Meglepetésnek semmiképp sem tekinthető az EU-alkotmányról tartott franciaországi népszavazás eredménye. Az utolsó napokban már legfeljebb arra számíthattak az igen táborában, hogy a bizonytalankodók mégiscsak átbillentik az erőviszonyokat.
A nemmel szavazók 55 százalékos többsége mögött jelentős területi különbségek húzódnak meg: Párizsban 66 százalékos többségben volt az igen, egyes, általában inkább balra szavazó vidéki körzetekben, továbbá ott, ahol erős a szélsőjobb, az alkotmányt elutasítók aránya haladta meg a 60 százalékot. Az előzetes felmé-rések eredményét latolgató, nem túl magabiztos értékelések szerint igent mondott a városi értelmiség és a felső középosztály, míg a másik oldalon a mezőgazdasági népesség mellett tipikusan a szegényebb rétegek, a közép- és alsó szintű állami alkalmazottak álltak. Ebből mindenképpen kirajzolódik egy nem pusztán politikai, hanem társadalmi törésvonal.
A francia sajtó már a múlt héten taglalni kezdte az EU-alkotmány valószínű elutasításának az okait, amelyek gyökerét nem annyira a népszavazás tárgya körül, mint inkább az általános elégedetlenségben és elbizonytalanodásban kell keresni. A folyamatosan magas, már a tíz százalékot is meghaladó munkanélküliségi ráta természetesen nem erősíti a közbizalmat a gazdasági liberalizmus felé húzó kormányzati politikában. Hiába hangsúlyozták még az alkotmány elfogadása mellett érvelő szocialista politikusok is, hogy a népszavazásnak semmi köze a kormány és a köztársasági elnök tevékenységének a megítéléséhez, és az elutasítás semmiképpen sem vezet Jacques Chirac esetleges lemondásához, a baloldali szavazók egy része ebből azt a következtetést vonta le, hogy a mérsékelt ellenzék a jobboldalhoz törleszkedik. A szocialista párt számára a vasárnapi eredmény újabb identitásválságot jelent. Hiába ostorozza a pártvezetés a nem mellett kampányoló tagjait, élükön a párt második emberével, Laurent Fabiusszal, aki Mitterrand elnöksége idején miniszterelnök is volt, mert szembehelyezkedtek a tavaly decemberben tartott belső pártreferendum során kialakult (nem túl nagy, de egyértelmű, 58 százalékos) többségi állásponttal, ismét homályba borult, hogy mi volna az a nagy baloldali összefogást indukáló irányvonal, amely sikerre vezethetne a következő választásokon. Fabiusék számára természetesen éppen az uniós alkotmány elvetése jelenti az egyik kiindulási pontot a hagyományos baloldali értékrend felélesztése, és ezen keresztül a kormányra kerülés felé.
Az alkotmánytervezet elfogadása ellen kampányoló szélsőjobb Törökország várható tagságának rémével, továbbá Franciaország unión belüli súlyának és szuverenitásának csökkenésével riogatta az efféle érvekre hálásan fogékony szavazóit. Az utóbbi érv áttételes értelemben talán még megállja a helyét, amennyiben az uniós intézmények jelentőségének növekedése leértékelheti a kormányok közötti eseti alkudozások szerepét. Alapértelmezésben viszont Franciaország szavazati súlya az alkotmány értelmében éppen hogy nőne az Európai Tanácson belül. De nem volt hiány a füllentésben a bal térfélen sem, ahol egyesek az abortuszjog vagy a laikus oktatás relativizálását olvasták ki a tervezet szövegtengeréből. A leghatásosabb, a legtöbb embert mozgósító ellenérvek azonban mindkét szélen a meglévő szociális vívmányok, az állami gondoskodás megnyirbálásától való félelemre apelláltak - mintha az ezerféle nemzeti aggodalom közötti kompromisszumok súlyát nyögő EU-alkotmány olyan elemeket tartalmazna, amelyek ne lennének jelen az eddigi, igaz, demokratikusan nem legitimált uniós dokumentumokban.
A konkrét részletkérdésekben persze kölcsönösen és megállás nélkül pontatlanságokon és túlzásokon kaphatta egymást mindkét tábor. Csak hát könnyebb minden alap nélkül ultraliberalizmust kiáltani, mint érzékletessé tenni az alkotmány elfogadásából fakadó, kevéssé látványos, hosszú távú előnyöket. Ráadásul az elfogadás mellett kampányoló politikusok sok esetben azzal az érvvel próbálták eladni a tervezetet, hogy van benne bőséggel javítani-, csiszolgatnivaló, vagyis hogy az ország nem valami örök és megváltoztathatatlan, felsőbb rend igájába hajtja a fejét. Ebből joggal vonhatta le azt a következtetést a sokféle, egymástól független ok miatt elégedetlen ellentábor, hogy az elutasítás még föl is gyorsíthatja ezt a korrekciós folyamatot.
Az igen-pártiak mindvégig egyhangúlag állították, nemcsak Franciaországban, hanem uniószerte, hogy márpedig nincs "B terv", tehát ne számítsanak arra a francia választópol-gárok, hogy ha nemmel szavaznak, automatikusan az eddig tervezettől eltérő utat vesz az unió áramvonalasítása. Aztán ez az összhang is megroppant, amikor a szocialista Jacques Delors, aki két cikluson keresztül elnökölte az EU Bizottságát (kormányát), oda nyilatkozott, hogy adott esetben mégiscsak kell lennie egy alternatív megoldásnak.
De mi volna ez?
A legkézenfekvőbb válasz, hogy a francia és az esetleges holland (ott lapzártánk után, szerdán rendeznek hasonló népszavazást) elutasítás után marad minden a régiben, az uniós döntési rendszer továbbdöcög az eddigi nehézkes módján. Az is lehet, hogy a tervezett ritmusban lebonyolítják a további referendumokat, és a végén megismétlik a francia népszavazást (volt már ilyen a közelmúltban, Írországban és Dániában). Csakhogy ehhez kivételező módosításokra volna szükség, amit a dokumentum összefüggő, egységes jellege miatt nehéz elképzelni. Felmerül az is, hogy bizonyos szervezeti változtatásokról egyszerűen megegyeznek egymás között a kormányok. Ez viszont az egész alkotmányozás legfőbb értelmét kérdőjelezné meg. A folyamat kiindulópontja ugyanis az volt, hogy a tagországok polgárai a magukénak érezzék az Európai Uniót, ne pedig egy távoli, átláthatatlan bürokratikus apparátus életidegen körülményeskedésének. Persze nézhetjük a dolgot fordítva is: az a tény, hogy Franciaországban valóban tömegeket mozgatott meg, kényszerített vitára, állásfoglalásra a referendum, mindenképpen arra utal, hogy erőteljes az igény a Brüsszelben zajló folyamatok megértésére és szemmel tartására. Nem beszélve arról, hogy a franciák bajai és elégedetlenségei végső soron uniós problémák is, amelyeket nemcsak nemzeti, hanem uniós szinten is orvosolni kell.
