Magyar Narancs: A magyarországi közvélemény épp azzal szembesül, hogy a kormány pénzügyi nyomás alkalmazásával akarja megnyirbálni a tudományos kutatás autonómiáját, amikor a Magyar Tudományos Akadémia költségvetésének egy része felett minisztériumi kontrollt vezetne be. Tapasztalt hasonló politikai nyomásgyakorlást Ausztriában?
Eva Blimlinger: Nem, soha, és bár a képzelet határtalan, és sok minden megtörténhet az új kormány alatt, ezt jelenleg teljes mértékben kizártnak tartom. Nincs semmiféle politikai nyomásgyakorlás. Az osztrák rektorok testülete (Osztrák Egyetemi Konferencia, UNIKO) egyhangúlag azt az álláspontot képviseli, hogy a tudomány, a kutatás, a művészet és a tanítás szabad és autonóm, ami alkotmányjogilag is szabályozott és garantált.
MN: Az UNIKO meghívást kapott a Magyar Rektori Konferencia (MRK) májusi jubileumi ülésére, amelyen a CEU-ügy kapcsán épp ennek a meggyőződésüknek kívántak hangot adni.
EB: Igen, az MRK meghívása eredetileg a Visegrádi Négyek magyar elnökségét és a jubileumi ünnepséget összekapcsoló rendezvényre szólt. Az UNIKO ezt a kombinációt ellenezte, és a két program szétválasztását kérte, amelybe a magyar fél bele is egyezett, illetve abba is, hogy záróaktusként kiadhassunk egy nyilatkozatot, amelyet az UNIKO javaslatára fogadtunk volna el. Ebben a felsőoktatás, a kutatás és a tudományosság függetlensége mellett, a mobilitás előmozdítása mellett érveltünk, és tiltakoztunk olyan populista támadások ellen, amelyeket a rasszizmus, antiszemitizmus és intolerancia motivál. Egyeztettünk más meghívottakkal is, a német, a lengyel, a cseh féllel és a szomszéd országokból érkező meghívottakkal. Az első változatot elutasította az MRK, aztán a horvátok egy kevésbé sarkos megfogalmazást javasoltak, de az MRK ezt sem fogadta el. Nemcsak a németek, hanem a lengyelek is mindvégig roppant aktívan együttműködtek az UNIKO-val. Úgy tűnik, Lengyelországban még nem olyan erős a kormányzati befolyás ebben a szférában. De a vége az lett, hogy az osztrák, a lengyel és a német felsőoktatási rektorok konferenciája úgy döntött, hogy ha nem adható ki a nyilatkozat, nem fogadja el a meghívást. Horst Hippler, a németországi rektorok képviselője még a megnyitó beszédét is lemondta, sőt levélben kérte az Európai Egyetemek Szövetségét, hogy kísérjék figyelemmel a magyarországi fejleményeket.
MN: Milyen hangnemben folytak a tárgyalások, milyen most a viszony az osztrák és a magyar testület között?
EB: Mindvégig udvarias hangnemben, de az álláspontok világos artikulálásával beszéltünk egymással. A részvétel lemondását követően a németekkel és a lengyelekkel együtt azt a javaslatot tettük, hogy Bécsben üljünk össze egy tanácskozásra, amelynek eredményeként megszülethet egy közös állásfoglalás. Ezt az MRK az épp esedékes tisztújításra hivatkozva egyelőre nem fogadta el, de őszre is javasoltunk egy időpontot, és reméljük, hogy akkor összejön a találkozó.
MN: Egy osztrák kollégája egy informális beszélgetésben azon a véleményen volt, hogy épp elég gondja van most Ausztriának, az osztrák felsőoktatásnak, vagyis minek beavatkozni más országok ügyeibe.
EB: Egyáltalán nem arról van szó, hogy beavatkozunk. Arról van szó, hogy védelmezzük azt a meggyőződésünket, mely szerint az universitas eszméi nem támadhatók félreérthetetlenül antiszemita indokokkal, és az egyetemek szellemisége nem szorítható országhatárok közé. Az érdekvédelmi fórumokon szolidaritásunkat kell kifejezni akkor, amikor egyetemek esnek annak áldozatául, hogy a politika korlátozni akarja a tudás szabadságát. Törökország esetében is tiltakoztunk az egyetemi oktatók nyilvánvalóan politikai indíttatású eltávolítása ellen. A politikailag veszélyeztetett egyetemekkel vállalt nemzetközi szolidaritásnak igenis hatalmas jelentősége van.
MN: Miért nem keresték a sajtónyilvánosságot az MRK-val történt eset ügyében?
EB: Gondoltunk rá, de végül úgy döntöttünk, hogy – akárcsak a törökországi kollégák esetében – nem öntünk olajat a tűzre, hiszen a párbeszéd fenntartása minden félnek az érdeke, ezért is reménykedünk abban, hogy egy őszi tanácskozáson tisztázni tudjuk az álláspontjainkat. A formális dialógus mellett elkötelezettek vagyunk, ahogy amellett is, hogy a támadásoknak kitett kritikus értelmiséget legalábbis informálisan támogassuk. Ügyelnünk kell arra, hogy a nyilvánosság elé lépés ne veszélyeztesse az utóbbiakat.
MN: Június elején Michael Ignatieff, a CEU rektora úgy nyilatkozott, hogy a következő tanévet nem kezdhetik el abban a bizonytalanságban, amelyet a magyar kormányzat fenntart. Terveznek valamilyen lépést erre az esetre?
EB: Nem, egyelőre kivárunk. Szeretnénk, ha az őszi találkozó megvalósulna, amely után világossá tehetjük a közös álláspontot.
MN: Nagyon úgy néz ki, hogy a CEU, legalábbis részben, Bécsbe települ. Mit jelent ez az osztrák felsőoktatási szférára nézve?
EB: Az UNIKO szeretné elérni, hogy a város által a CEU-nak nyújtott támogatás, amelyet messzemenően üdvözlünk, ne hozza hátrányos helyzetbe az állami felsőoktatási intézményeket. Bécs városa több magánegyetemet is fenntart, de nekünk ügyelnünk kell a kilenc nagy bécsi egyetem finanszírozási egyensúlyára is. Hogy a CEU mindazonáltal az itteni tudományos életet gazdagítani fogja, kétségen felül áll.
Teller Katalin
(Bécs)
