Sikerült szóra bírni a világhírű amerikai írót, aki nem riad meg, ha politikáról, közügyekről kérdezik. Köves Gábor interjúja a Narancs karácsonyi szuperszámában olvasható. Ízelítő:
| ||
Magyar Narancs: Amikor Trumpról beszélünk, és a rövidke ujjain, a kicsiny kezén és úgy általában a külsején élcelődünk, azt mennyire tartja fairnek?
Jonathan Franzen: Igyekszem e téren megtartóztatni magam. A nagyszerű Charles Schulz, a Peanuts sorozat (Charlie Brown és Snoopy – a szerk.) megalkotója mondta, hogy sosem készítene karikatúrát olyan emberről, akinek eleve nagy az orra. Egy nagy orrból még nagyobb orrot csinálni, ezt Schulz elítélte. Hiszen senki sem tehet a nagy orráról. Ami engem illet, én rendkívül rondának találom Trump arcát, de a személyisége az, ami visszataszítóvá teszi. Meg persze a szavak, amik a szájából özönlenek. Azzal, ahogy kinéz – a hajával, a disznószerű szemeivel, a vörös képével, amit sminkkel fed el –, mit kezdhetne? Hiszen ez mind hozott anyag. Ezeken nem szeretek viccelődni. Ha ezekről nem is tehet, arról viszont nagyon is, hogy milyen ember.
MN: Alec Baldwin Trump-imitációihoz mit szól?
JF: Láttam néhányat belőlük. Philip Roth Writing American Fiction című esszéje jut erről az eszembe. Valamikor a hatvanas évek elején írta. Arra jut benne, hogy az amerikai valóság messze lepipálja a szatírát. A humoristák sosem érhetnek a valóság nyomába, annyira nevetséges az egész. Alec Baldwin Trump-imitációja is jó, de Tina Fey Sarah Palinként még jobb. Nem a külsőségek a fontosak, hanem a szavak, az a jó ezekben, hogy a politikusok saját szavait teszik nevetségessé. Ez igen hasznos, bár Trumpnak mindegy, hiszen ő önmaga paródiája. Meg hát Alec Baldwin imitációi azoknak szólnak, akik már amúgy is ismerik a jelenséget. Szórakoztatónak szórakoztató, de semmi újat nem mond. Művészetnek nem mondanám.
