Az idő előtti választásokat is a koalíciós kiszolgáltatottság kényszerítette ki. A bukott kormányt egy regionális és balközép pártokat összefogó választási szövetség, az Egyesült Front adta, amely az Indiát fél évszázada szinte megszakítás nélkül kormányzó Gandhi-Nehru-féle Nemzeti Kongresszus (NK) támogatásával élvezhetett csak parlamenti többséget. Az utóbbi tavaly novemberben arra próbálta kényszeríteni az Egyesült Frontot (EF), hogy taszítsa ki kebeléből az egyik dél-indiai regionális pártot. A Front - és Gujral kormányfő - megmakacsolta magát, az NK viszont kihátrált mögüle, a kormány elvesztette a parlamenti (alsóházi) többséget, a kompromisszumos lehetőségek bezárultak, kormányválság, új választások. Itt tartunk most.
Pedig az EF kisebbségi kormányai - tizenhét hónap alatt kettő - nem is szerepeltek rosszul. Folytatták az előző - NK - kormányok gazdasági liberalizációs kurzusát, amely sikeresen, bár nem túl lendületesen navigálta kifelé az országot a korábbi, szovjetszerű tervgazdaság szubvenciós és adminisztratív kötelékeiből. Sőt még messzebb is mentek az elődeiknél, és vállaltak például olyan népszerűtlen intézkedéseket is, mint a kőolajtermékek árának felszabadítása. Csökkentettek bizonyos adókat, feloldottak egy sor importkorlátozást, egyszóval
akarták a jót
A külpolitikában is: gesztusokat tettek szomszédos kisállamoknak, Bangladesnek és Nepálnak, oldva viszolygó rettegésüket az indiai erőfölénytől. Maradtak persze beváltatlan ígéretek is bőven, de az idő tényleg rövid volt. Ennyire tellett.
A kormánybuktatás nem is az Egyesült Frontról, hanem a Nemzeti Kongresszusról szól, a múltjáról, de legalább ennyire a jövőjéről is, továbbá a Nehru-Gandhi-dinasztiáról, valamint a dinasztia aktuális nagyasszonyáról, Sonia Gandhiról, az 1991-ben meggyilkolt Radzsiv Gandhi akkori kormányfő özvegyéről.
Az események legelterjedtebb magyarázata szerint Sonia Gandhi személyesen kényszerítette rá az NK vezetőit, hogy követeljék annak a pártnak a kikapcsolását a koalícióból, amely Tamil Nadu tartományt kormányozta, az 1991-es merénylet színhelyét, akkor. De nemcsak kormányzott, hanem támogatta is a Srí Lanka-i kisebbségi (és terrorista) tamil Tigriseket, akiket a gyilkosság elkövetésével vádolnak. Ezt az összefüggést a nyomozás hivatalosan most tárta fel, bár eddig sem volt titok. Annál is kevésbé, hiszen Radzsiv anyja és miniszterelnök elődje, a szintén meggyilkolt Indira Gandhi a nyolcvanas évek elején maga is támogatta a Tigrisek felfegyverzését. És ebben mellette állt szinte valamennyi indiai párt, felháborodva a Srí Lanka-i tamilok elnyomásán.
Akkor hát miért most?
Két párhuzamos magyarázat is van erre. Az egyik az, hogy az NK hatalomféltő vén gazemberei Sonia Gandhi állítólagos sürgetése mögé bújva saját maguknak kotyvasztanak, mindenfélét sutyorogva a magányos özvegynek, aki ráadásul olasz, csak férje kormányfősége kezdetekor, 1984-ben vette föl az indiai állampolgárságot, hindi nyelvtudása harmincévi ottlét után is gyengécske, de még angolul is erős torinói akcentussal beszél.
A másik, meggyőzőbbnek tűnő magyarázatnak ellentétes a logikája. E szerint Sonia Gandhi többévi visszavonultság után fokozatosan visszatérni látszik a kongresszista politizálásba, annak is a csúcsaira, háttérből szövögetve a dinasztikus hatalom hálóját. Hogy miért nem előbb, erről lehetne kombinálgatni sokféle módon, csak fölösleges. A kormánybuktatást e szerint a verzió szerint ő verte keresztül, letörve az NK vezetőinek ellenállását. Határozottsága a párt vezetésének egy részében azt a benyomást keltette, hogy haladéktalanul be akar kapcsolódni a kampányba is, olyannyira, hogy meghatott hajlongások közepette rögtön felkínálták neki a pártvezetői tisztet, amit ő kegyes gőggel visszautasított.
India a hivatalos közhely szerint a világ legnépesebb demokráciája, amelyet évtizedeken keresztül az ily módon legnagyobb demokratikus párt, a Nemzeti Kongresszus tartott életben. Az viszont mégiscsak szokatlan egy demokratikus párt esetében, hogy a képviselőjelöltek személyéről nem a tagság, még csak nem is a vezetőség, hanem egy hivatalosan félig-meddig kívülálló személy dönt, aki csak nemrég lett hivatalosan a szervezet tagja. Márpedig a helyzet ez: a jelöltek listáját nem a pártközpontban, hanem annak tőszomszédságában,
Sonia Gandhi magánszékhelyén
állították össze. A konok özvegy kihúzta páldául az utolsó NK-miniszterelnök, a gazdasági reformokat nagyban előrelendítő Narashima Rao nevét. Kétségtelen, hogy a volt kormányfőnek komoly korrupciós gyanúk közepette kellett eloldalognia pártja éléről. De az is igaz, hogy a helyére állított utód - aki egyébként a fia - pártvélekedések szerint korrumpálhatóságban még az apján is túltesz.
A korrupciós ügyekről néhány éve még úgy tűnt, hogy végleg kikészítik az NK-t. A Gandhi-család sem tudta tisztázni magát a gyanú alól, hogy egy 1986-os fegyvervásárlási ügyben több millió dollárnyi "jutalékot" dugott zsebre. Az ügyben gyanú terelődött többek között egy olasz üzletemberre is, aki egyfelől kapcsolatban állt a Gandhi-özvegy északolasz mosodás családjával, másfelől az utolsó pillanatban el tudott oldalogni Indiából a közelgő kivizsgálás elől.
De nézzük inkább a pártpolitikai felszínt, ahol a rövid kampányba Sonia Gandhi a zokogva könyörgő kongresszisták elkeseredett sürgetésére végül is beszállt. Hagyjuk most, hogy mennyire volt kiszámított a halogató magakéretés vagy mennyire nem. Az biztos, hogy a felmérések nem sok jót ígértek az NK-nak, a dinasztikus fellépés viszont megtette a magáét. Miután egymás után
dezertáltak jelöltek is, képviselők is
- Indiában ez bevett szokás -, január végén ez a tendencia lefékeződött, és heteken belül több mint tíz százalékkal javultak a párt választási kilátásai. Mostanában pedig már reális lehetőségként körvonalazódik egy, az előzőhöz hasonló koalíció lehetősége, azzal a különbséggel, hogy az NK most már ragaszkodna a kormányfőállításhoz. A pretendens egy korábbi pénzügyminiszter, Manmohan Szing, aki a reformok igazi kidolgozója volt. Az NK választási programja egyébként a korábbiaknál is reformistább, nyíltan hirdeti például a privatizáció folytatását, ami azért újdonság a korábbi szociális ígérgetésekhez képest.
A Nemzeti Kongresszus feltámadása szinte megfordította azt a tendenciát, amely még két éve kezdett kirajzolódni Indiában. Akkor a kisebb, többek között regionális bázisú pártok törtek látványosan előre, aminek egyrészt az elhasznált, korrupt, a klientelizmus mocsarában fetrengő NK jogos büntetéseként kellett örülni. Másrészt meg azért, mert mégsem az Indiai Néppárt győzött.
A Bharátija Dzsanata Párt (BDP) politikailag egy hatalmas gyűjtőszervezet, van benne fasisztoid módon szélsőséges nacionalizmus, vallási, pontosabban egy nehezen körvonalazható életvitelbeli helyénvalóságot propagáló ideológia, az úgynevezett Hindutva, ami olyasvalami, csak - jó esetben - kulturálisan hagyományokhoz köthetőbb, mint a "magyar szellemiség" nevű izé. Tartalmaz mohamedánellenességet, kasztkonzervativizmust, gazdasági protekcionizmust, némi idegenellenességet, szóval mi tagadás,
gyanúsnak tűnik
a dolog. A pontosabb meghatározás azért lehetetlen, mert a párt számos vezetője személyesen nem osztja ennek a katyvasznak az összes elemét, és sokan vannak, akik az NK-val szembeni viszolygásuk, sőt - menjünk tovább! - az ország sorsa fölött érzett aggodalmuk miatt gondolják, hogy ki kellene próbálni egy BDP-kormányt.
A Néppárt amúgy az elmúlt pár évben sokat változott - éppen a kormányra kerülés esélye faragta le a szélsőségeit. Miközben Advani (mindmáig) pártelnök hat évvel ezelőtt még sikeresen bujtogatta a hindukat, hogy rombolják már le végre az ajodjai aranymecsetet, Vadzspáji miniszterelnök-jelölt megkövette a muszlimokat a rombolás miatt. Sőt a párt egy nálánál is szélsőségesebb szövetségesének, a Maharastra államban regnáló Siv Szenának a vezetője nemrég még azt is sugalmazta, hogy a lerombolt mecset helyén egyfajta ökumenikus vallási központot kellene építeni.
Miközben a BDP intranzigensei Sonia Gandhira mint az idegenre, a katolicizmus térnyerését előkészítő olasz asszonyra hörögnek, Vadzspáji, a művelt filosz és költő szigorúan politikai érvelésre szorítkozva kampányolt ellene. Választási kiáltványában is visszavett a párt korábbi harciasságából. Az azért elgondolkoztató, hogy a BDP ebben az évtizedben éppen India leggyorsabban fejlődő szövetségi államaiban, Gudzsarátban, Karnatakában és a fővárosban, Delhiben érte el legnagyobb sikereit. A párt büszkén és valós alapokkal hivatkozik arra, hogy az ajodjai összetűzés helyszínén, Uttar Prades államban, ahol néhány éve elhódította az NK-tól a helyi hatalmat, jelentősen növelte a mohamedán diákok ösztöndíjainak a mennyiségét, mi több, elsimított egy húsz éve vonszolt huzavonát a helyi síita és szunnita muszlimok között, akik véres összecsapásokban próbálták évről évre eldönteni, kié legyen egy vallási ünnep rendezésének a joga.
Nyilván naivitás volna azt hinni, hogy a BDP, amely egyenes leszármazási viszonyban áll egy még a harmincas években alakult és a szó szoros értelmében fasiszta hindu félkatonai szervezettel, a ma is létező, gyakorlatozó Nemzeti Önvédelmi Szövetséggel, most, a kampány lázában megszelídült. Arról van szó, hogy a párt, látva a győzelem megszerzésének esélyét, nem akarja elriasztani a mohamedán szavazókat sem, akik közül nem kevesen látogatták - bántatlanul - a BDP fegyelmezett választási gyűléseit. India kilencszázötvenmilliós lakosságából
százhúszmillió mohamedán,
ami azért már tétel lehet a reménybeli abszolút többség küszöbéhez érve. Sokan látják ugyan világosan közülük, hogy csak szavazatként számítanak, de ugyanezt kellett tapasztalniuk korábban is, amikor az NK használta őket ugyanígy.
A választási taktikázgatás zavarosát vizsgálva nem szabad azért elfelejteni, hogy az NK és a BDP két, teljes mértékben szemben álló elgondolást képvisel Indiáról, legyen ez a különbség bármilyen elmosódó, ellentmondásokba bonyolódó a politikai gyakorlatban. A kongresszista vízió szerint India számos együtt, egymás mellett élő kultúra hazája, ahol a feladat a különbségek gazdasági, szociális következményeinek az elsimítása, mindenki boldogulása. A néppártiak viszont mégis csak a hinduk elsőbbségét-felsőbbségét hirdetik, megengedve, hogy a más kultúrájúak tiszteletteljesen a háttérbe húzódjanak. Csakhogy ez az elvontság a gyakorlatban mindkét félnek sok mindent megenged főleg a legfontosabb tényleges feladat, a gazdaság fejlesztése, felzárkóztatása terén. A konkrét politikai irányvételről tehát a választási eredmények nem sokat fognak elárulni. A BDP esetleges kormányra kerülése ébreszthet elvi félelmeket, de reményeket is kelt, hogy India kilábalhat netán a politikai dermedtségből, amelybe az NK bejáratott dinasztikus merevsége szorította. A többi politikai erőnek így is, úgy is csak taktikai, egyensúlyozó szerep juthat.
- kovácsy -
