Azóta, hogy Zeevi 13 évvel ezelőtt otthagyta a hadsereget a politika kedvéért, aprócska pártja, a Moledet hol egy, hol néhány képviselőt juttatott a törvényhozásba. Sharon kormányába a Moledet - az Israel Beitein közös blokk tagjaként - csak azért léphetett be, mert e csoportozat révén jutott a kormánykoalíció annyi szavazathoz, hogy a miniszterelnöknek nem kellett tartania egyetlen kormánypárt zsarolási kísérletétől. Minden más demokratikus országban a Moledethez hasonló pártocskák a margón vegetálnak, ha ugyan be nem tiltják őket - az, hogy a főnöke most miniszter bírt lenni Izraelben, még ha csak idegenforgalmi is, sokat elárul arról, hogy a konfliktus mennyire elvadította az izraeli politikai életet. És az vesse az arabokra az első követ, aki az ő helyükben nem utálta volna szívből Zeevit (és akinek a mondott tevékenységben náluk nagyobb praxisa van).
Szavak és tettek
De Zeevi nem ölt meg senkit. És nem volt "áttelepítés" sem. Hanem őt ölték meg. Hatem Abdel Hader, a Fatah kelet-jeruzsálemi vezetője szerint "megfizetett az arabokról vallott szélsőséges nézetei miatt". Damaszkuszban, ottani székhelyén a Népi Front Palesztina Felszabadításáért nevű szervezet magára vállalta a merényletet: "Ez bosszú volt Abu Ali Musztafáért", a Front vezetőjéért, akit az izraeliek augusztusban öltek meg - magyarázta meg a Front szóvivője. "Esküszünk neked", esküsznek a meggyilkolt Abunak a Front által szétpostázott videofelvételen a maszkot viselő harcosok, "hogy egyik személyt a másik után fogjuk meggyilkolni a cionista monstrumban, és ajándékként ajánljuk fel őket a te tiszta lelkednek". Nem meglepő módon maga Abu Ali Musztafa is éppen ebben az iparágban jeleskedett, és meghalni is ezért halt meg - nem pedig a nézeteiért, mint Zeevi. Ali emberei ebben az évben 11 bombamerényletet szerveztek Izraelben: a palesztin hatóságok pedig nem voltak hajlandók letartóztatni az elkövetőket. Vagy inkább nem bírták: a Front tudniillik a Fatah után a Palesztin Felszabadítási Front (PFSZ) második legnagyobb szervezete.
Béketáv
A Palesztin Autonómia elnöke, Jasszer Arafat elítélte a merényletet, és leszögezte, hogy a palesztin hatóságoknak semmi közük hozzá - mégis, talán nem tenne rosszat a békefolyamatnak, ha ez ügyben felkeresné Jasszer Arafatot, a PFSZ első emberét. Azt is várhatjuk, hogy a nemzetközi szervezetek elítélik a merényletet: esetleg Szíria, az ENSZ Biztonsági Tanácsának tagja megpróbálhatná latba vetni befolyását a damaszkuszi kormánynál, hogy az szüntesse be a Front támogatását.
Míg Zeevi és a Moledet az izraeli politikai színtéren minden veszélyességük dacára mégiscsak marginális jelenség voltak, addig a Front a palesztin politika második számú tényezője, Szíria pedig fontos arab ország. A merénylők pedig tudták, hogy áldozatuk néhány óra múlva beadta volna lemondását, tiltakozásképpen az izraeli hadsereg Hebronból történő kivonulása és a béketárgyalások újrakezdése miatt. Éppen azért ölték meg, hogy mindezt meghiúsítsák - hiszen még csak Sharonnak sem kell lenni ahhoz, hogy ezek után gondolkodóba essen az ember arról, hogy a Fronttal, Arafattal és Szíriával egyáltalán lehetséges-e a béke.
Ahhoz viszont Arafatnak nem kell lennünk, hogy belássuk: a jeruzsálemi kormány teljesíthetetlen feltételeket szabott a palesztinoknak. Már csak azért is, mert meg sem várva az egyébként kissé valóban megkésett palesztin reakciót a gyilkosságra, az izraeli hadsereg már a merénylet másnapján bevonult az Autonómia területére, és a nyolc legnagyobb város közül hatot körbezárt. Az oslói egyezmény aláírása óta ez volt a legnagyobb hadművelet; a palesztinok, bár némi csekély ellenállást tanúsítottak, súlyos áldozatokat szenvedtek, főként a civil lakosság körében. Az izraeli hadsereg fegyverhasználatát számos esetben egész egyszerűen semmivel nem lehetett indokolni.
Ki, be, ki, be, be, be, be
Ennek ellenére a nemzetközi reakciók az izraeli lépésekre szokatlanul csöndesek voltak. A jeruzsálemi kormány már hozzászokhatott ahhoz, hogy a terrortámadásokat követő izraeli válaszlépéseket a nyugati világ "túlzottnak" vagy pusztán nem kívánatosnak nyilvánítja, úgy, ahogy azt Washington, Párizs vagy London arab érdekei diktálják. De az a tény, hogy egy hivatalban lévő minisztert egy olyan szervezet ölt meg, amely törvényesen működött az Autonómia területén, és a tetejében Szíriában volt irodája, némiképpen konkretizálhatta a nyugati diplomaták fejében a terrorista fenyegetés fogalmát. Az Egyesült Államok nem akkor kezdte el az izraeli csapatok haladéktalan kivonását szorgalmazni az Autonómia területéről, amikor azok oda bementek, hanem amikor a kormány bejelentette, hogy nem jönnek ki, amíg meg nem találják a merénylőket. Izrael az amerikai követelést visszautasította, majd - miután az egyik katonai akcióban sikerült elkapniuk a merénylők egy részét - elfogadta. Aztán az épp hogy elkezdődött kivonulásból nem lett semmi, mert a palesztinok újabb fegyveres támadásokat indítottak.
Pedig az izraeli hadműveletek értelme és célja korántsem egyértelmű. A Jeruzsálem melletti Ramallahot azért vették körül az izraeli csapatok, mert tettük után minden bizonnyal oda menekültek a gyilkosok. Az már kérdéses, hogy még mindig ott bujkálnak-e: akiket elkaptak közülük, egy másik palesztin faluban rejtőzködtek. Betlehemet már csak körbezárják, ha egyszer annak elővárosából, Beit Dzsallából lövik a palesztinok Jeruzsálem Gilo nevű negyedét - csakhogy Beit Dzsallából nemrég vonult ki az izraeli hadsereg, még korábban meg be - azért, mert a palesztinok onnét lőtték Gilót. Mikor ott voltak az izraeliek, Gilót akkor is lőtték. "Be kellett mennünk Beit Dzsallába", jelentette ki a külügyminisztérium szóvivője, "mert onnét lövik Gilót. És ami a legrosszabb, bár a hadsereg bent van Beit Dzsallában, Gilot még mindig lövik" - tette hozzá. Tul-Karimba, Dzseninbe, Kalkiliába azért kellett behatolni, mert a titkosszolgálatnak állítólag hitelt érdemlő információi vannak arról, hogy e városokban egyes elemek terrorista támadásokat készítenek elő. Viszont a tévedés minimális kockázatával jelenthetjük ki azt, hogy minden palesztin városkában és faluban akadnak olyan elemek, akik merényletek előkészítésén fáradoznak.
Ki aknáz?
Nehéz ellenállni annak a benyomásnak, hogy Sharon Zeevi meggyilkolását az Arafat elleni újabb lépések érdekében aknázza ki. És afelől sem lehetnek kétségeink, hogy a legtöbb terrorista akciót ha nem is Arafat utasítására, de csöndes jóváhagyása mellett követik el. Sharonnak ebben az értelemben igaza lehet: Arafat rezsimje szakasztott, mint a tálib kormány, fedezi és támogatja a terroristákat. Csakhogy a különbségek fontosabbak, mint a hasonlóságok. Míg Afganisztánban a jelek szerint a lakosság többsége sem a tálibokat, sem a terroristákat nem támogatja (bár az amerikai röpcédulák nyomán ez gyorsan megváltozhat), addig a palesztinok nem azért kárhoztatják Arafatot, mert segíti a terroristákat, hanem mert nem segíti őket eléggé.
És ez még nem minden. Az Autonómia területén az elmúlt nyolc évben végrehajtott legnagyobb fegyveres akcióra Sharon anélkül adott parancsot, hogy kielégítő konzultációkat folytatott volna kormányának tagjaival. A miniszterek - főként a munkapártiak - meg voltak döbbenve. És nem csak nekik jutott eszükbe az, hogy nem egészen húsz évvel ezelőtt az akkori hadügyminiszter, egy bizonyos Ariel Sharon hogyan taszította bele országát a libanoni háborúba. Eleinte akkor is csak a terrorizmusra adott megfelelő válaszról volt szó - de a reakcióból agresszió lett, megszállás és vér, vér, vér.
Két nap egy hét
Sőt és továbbá. Azt az elképzelést, miszerint Arafatot rá lehet majd kényszeríteni a terror megfékezésére, nyugodtan elfelejthetjük. Hiszen a terrorért nem csak az Arafat vezette PFSZ-szel ellenséges iszlám szervezetek a felelősök, és nemcsak a PFSZ-hez tartozó, de a békefolyamatot fumigáló NFPF, hanem Arafat saját pártszerűségének, a Fatahnak egyes szárnyai is. Ezért a két amerikai közvetítő, Mitchell és Tenet menetrendje, miszerint a béketárgyalásokat hét nap béke után kell felújítani, irreális - még akkor is, ha ezt a hét napot maga Sharon csökkentette le 48 órára. Arafat nem akar ilyen parancsot adni. Ha kiadná, nem tartanák be. Az izraeli hadsereg mostani akciói az Autonómia területén ezért aztán értelmetlenek is: nem rémítik meg sem Arafatot, sem a terroristákat. Épp ellenkezőleg: még inkább meggyőzik a blokáddal kollektíve büntetett és naponta emberáldozatokat szenvedő palesztinokat arról, hogy ne számítsanak a békére. A bosszúra annál inkább.
Arafatnak nem maradt lépése. Ha megpróbálja valóban letartóztatni a terroristákat - márpedig ezt követeli tőle Izrael és a nemzetközi közvélemény -, nyílt lázadást provokál az Autonómia területén, és egészen biztosan letaszítják a posztjáról. De csak ha tétlenül nézi az izraeli intervenciót, akkor is elveszti saját közvéleménye bizalmát. Ha az Izrael elleni harcra szólítja népét, véres háborút provokál. Nyilván arra számít, hogy az izraeli csapatok mégis inkább gyorsan kivonulnak, úgy, ahogy azt Amerika szeretné.
De lehet, hogy rosszul kalkulál.
Izraelben ugyanis egyre erősebbek azok a hangok, amelyek szerint elengedhetetlenné vált egy hathatós "politikai hadművelet", melynek célja a "terrorista fészkek felszámolása" az Autonómia egész területén. E tervek illuzorikussága nyilvánvaló, miként ijesztő az ár is, amit értük emberéletben fizetni kéne. De ha Arafat megfelelő ürügyet szolgáltat, Sharon megpróbálkozhat kivitelezésükkel. Hiszen őt is szorongatja az állandósult terrorakciók miatt zaklatott izraeli közvélemény. A városokban, az utakon, a piacokon, a diszkókban hónapok óta arat a halál. Jeruzsálemben a minap tízezrek tiltakoztak a kormány gyengekezű politikája ellen. Nincs jó lépése Sharonnak sem. Sem a "politikai hadművelet", sem a jelenlegi politika nem tudja nem hogy elejét venni a terrorizmusnak, de még visszaszorítani sem. Arafattal tárgyalni maga lenne a hiábavalóság. Nem is akarja egyik oldal közvéleménye sem. Ilyen körülmények közt az amerikai diktátumnak is csekély esélye lenne a sikerre.
Ám addig, amíg a palesztin oldalon feltűnik egy új csapat, amelyikkel tárgyalni lehet, és amíg az izraeli oldalon feltűnik egy új csapat, amelyik velük tárgyalni akar, sok idő telik még el. És kevés az esély, hogy újabb áldozatok nélkül.
Konstanty Gebert
(A szerző újságíró, a varsói Midrasz című zsidó havilap volt főszerkesztője.)
