisebbségi) kormányt. Az előre hozott választásokig (június 5.) azonban még sok víz folyik le a Tejón: Európa számára kétségkívül az lenne előnyösebb, ha a reformokat lelkesen ekéző populista jobboldallal szemben Sócrates számításai jönnének be.
Miközben a pártok éppen a listaállítás szépségeivel vannak elfoglalva, az ügyvivő kormány április 6-án a pénzügyi támogatási mechanizmus aktivizálását kérte az EU-tól, és másnap Gödöllőn a pénzügyminiszterek meg is szavaztak egy 80-85 milliárd eurós segélycsomagot. Akárki is nyeri a választásokat, a leszavazott megszorításoknál jóval keményebb intézkedéseket kell majd átvernie a törvényhozáson. Eközben tovább nő az elégedetlenség: március közepén kétszázezer, főleg fiatal portugál vonult az utcára, hogy tüntessen - elsősorban Sócrates, de részben az EU és az egész fennálló rendszer ellen. Hétfőn, a szegfűs forradalom 37. évfordulóján a Lisszabon fő sugárútján bulizó tömeg azt skandálta: "IMF kifelé Portugáliából!" "A harc folytatódik!" A forradalmi veterán vezérszónok pedig beszédében elmésen rámutatott: jelenleg a pénzpiacok diktatúráját képviselő országgyűléssel szemben szükséges az ellenállás.
Salazartól Sócratesig - a gazdaság
A majdnem fél évszázados salazari "puha fasizmus" ellentmondásos helyzetben adta át a stafétát. Az évtizedekig túlszabályozott és szinte feudális alapon működő piac az ötvenes évek közepétől látványos gazdasági növekedést produkált (az egy főre jutó jövedelem húsz év alatt megháromszorozódott), de az akkori kiegyensúlyozatlan fejlődést máig nyögi az ország. A kereső népesség egynegyede (!) dolgozott tartósan külföldön, ami alacsonyan tartotta a munkanélküliséget, a hazaküldött pénz pedig a nemzeti össztermék 8 százalékát tette ki. Ez a turizmus fellendülésével együtt elegendő volt ahhoz, hogy elfedje a nemzetgazdaság sebezhetőségét, a külkereskedelmi egyensúly máig tartó megborulását. Az 1973-as olajválságban megroppant gazdaságot már a demokratikus kormányoknak kellett volna rendbe szedniük, de súlyos örökséget kaptak: a felszabadított gyarmatokról hazatérő félmillió (hajléktalan) munkanélküli, az iparosodási lázban leépülő, korszerűtlen mezőgazdaság és halászat, az urbanizáció során drasztikusan elnéptelenedő, gazdaságilag leszakadó belső régiók, Európa legiskolázatlanabb népessége, botrányos infrastruktúra - így néz ki Portugália 1974-ben. Ezek a szerkezeti és versenyképességi problémák megoldatlanok és nyomasztóak maradtak az elmúlt évtizedekben (a legutóbbit leszámítva: az európai pénzek nagy része infrastrukturális fejlesztésekre ment el), és a mai napig gátolják a felzárkózást.
A nyolcvanas években az IMF két stabilizációs programja (1978, 1982), az Európai Közösség strukturális alapja és speciális modernizációs programjai, valamint a Spanyolországgal megélénkülő kapcsolatok fellendüléshez vezettek. A kilencvenes évek a konvergencia, a pénzügyi szektor modernizálása, a privatizáció és a külföldi portugál befektetések időszaka, amelynek eredményeképpen - a várakozásokkal ellentétben - első körben, 1998-ban csatlakoznak az eurózónához. De a hagyományos termelői ágazat konstans válsága és a növekedés éveiben is orvosolatlanul maradó strukturális bajok mellé az új évezredben újabbak társulnak: a kis, nyitott gazdaság nagyon megsínyli fontos európai piacainak gyengülését, a keleti bővülés csökkenti az olcsó portugál munkaerő iránti keresletet, a népesség elöregedése (a 65 évnél idősebbek aránya harminc év alatt megkétszereződött) és a munkanélküliség kritikussá válik. A kiutat a megújuló energiaforrások és a nem európai piacok jelenthetik az Európától túlzottan függő kis országnak. Kedvező adottságainak kiaknázása elkezdődött: a nap-, a víz- és a szélenergia újabb munkahelyeket teremthet, és mérsékelheti az energiaimporttól való függést. Latin-Amerika és Ázsia egyaránt célpontja lehet a Sócrates kormánya által hatékonyan ösztönzött portugál exportnak, de a legnagyobb lehetőség a régi gyarmat: Angola.
