Bukása értelmezhető családi tragédiaként is. A nevelt lánya végzett vele. A hasonlat nem erőltetett, a kancellár becézte úgy támogatottját, Angela Merkelt, hogy „a lány”, mások pedig úgy mondták, hogy „Kohl lánya”. Akiről jóval később a már csak volt kancellár azt pletykálta, hogy rá kellett szólnia a fogadásokon, „mert még rendesen, késsel-villával sem tudott enni”.
De hát az sem volt rendjén, hogy évtizedekig hurcolták kofferekben a milliókat, a pártnak szánt adományokat. Helmut Kohl azonban hallgatott, mint a sír, mint egy maffiózó; nem árulta el a szponzorokat. Fontosabb volt az összetartás, mint holmi parlamenti vizsgálóbizottság. Meg is mondta, azért, mert „becsszavát” adta nekik, hogy hallgat. Ilyen a férfi, tudja, mi a becsület.
Tragikus volt ez a magára maradás. Mintha már akkor meghalt volna.
Ám mégsem igaz, hogy teljesen magányos volt. Akadt még valaki, aki mindvégig kitartott mellette, majdhogynem évente találkozott vele. A Spiegel Online röppentette fel a hírt, hogy az özvegy, a második feleség azt akarta, hogy Merkel ne, Orbán viszont beszéljen a gyászszertartáson. Talán igaz, talán nem, de annyi biztos, hogy Kohl jóban volt Orbánnal. Merkellel pedig nem volt jóban.
Miért is szerette volna azt, aki a politikai temetőbe küldte? Merkel nem csendes puccsal, hanem újságcikkben, mégpedig Kohl kedvenc lapjában, a Frankfurter Allgemeine Zeitungban szólította fel korábbi pártfogóját, hogy mondjon le minden hivataláról. Aztán átvette a kereszténydemokrata pártot.
Ebben az ellenszenvben Merkel iránt tavaly, utolsó találkozásukkor, már a menekülthullám után alighanem még inkább egyetértett Kohl és Orbán. Bár sokat nem társaloghattak; Helmut Kohl nagyon beteg volt, alig tudott beszélni.
Személyesen tán tényleg közel álltak egymáshoz, kezdetben akár mester és tanítvány kapcsolatnak is nevezhető a viszonyuk. Viktor, akkor még lehetett úgy mondani, hogy Viktor, meg olyat is lehetett gondolni, hogy na jó, hát lássuk, 35 éves volt hatalomra jutásakor. Első miniszterelnöki évében felkereste Kohlt, aki 16 éve volt már kormányfő, s még nem tudta, hogy az az utolsó esztendeje. Elbeszélgettek, nyilván Kohl beszélt inkább, mindjárt kiderül, elsősorban miről.
Két évvel később, 2000 szeptemberében – Németországban már nagyban zajlik a leszámolás az illegális pártfinanszírozást takargató volt kancellárral, két hónappal később pedig Merkel megjelenteti brutusi cikkét – Orbán meghívta Kohlt Budapestre. Törvényszegés ide, maffiózó oda, a magyar politikus Bismarckhoz és Adenauerhez hasonlította vendégét. Igaza volt: a történettudomány, az utókor sem helyezheti őt más társaságba.
Kohl, aki tizenévesként a világháborúban nevelkedett, értette a legfontosabbat, amit ma sokan – s itt nyugodtan lehetünk indulatosak: a sok hülye! – megint nem értenek. Brüsszel így meg amúgy… s nem fogják fel, az Európai Unió elsősorban arra való, hogy ne legyen háború, hogy ne essenek megint egymásnak a népek. S ebben, ebben az egyben, mindenki egyetérthet. Mint Orbán mesélte később, ezt fejtegette a kancellár azon a régi, 1998-as beszélgetésen.
Kohl hálás volt a kitartásért. A magányos ember magányos hangként támogatta Európa demokratikus kórusából Orbánt legutóbbi választási kampánya idején is. Pedig az akkor már feltalálta a Putyin-féle spanyolviaszt, a felülről irányított áldemokráciát.
*
Volt közük egymáshoz személyesen, de politikailag mégsem.
Kohl mindvégig kitartott amellett, hogy a nemzeti sokszínűség rendben, de a lemondás a nemzeti önrendelkezésről az unió javára szintén vagy még inkább rendben van. A nacionalizmus pedig végképp vörös posztó, rákfene, satöbbi volt a szemében.
A kancellár lelkesen szervezte az európai grillpartit. Ő állta a cechet, bár igaz, hogy az európai pecsenye szinte magától fekete-vörös-arany színekben pirult. Mindenesetre nem úgy volt, hogy vitte haza zsebben a zsíros falatokat, otthon meg gyalázta a vendéglátót.
Ő sem szerette a baloldali vagy a liberális, és végképp nem a balliberális értelmiséget. Különösen nem annak a médiában terjengő szellemét. Döglegyek, patkányok – bizony, ilyenek is kicsúsztak a száján. Azok sem szerették őt. Úgy csúfolták, hogy „Körte”. Mert, mint egy karikaturista rájött, olyan körte alakú feje volt. Természetesen nem szabad csúfolni senkit azért, amiről nem tehet. De végül ennek a csúfolódásnak volt köszönhető a kitűző, az „I like Birne” (Birne, vagyis körte), amit azután büszkén viseltek fiatal kereszténydemokraták a választási kampányban 1987-ben.
Csúfolták azért is, mert nem jól beszélt. Amit mondott, az sem volt rendben, de ahogy motyogott, az sem. Hogy mindenkit kedvenc ételével, a töltött disznógyomorral etetett, hogy ő is úgy nézett ki, mint egy töltött gyomor, és a szemüvege is olyan otromba volt, kezdetben vastag, ráadásul fekete keretes.
Olyan, hogy térdre essen a varsói gettólázadás emlékműve előtt, mint Willy Brandt, aligha fordult volna elő vele, nem a meggyőződése, hanem a habitusa miatt, talán nem is tudott volna feltápászkodni. S ahogy fogalmazott, amikor a régi rémtettekről beszélt. Mindig úgy mondta: amiket „a németek nevében” követtek el. Vagyis azok nem németek voltak? Amikor pedig az iskolaéveire terelődött a szó, ilyet bírt mondani: „Jó voltam Hölderlinből.” Hát ezen is nevettek sokat a művelt németek.
A németek többsége azonban szerette, pontosan ezek miatt. Maguk közül valónak érezték átlagosságával, bumfordiságával, nagydarabságával és a mindebből sugárzó biztonsággal. Szívesen sörözgettek volna vele. Aki szerette, annak megnyugtató érzés lehetett, hogy ő a kancellárja.
A lényeg azonban mindezzel együtt, s erre akartam kilyukadni, hogy a zsigeri ellenszenvről nem az jutott eszébe, miként kellene felszámolni a független médiát, s hogyan kellene leszámolni a csúfolódó értelmiséggel. Illetve, lehet, hogy eszébe jutott, de komoly erőfeszítéseket nem tett érte.
Nem is nagyon tehetett.
A német és a magyar társadalom a múlt század első felében hasonlított egymásra utoljára. Akkor mindkettő zsákutcás történelem volt, benne sok eltorzult alkat, sunyi pofa, gyűlölettel teli lélek. Szolga, aki urára vár, hogy despotát neveljen belőle. Csakhogy a német alattvaló Adenauer – kissé dohos levegőjű – demokráciájába és bogárhátú Volkswagenjeibe huppant, a magyar viszont a Rákosi-diktatúrába zuhant bele. S hogy aztán a kádáriba süppedt, befészkelve magát a megalkuvás borzongató melegébe, az sem nemesítette a jellemet.
A hatvanas évek NSZK-jába viszont új szelek fújtak az Atlanti-óceánon át, a sokirányú emancipáció szelei, és alakulgatott a jóléti társadalom politikai luxusa, a liberális demokrácia. Ez arról szólt, hogy az állampolgár nyilvánítson véleményt, és alakítsa kisebb-nagyobb közösségének életét. Egyenjogúsítsa magát. Ne féljen. Legyen demokrata. Ezt a szellemet Willy Brandt emelte kormánypolitikává; Helmut Schmidtre várt a hetvenes években, hogy lenyesse szélsőbaloldali vadhajtásait. Schmidt konszolidálta a felbolydult német társadalmat. Azt mondta: „Akinek víziói vannak, forduljon orvoshoz!”
Egyszóval Helmut Kohl a nyolcvanas évek elején öntudatos állampolgárokkal, kritikus médiával, a társadalmi önszerveződések garmadájával és a mindezekre épülő szilárd intézményrendszerrel találta magát szemben. A ténnyel, hogy a politikus hatalmát a társadalom korlátozza.
*
Annál, hogy rosszul fejezte ki magát, fontosabb, amit cselekedett. S ő megtette, inkább jól, mint rosszul, amit tehetett. Miután leomlott a berlini fal, a szociáldemokraták – hazátlan bitang módjára – fanyalogtak és aggodalmaskodtak Oscar Lafontaine-nel az élükön; csak az öreg Willy Brandt örült, hogy teljesül régi álma. Neves balliberális irodalmárok ostobaságokat beszéltek: Günter Grass „megkönnyebbült volna, ha nem jön létre az egységes német állam”, Heiner Müller pedig „bázisdemokratikus alternatívaként” szerette volna látni az NDK-t „a Deutsche Bank által kitartott nyugatnémet demokráciával” szemben. Kohl viszont azt gondolta, hogy éhező ara ne várassa sokáig a gazdag örökséggel érkező vőlegényt. Amit ma szépen egyesítésnek hívnak, akkor közelebbről úgy nevezték, hogy csatlakozás. A keletnémetek beléphettek, és szíves-örömest léptek be az NSZK-ba. A „virágzó tájak” pedig, amelyeket a kancellár ígért nekik, részben tényleg virágoznak.
Hogy egy az egyben váltotta át a márkát? Hogy bedarálta az ébredező keletnémet demokráciát? De mibe került volna az NDK, ha hagyják, hogy húzza, ameddig bírja? S meddig húzta volna még a száját Margaret Thatcher, ha Kohl nem vajazza le az egészet Gorbacsovval? S hát igen, Gorbacsov. A kommunista világrendszer bukásának nem létező ünnepén, de a német egyesítés évfordulóján is elsősorban ő szorulna méltatásra.
Kohl idején még rendes kultúrharc volt Németországban: volt bal, jobb, liberális és alternatív, jól megkülönböztethetően. Pártok még ma is vannak, de kultúrharc és különbség már nincsen. Angela Merkel mutatványa ez, amit előtte senki sem hitt volna, hogy meg lehet csinálni: egyesíteni a széles német középosztályt, beszippantva alternatív környezetvédőket, minimálbért követelő baloldaliakat és együttérző menekültvédőket, közben pedig – csak persze nem úgy, mint Kohl, a kedélyes, biztonságba ringató apa, hanem a gondoskodó, türelmes anya képében – megtartva azok bizalmát is, akik elleneznek bármiféle változást. Németországban egyébként teljesen érthetően: miért legyen bármi máshogy, amikor most pont jó minden?
De Helmut Kohl is tudott egy bravúrt, egy igazit, történelmit, s ezzel méri máris az emlékezet: úgy igazgatta el nemzete egyesítését – pedig volt ijedség, mi lesz ebből, egy még nagyobb Németországból –, hogy azzal is egy nemzetek feletti alakulat, Európa egyesülése haladjon előre. Ami – már szó volt róla, mi az az egy, amiért – jó mindenkinek.
Lájkolom Körtét.
