A május 29-re kiírt franciaországi ügydöntő népszavazás vitáiban a hagyományos jobb-bal oldali tengely helyett a középerők látszanak küzdeni a "szélsőségekkel". Az utóbbi hetekben sorra lépnek fel a gall politikai élet kiemelkedő személyiségei az igen tribünjeire.
A két legnagyobb párt képviselői mellett főleg a szocialisták patinás neveit mozgósították a május elejéig a nem győzelmét jósoló közvélemény-kutatások. A bizonytalanság is inkább a baloldalon látványos. Ha a volt kormányfő és a 2002-es elnökválasztás volt esélyese, Jospin, a tíz évig EB-elnök Jacques Delors vagy az uniós parlament exelnöke, a jobboldal egészségügyi minisztereként 1975-ben az abortuszt legalizáló, elismert emberjogi aktivista, Simone Veil kampányolása sikeresen vezetett az igen újbóli felkapaszkodásához, akkor a második elnöki mandátumát koptató Jacques Chirac televíziós szereplései éppenséggel ellenkező hatást értek el.
Megasztár
Chirac korteskedésének kezdete a vezető kereskedelmi csatorna által szervezett ifjúsági találkozó volt. 84 huszonéves francia ostromolta az államfőt négy sztár műsorvezető felügyeletével. A műsor az új típusú politikai kommunikáció jellegzetességeit mutatta mind a látvány (az Élysée dísztermének csillárai alatt fénylépcsős aréna), mind a ritmus (a kérdések és válaszok ritkán fajultak beszélgetéssé, a kérdezők reakcióira alig volt alkalom) tekintetében.
A pedagógiai és prédikátori performanszba bonyolódó Chirac tündérmese jellegű bevezetőjét a makulátlan európai álom körül keringő sötét erőkről (pl. az angolszász ultraliberalizmus és az ázsiai nagymogulok) az általános bizalmatlansággal szembeni értetlenségének kifejezése követte. A fiatalok többsége bizonyosan nem olvasta az alkotmánytervezetet, de ez nem akadályozta meg abban őket, hogy szakmák és települések, nemi érdeklődésük vagy akár egyetemi diplomájuk jövőbeli helyzetét és az "európai alkotmánnyal" való összefüggéseit firtassák. Fellépésüknél mi sem bizonyíthatta ékesszólóbban, mekkora a távolság az ún. európai politika jelenlegi kihívásai és a választók prioritásai közt. A Megasztár francia változatának moderátora végül lemaradt a képernyőről, a sajtókritikák mégis szinte földbe döngölték a vállalkozást, így Chirac kénytelen volt egy második próbálkozást tenni. Ezúttal elnöki íróasztala mögött fogadta a köztévé kevésbé karizmatikus, de legalább egy újságírónőt is felvonultató párosának kérdéseit.
A 76 éves köztársasági elnök kommunikációs és színészi teljesítményén túl a fenti műsor legérdekesebb alakítója mégis az a többtucatnyi kérdésben megfogalmazódó állampolgári jelenlét volt, amely főként személyes sorsának alakulását kérte számon az ország első emberén. Két héttel később ugyanezen a csatornán, főműsoridőben a jelentősebb politikai pártok vezetői folytattak szócsatát. A pró és kontra négy-négy képviselője közé ékelt kamera sínpárja is jelezte, hol húzódik a frontvonal. Nem késtek soká a rosszmájú megjegyzések: a két szélsőjobb pártvezető között trónoló kommunista szóvivőkről és a Paris Match fotósának "pózoló" Sarkozy-ról (a kormányzó UMP elnöke) meg a Hollande-ról (ellenzéki szocialista főtitkár). Az UMP első embere a kommunista ideológia kelet-európai bukására is utalt, de e diszkreditációs kísérlet után szinte végleg áttért a jobboldali térfélre, és miután kritizálta a félelem érveire építő pályatársait, rögtön a bevándorlás szabályozásáról kezdett beszélni, ami az új, hatékony unióban jó pozícióba kerülő Franciaország alapvető célkitűzése. A német-francia történelmi ellentét feléledésének kísértete is előkerült futólag. A kezdeti feszültségek után a nem védelmezői érezhetően felszabadultabbak voltak, csakúgy a nyíltan soviniszta és xenofób veterán Le Pen és a szuverenista, tradicionalista De Villiers, mint a jobboldali társulásoktól rögtön elhatárolódó Marie-Georges Buffet és a Kommunista Liga angyalarcú szóvivője, Olivier Besancenot. S míg a tűzvonal jobb felén a bevándorlók, Törökország és a lengyel vízvezeték-szerelő volt a főtéma, balra a francia szociális háló és a közszolgáltatások veszélybe kerülése, valamint a liberalizmus mint az unió kizárólagos mozgatója. Hamar nyilvánvalóvá vált, hogy a nagyon hasonló célok elérésére az egyik fél hatékony eszköznek tekinti az alkotmánytervezetet, míg a másik nemcsak nem kér a kompromisszumokból, de úgy érzi, hogy nemzetének és pártjának érdekei alárendelődnek a gazdasági megakonstrukció mechanizmusainak.
Nehezen lehetne megmondani, hogy a franciák megemésztették-e a tavalyi bővítést, amiről senki nem kérdezte őket, és ha a Maastricht óta gondosan került széles körű társadalmi vita hiánya most visszaüt, az feltehetően a nagy gyűjtőpártokat érinti a legérzékenyebben. A nem nyilvánvaló térnyerése közepette egyszerre kellene ugyanis az uniós célokat védelmezniük hagyományos ellenfeleikkel karöltve, miközben hosszú távon nem veszíthetnek szavazatokat saját természetes szövetségeseik, a "radikálisok" javára. A konfrontáció különösen akkor kellemetlen, ha a brüsszeli absztrakció ma esetleg összefüggésbe hozható a francia valóság egyes kényelmetlen konkrétumaival. Nyilván nem véletlen, hogy Chirac személyesen tanácsolta el Barroso bizottsági elnököt a francia kampánytól.
Megasztár II.
A francia politikai elit mellett a médiumok nagy többsége is deklaráltan a szerződéstervezet mellett tette le a voksát. Május elejéig az írott és audiovizuális sajtó 60-70 százalékos többségben közölt alkotmánypárti véleményeket, szerkesztőségi cikkek, tárcák siettek a köz tudomására hozni: a jó oldalán állnak. A nem esetleges győzelmével kapcsolatban természetesen számos katasztrófajóslat van forgalomban (bár a franciák 69 százaléka állítólag bízik a tervezet újratárgyalásának lehetőségében): a politikai perifériára szoruló, meggyengült Franciaország; örökre megrekedő európai konstrukció; nemzeti és európai gazdasági válság. Egy lehetséges francia nem elsősorban a politikai és médiaértelmiség jelenlegi viszonyait kérdőjelezné meg. Esetleg eldőlne Raffarin miniszterelnök régen ingó széke, nyilván Chirac sem örülne a kudarcnak, de leginkább baloldali berkekben lenne nagy a felfordulás. Az ún. progresszív erők uniós elkötelezettségének mélyén megbújó ellentmondást ugyanis nehezen lehetne tovább kozmetikázni. A megosztottságra jó példa a Mitterrand család politikai jelene: az 1992-es maastrichti referendummal nagy kockázatot vállaló szocialista államférfi özvegye ma az altermondialista nem mellett kampányol, fiatalabb fiuk - a szocialista párt tagjaként - az igen hivatalos védelmezője, míg házasságon kívüli lánya egyelőre nem döntött szavazatáról.
E skizofrén helyzet egyik első jele, egyben az alkotmányszerződéssel kapcsolatos első nagy nyilvános ütközet a Szocialista Párt tavaly decemberi belső szavazása volt, amelynek végeredménye ugyan az igen győzelmét hozta (58 százalék), de a nem elsőbbségét kimutató közvélemény-kutatásoktól is egyre bátrabban, az állítólag szintén elnöki babérokra pályázó Laurent Fabius vezetésével hamarosan beindult a szocialista nem népszerűsítése is. Hasonló folyamat zajlott le némi késéssel a Zöldeknél, akik februárban csupán 53 százalékos támogatottsággal döntöttek az igen mellett, majd a kisebbség megszervezte az alternatív ökokampányt. A legnagyobb francia szakszervezet, a CGT "parlamentje" az alkotmányszerződés ellen voksolt az év elején, a vezetőség és a főtitkár viszont elhatárolódott. Mindazonáltal gyakori alkotmánypárti érv az Európai Szakszervezetek Konföderációjának (ESZK) támogatása, amely mellesleg a tagszervezetek megkérdezése nélkül történt, és annak a John Monksnak a nevéhez fűződik, aki tavaly óta áll az ESZK élén, és a korábbiakban, a Trade Union Congress főtitkáraként, fontos szerepet vállalt Blair döntéseinek népszerűsítésében és a Thatcher-korszak szakszervezet-ellenes törvényeinek restaurálásában.
A gazdasági liberalizmusnak fokozatosan behódoló baloldali erők ideológiai válságában az uniós tematika olykor helyettesíteni látszik a valódi baloldali program alternatíváját. Mintha a szabad verseny és a piacgazdaság égisze alatt kötött kompromisszumok és a különféle baloldali kísérletek történelmi kudarcai kilúgoznák az egykori értékrendet, és "Európa" mindenáron való védelmezése morális érv lenne egy olyan politikai és szociális modell mellett, amely csak halványan emlékeztet az egykori ideálra. Amikor a munkásmozgalmi harcok mai örökösei ellenállás nélkül rábólintanak egy szövegre, amely egyértelmű antidemokratikus ihletettségén túl alapvető vívmányokat, mint a munkához vagy a lakáshoz való jog úgy ír felül, hogy 2007-től "jogunk lesz dolgozni és lakhatási segélyhez folyamodni" (II-75.; -94.), felmerül a kétely, mit keres az előtag a szociálliberalizmus programjában.
Summa summarum, tíz nappal a referendum előtt újra a nem vezet orrhosszal (53 százalék), bár a bizonytalan szavazók száma továbbra is 19 százalék körül mozog. Bármi legyen is a vasárnapi szavazás eredménye, a francia politika és média elitjének fel kell majd tennie néhány, az európai országok nagy részében szőnyeg alá söpört kérdést: mi legitimálja szerepvállalásukat, és meddig terjed személyes és kollektív felelősségük? Milyen népakarat nevében milyen unió épül?
