Kelet-Timor: Béke, fenntartásokkal

szerző
Kovácsy Tibor
publikálva
1999/45. (11. 11.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Két hónapja még mészároltak az indonéz hadsereggel nem egészen tisztázott viszonyban álló függetlenségellenes milicisták, most viszont lassan már két hete, hogy Indonézia utolsó alakulatai is távoztak Kelet-Timorból. Ezzel persze még semminek sincs vége, és alig valami kezdődött el - mindenekelőtt a terror és a megfélemlítés méreteinek feltérképezése.

Két hónapja még mészároltak az indonéz hadsereggel nem egészen tisztázott viszonyban álló függetlenségellenes milicisták, most viszont lassan már két hete, hogy Indonézia utolsó alakulatai is távoztak Kelet-Timorból. Ezzel persze még semminek sincs vége, és alig valami kezdődött el - mindenekelőtt a terror és a megfélemlítés méreteinek feltérképezése.

A koszovói emberbaráti beavatkozás után nem volt könnyű megérteni, miért kellett annyit várni egy hasonló nemzetközi akcióra Kelet-Timor esetében, ahol kétségkívül sajátos, de sok tekintetben mégiscsak hasonló volt a helyzet. Csak összefoglalva és felidézve a már elmondottakat (részletesebben: MaNcs, szeptember 9.): a Szuharto bukása után Indonézia államfői tisztét ideiglenesen átvevő Habibie januárban váratlanul úgy döntött, hogy elege van. Elege van a Kelet-Timor körüli huzavonából, amelyet az táplált főként, hogy hiába kebelezte be a hatalmas szigetország még 1976-ban a portugál gyarmattartók által sietve magára hagyott területet, a lépést nem hagyta jóvá az ENSZ, és nem fogadták el a helyben - egymás ellen is - harcoló függetlenségi mozgalmak sem. Hullahegyek, terror, zsúfolt börtönök, eközben viszont - igaz, már a 90-es évek derekán - Nobel-békedíj is függetlenségbarát kelet-timori mérsékelteknek.

Habibie a messzemenő autonómia és a teljes függetlenség alternatíváját kínálta a helybélieknek, akik közel nyolcvan százalékos többséggel választották a második lehetőséget. Vesztükre, mert jött az újabb öldöklés, a homályos státusú milíciák grasszálása, aggasztó hírek menekülők százezreiről, deportálásokról, a terület résmentes elszigeteléséről, minden külső megfigyelő kényszerű távozásáról.

Más térség - más érdekek

Nos, ekkor kellett volna egy gyors nemzetközi fellépésnek következnie, de Samuel Berger amerikai nemzetbiztonsági tanácsadó rögtön leszögezte: "azért, mert bombáztuk Belgrádot, még nem bombázzuk Dilit", minthogy - és ezt már James Rubin külügyi szóvivő fejtette ki - "Kelet-Timor nem Koszovó". Ami, lássuk be, kétségtelen tény. Mint ahogy Indonézia még kevésbé Szerbia, stabilitása, fennmaradása nagyon sokféle stratégiai érdekkel indokolható, itt van mindjárt a lélekszáma, amellyel a világrangsorban a negyedik helyen áll, de ezt is mondtuk már többször. Az európai nagyoktól messzire van, a környéken viszont sem az egymás gyanús belső ügyeivel szemben mindig is toleráns délkelet-ázsiai országok, sem például Ausztrália nem kívánt kényszerítő eszközökhöz nyúlni az indonéz vezetők megkérdezése nélkül. Heteknek kellett eltelniük, amíg végre összeütötték azt az ENSZ-haderőt, amely jakartai beleegyezéssel partra szállt Kelet-Timorban. És kellett még néhány további hét, amíg az indonézek kimentek onnan. Ez idő alatt még össze kellett tűzni néhány különösen elvetemült milicista alakulattal, amely csak vonakodva hátrált Timor szigetének nyugati, megkérdőjelezhetetlenül indonéz identitású fele irányába, át a kopár dombokon. A lakatlan vidéken menekült kelet-timoriak rejtőztek, akik csak nagy sokára tudták meg, hogy már kezdetét vette a békefenntartás, indulhatnának akár haza is, még az éhenhalás előtt.

Ki, honnan, hová?

Nyugat-Timorban bonyolultabb volt a helyzet, és a jelek szerint még lapzártánkkor is az. Az ottani táborokban negyedmillió körüli menekült zsúfolódott össze, és ezt a számot az teszi igazán helyre, ha meggondoljuk: a kelet-timoriak a népszavazás idején összesen úgy nyolcszázezren lehettek, és ezen belül elérhette a kétszázezret is azoknak a száma, akik közelebbi-távolabbi indonéz területekről települtek be az elmúlt huszonöt év alatt. Hogy ők nehezen szánják el magukat a hazatérésre, ez nem igazán meglepő, még akkor sem, ha a kelet-timori ellenállás költőből lett vezetője, Xanana Gusmao szerint nem a megtorlás politikája fog diadalmaskodni. No és a helyben verbuvált milicisták is eltöprengenek majd, mielőtt visszatérnének, önként szembenézve a tetteikkel, adott esetben áldozataik családjával. Akik viszont visszamennének, azokat meg állítólag zsarolással, terrorral tartják vissza. Jakarta ugyanis Nyugat-Timortól is nagyon-nagyon messze van. Hiába tesz jóhiszeműségről és békülékenységről árulkodó gesztusokat az új indonéz vezetés, ha a helyi erők nem teszik magukévá ezt a nagyvonalúnak mutatkozó magatartást. Miközben Jakartában szabadulás előtt áll számos kelet-timori politikai elítélt, Nyugat-Timor menekülttáboraiban állítólag még a múlt héten is módszeresen erőszakolták a kelet-timori nőket a milicisták. És a békefenntartók nem igazán keménykedhetnek, amíg a menekültek kiszolgáltatott túszok a másik oldal kezében.

Por, hamu, reménység

Miközben az ENSZ emberi jogi megfigyelői a mészárlások körülményeit, az áldozatok pontos számát igyekeznek felderíteni, lassan mégiscsak elkezdődött a hazatérés. Ki könnyek között, ki boldog révületben tér vissza a néhány nagyobb városba, ahol egyáltalán van ENSZ-felügyelet. Igaz, hogy a felügyelet önmagában keveset old meg. A függetlenségi népszavazás eredményhirdetése után ugyanis nemcsak elüldöztek az indonéz fegyveresek vagy félmillió embert az otthonából, de sikerült a területet lényegében teljesen fel is égetniük. Több mint százötvenezer házat gyújtottak fel, miután elvittek mindent, ami mozdítható.

A hazatérők mintha túl könnyen vennék a reménytelen viszonyokat, ünneplik a békefenntartókat, büszkék a szabadságukra, a házaik romjaira meg csak legyintenek. Igaz, ott van a Nemzetközi Vöröskereszt, a friss Nobel-díjas határok nélküli orvosok, a Caritas, bontakozóban van a minimális ellátás, kekszet osztanak. Csakhogy ott van a közeledő esős évszak is, és egyformán nagy probléma, hogy a trópusi eső ellen sátor kell, sok sátor, ugyanakkor a mészárlások még fellelhető nyomait, velük együtt pedig a leendő igazságtétel és felelősség-megállapítás lehetőségét is belepi majd a lezúduló víz, a sár. Úgy alakultak a dolgok, bármilyen furcsa is, hogy a múlt héten még egyetlen külföldi igazságügyi orvosszakértő sem járt e helyszínen.

Inkább a jövő?

Az új államnak ezenkívül is lesz éppen elég baja, mire egyáltalán megalakulhat. Kikiáltása még messze van, addig még eltelhet akár három év is. Most ugyanis semmi sincs. Nemhogy adminisztráció, netán bankrendszer, bíróságok, de még hivatalos nyelv, hivatalos fizetőeszköz sem. Egyetlen dolog létezik csupán: az illegalitásból éppen most előlépő felszabadítási mozgalom a maga örökölt belső ellentéteivel, amelyek létét Xanana Gusmao mintha túlzottan nagy ívben söpörné félre, amikor arról beszél, hogy hiszen demokráciában normális dolog a politikai versengés. Meglehet, békésen viaskodik majd a nemzetibb színezetű, illetve a kisebb és kevésbé szem előtt lévő baloldali frakció, de nem biztos, hogy már lefutották a versenyt. Most úgy néz ki az állás, hogy Gusmaón kívül két elismert alakja van a leendő köztársaságnak: José Ramos-Horta, a reménybeli külügyminiszter, negyedszázada nem járt otthon, valamint Dili püspöke, a vele együtt Nobel-díjat kapott Carlos Filipe Ximenes Belo.

Nemzeti valutának egyelőre a portugál escudót nevezték ki, amit Portugália szerényen tudomásul vett. Hogy a bő tucatnyi honos nyelv között hogyan tesznek majd igazságot, azt még csak sejteni sem lehet. Egyelőre mindegy is, hiszen Kelet-Timort egy ideig az ENSZ átmeneti adminisztrációja, a UNTAET kormányozza majd. Kilencezer katonával, másfél ezer rendőrrel lesz jelen a szervezet, amelyben Malajzia - mint jelezte - főszerepet kívánna játszani. Az ötletet azonban Ramos-Horta rögtön elvetette, hiszen a többi ASEAN-országhoz képest korábban Malajzia is ellenséges volt a kelet-timori önállósági törekvésekkel szemben. Valószínűbbnek látszik tehát, hogy Ausztrália, amely eddig is a legtöbb embert adta a békefenntartáshoz, a továbbiakban is megtartja vezető szerepét, utána meg majd találnak egy térségbeli, de a helyiek által azért semlegesként elfogadott másik országot az átmenet irányítására - Dél-Korea jön például szóba.

A többi meg még túlságosan távoli jövő.

Kovácsy Tibor

Most meg Aceh

Abdurrahman Wahid, Indonézia új elnöke maga sem tagadja, hogy szereti, ha szeretik. Kedveli, ha Gus Durnak, Dur bátyónak nevezik, nem véletlen, hogy meglehetősen szivárványszínű, emiatt aztán nem is egészen világos vonalvezetésű a kormánya, és az sem meglepetés, hogy nemrégiben volt egy-két biztató szava még az Aceh tartomány függetlenségét követelő, egyre népesebb és hangosabb tömegek számára is. Tisztes távolságból persze, hiszen a hét végén a Kelet-Timorhoz hasonlóan elszakadni vágyó észak-szumátrai területen összegyűlt milliónyi tüntető alighanem ingerült és illetlen szavakkal fogadta volna, ha közelebbről találkozik vele. Igaz, kilengések nem voltak, a tömeg dolga végeztével békésen hazatért, katonákat, rendőröket pedig szinte látni sem lehetett.

Aceh évszázadokon át nagy hatalmú mohamedán állam volt - a britek például egy 1873-as szerződésben még függetlennek ismerték el -, és a század elejéig ellen tudott állni a holland hódítási törekvéseknek. A gyarmatosítás óta a távol-keleti hajóutak stratégiai pontját jelentő Molukkui-szorossal érintkező terület önálló nyelvet beszélő lakossága a függetlenné váló Indonéziába is vonakodott betagozódni, annál is inkább, mert az új állam - szemben a hollandokkal - a helyi identitások fölé egységes indonéz nemzeti érzületet és ideológiát, valamint egy félig-meddig mesterséges, közös nyelvet igyekezett erőltetni, ami itt különösen nehezen ment. Az erősen központosító indonéz kormányzatok igyekezték megtörni az ellenállást, amely így illegalitásba vonult, Szuharto elnök tavalyi bukása óta azonban egyre erőteljesebben jelentkezik újra. A hétvégi tömeggyűlés szónokai szándékaik töretlensége mellett azonban erőszakmentességüket is hangoztatták, és ez reményt nyújthat az indonéz vezetőknek, hogy egy esetleges acehi népszavazást a kelet-timorinál alaposabban, ráérősebben is elő lehet készíteni. Ha Aceh lakossága elfogad megoldásként egy erőteljes autonómiatervet, talán nem folytatódik a szigetország széleinek a letöredezése. Ellenkező esetben máris ott lehet a túlsó, keleti végeken Új-Guinea hatalmas szigetének belső fele, Irian Jaya, mint következő elszakadási aspiráns.

szerző
Kovácsy Tibor
publikálva
1999/45. (11. 11.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kis-Magyarország

még több Kis-Magyarország...

best of Narancs

Vélemény

még több Vélemény...