Két hete Wolfgang Schüssel osztrák kancellár bejelentette a néppárti-szabadságpárti kormánykoalíció végét. Ausztriában novemberben előre hozott választások lesznek. Az ok: a kisebbik koalíciós partner felemésztette magát.Anyári uborkaszezon hasonlóan telt Ausztriában, mint Magyarországon. ´ket is elöntötte a víz, náluk is padlót fogott a populizmus. A kormányzó fekete-kék (ÖVP-FPÖ) koalíció alatt - mely koalíció végül is túlélte az EU-szankciókat, minden gond nélkül átszoktatta a konzervatív osztrákokat az euróra, és inkább több, mint kevesebb sikerrel elkormányozgatta az országot - a Szabadságpárt (FPÖ) népszerűsége az 1999-es 27 százalékról mostanra 14-17 százalékra apadt. Nem egyszeri zuhanásról beszélhetünk, hanem lassú, de visszafordíthatatlannak látszó süllyedésről. 2002. szeptember 3. valószínűleg az utolsó pillanat volt a katapultálásra.
Nem mintha korábban nem játszott volna a puccs gondolatával Jörg Haider, a szabadságpárti vezér. "Ich bin schon weg!" -
"Már itt sem vagyok!"
- szólta el magát évente legalább kétszer. A múlt hónapban e mondatot a pápáéhoz hasonló röpülőjéből kiszállva mosolyogta bele a tévénézők képébe, de láttunk már porschés, stüszikalapos és go-go-görlös inszcenálást is. Távozni azonban mindeddig csak egyszer távozott, akkor is duzzogó néptribunként: 1999-ben, az FPÖ hatalomra kerülésekor a koalíció feltételeként kényszerült visszavonulásra. Ekkor adta át a pártelnöki posztot Susanne Riess-Passernek, a leendő alkancellárnak, és vált "egyszerű párttaggá" (vö. Orbán).
Még az 1999-es kiszállása után is jobb sorsra jutott azonban, mint eszmetársai Magyarországon. Karintia kormányzójaként továbbra is valódi politikai hatalom maradt a kezében, pártja pedig szalonképes és szalonképtelen részekre vált szét: így egyszerre lehetett konstruktív kormányzó erő és rebellis ellenzék, illetve civil ellenállási mozgalom (amolyan Hajrá, Ausztria!). Haider heccelhetett a Benes-dekrétumokkal, pattoghatott a szlovén nyelvű helységnévtáblák miatt, lázíthatott az unió keleti bővítése ellen, többé-kevésbé nyíltan zsidózhatott, nekimehetett a kincstári tévének, és védhette a "kisemberek" érdekeit. Egy darabig. (Az alanyi jogon járó anyasági segélyt és a családi pótlék emelését, valamint a bevándorlási törvények szigorítását az FPÖ el is érte a kormánykoalícióban.)
Azzal azonban még a ravasz Haider sem számolt, hogy a kék kormánytagok többsége, a legszalonképesebb, ám hozzá nagyon is hűséges delegáltak, egytől egyig régi tanítványai (az alkancellár asszony, a pénzügy-, az infrastruktúra- és a szociális miniszter, valamint a frakcióvezető) idővel beleszeretnek a kormányzásba, és nemcsak Haider, hanem a Néppárt szívügyeit is támogatni fogják - miközben a Haiderétől már kevésbé függő saját klientúrát építenek maguknak. Mint ahogy azzal sem, hogy a tartományokban sanyargó kemény magot irritálja a fekete-kék harmónia, és megeszi a fene egy-két miniszteri bársonyszékért. A néptribun - mint búzaszem a malomkövek között - szeptemberre saját felhergelt kurucai és egyre kevésbé sajátjának mondható mamelukjai között találta magát, miközben együttes népszerűségük egyre csak gyengült.
E kettős játékot azonban, úgy tűnik, Haider immár nem űzheti tovább. Augusztus végén ügydöntő népszavazásról kezdett hablatyolni, mely a kormány tevékenységét lett volna hivatott megítélni, radikálisai pedig szeptember elején - formálisan Haider nélkül -
bizalmatlansági indítványt
nyújtottak be a Szabadságpártban saját alkancellárjuk, Susanne Riess-Passer (beceneve: Királykobra) és minisztereik ellen, majd rendkívüli pártgyűlés összehívását kezdeményezték. Haider 6-án találkozott "Susival", aki közölte vele, hogy Haider vagy visszavonatja a kemény maggal a bizalmatlansági indítványt, vagy ő, Riess-Passer lemond. Ezek után megfogalmaztak egy közös határozatot is, amelyet a másnapi pártnapon kellett volna felolvasni, és amelyben a résztvevők bizalmukról biztosították (volna) a kormány FPÖ-s tagjait és a kormányprogramot. A felforrósodott hangulatban azonban a kuruc labancok - Haider aknamunkájának köszönhetően vagy anélkül, ki tudja - megpuccsolták a határozatot. Másnap, 8-án Riess-Passerék bejelentették, hogy lemondanak. Már épp megkezdődtek a találgatások arról, hogy ki veszi át a helyüket a kemény magból, amikor Wolfgang Schüssel kancellár 10-én új választások kiírására kérte fel Thomas Klestil köztársasági elnököt.
Alig egyhétnyi édes választási latolgatás,
szennyeskiteregetés és sebmutogatás
után, múlt szombaton aztán tényleg mindenkit megdöbbentett a legfrissebb hír. "Ich bin schon weg!", nyögte megint Haider: "Nem óhajtok frontember lenni a kampányban", azaz nem ő lesz az FPÖ listavezetője. E gesztusával mintha mindent, ami a múlt hetekben történt, vissza kívánt volna szívni. A zöldpárti Van der Bellent leszámítva maguk a politikusok is őszintén meglepődtek: mi a fene ez már megint? Haider lapzártánkig nem kommentálta lépését, exvédőügyvédjét (ma még igazságügyi miniszter) küldte maga helyett magyarázkodni, akinek a szavaiból akár azt is ki lehetett olvasni, hogy vegyük úgy, hogy nincs is kormányválság, hiszen Klestil még nem írta ki az új választások időpontját, Riess-Passer & Co. üljön vissza székébe, és menjen minden tovább a régiben. És ha mégsem, akkor ezzel a "már sikeresen bizonyító" csapattal induljon neki az FPÖ a választásoknak.
Mi történhetett? Haider felpöccentette radikálisait, hogy jó szokásához híven kissé megszorongassa függetlenedő mamelukjait, aztán már nem tudott megálljt parancsolni nekik? Vagy nem is ő fújt szombaton visszavonulót, hanem Schüssel és a Néppárt Szabadságpárttal rokonszenvező potentátjai? Haider most azt állítja, épp e befolyásos erők mögött álló lobbik fütyülték le a dacos FPÖ-söket a tribünről: veletek, fiúk, egyhamar nem lesz koalíció, cseréljétek vissza a régi csatárokat. Akárhogy is, az FPÖ most majdnem olyan zilált képet mutat, mint 1993-ban, amikor a liberálisok Heide Schmidttel az élen kiléptek a pártból, és megalapították az 1999-es választásokon aztán elvérző Liberális Fórumot.
A 2003 szeptembere helyett vélhetően 2002 novemberére előre hozott választásokat szerte Ausztriában brutálisnak jósolják. A Néppárt most 31, a Szabadságpárt 17 százalékon áll, az ellenzékiek közül a szociáldemokraták (SPÖ) 37 százalékkal magasan vezetnek, és a zöldek is 14 százalékra erősödtek fel. Matematikailag és történelmileg is legalább kétesélyes az új koalíció, és mindkét esély más választási villámkampányt követel a pártoktól. Az ÖVP - bár a soraiból többen irtóznak a szociáldemokratáktól - a mai állás szerint nem győzhet az FPÖ-vel: és ez Schüssel karrierjének végét jelentheti, ami neki nyilván nagyon fájna. Az SPÖ a zöldekkel nem biztos, hogy elég erős lesz, s bár utóbbiak határozottan készülnek a koalícióra, a szocdemek között nem kevesen vannak azon a véleményen, hogy rokonok ne házasodjanak. Ha az ÖVP és az SPÖ is elbénázza, akkor előfordulhat, hogy visszazuhannak egymás karjaiba - e párosnak olyan komoly drukkerei is megszólaltak már, mint a köztársasági elnök. És akkor semmi nem menti meg Ausztriát a gyűlölt-szeretett, évtizedeken keresztül gyakorolt nagykoalíciótól. Bukni - a személyeken kívül - csak az FPÖ bukhat, no meg a liberálisok, akik szegények úgy tervezték, hogy most építik föl magukat a 2003-as választásokra. Erre biztos nem lesz elég két hónap.
Kovács Éva
(Bécs)
