Szerbia déli tartományában - az utóbbi időben végrehajtott sikeres szerb ellentámadások ide vagy oda - egyre nagyobb területet barangolhatna be a gyanútlan úgy, hogy lába csak albán fegyveresek által ellenőrzött területet érintsen. Feltéve, hogy akad gyanútlan, akinek Kosovóban lenne barangolnivalója.
*
A gerilla bujkálós. Az idegenvezető - kosovói albán egyetemista - azt mondta, hogy "itt lesznek a bokorban", és előre mutatott: "Valahol ott." Ekkor már vagy két órája másztuk a hegyet, térkép meg minden nélkül, valahol a kanyar után balra, aztán Mihajlicnál fel a földúton.
Mire másodjára is megérkeztünk Zilivodába, már nem volt olyan kosovói albán, akit ne kérdeztünk volna meg: merre tovább? Attól függ, hová akarnak menni, mondták.
Onnan, ahol kísérőnk sejtette őket, tényleg előlépett három terepruhás fickó a bokorból, két Kalasnyikovval meg egy ´68-as mintájú kispuskával, azt hiszem, ilyennel lődöztünk a honvédelmi gyakorlaton. Mondtuk, hogy mit szeretnénk, mondták: nem lehet, ha nincs engedély. Kedvesek voltak, és elmondták, hol lehet engedélyt kapni. Következett Prekaz, rövid kis betérővel a közösségi élet helyi központjába, az élelmiszerboltba. Jött a helyi főnök, oldalán egy bőrtokba csomagolt parabellummal, és azt mondta - fejét olyan szigorúan ingatva, hogy majd´ behorpadt a halántéka -, hogy filmezni meg kérdezősködni nem lehet. Egyáltalán, húzzunk innen a következő faluba, ott van valami parancsnokság, ott majd elmondják, mi a helyzet. Ekkorra már érezni lehetett ezeken a kedves albánokon, hogy nagyjából minden második szavunkat hiszik el, és gyanakszanak erősen.
A faluból kifelé azért megmutatták a védelmi vonalakat.
Lövészárkok meg fiatal srácok puskákkal. Prekaz a drenicai régió közepén van. Itt kezdődött az albánok felkelése, ez volt az első "felszabadított terület", itt vérengzett a szerbiai rendőrség.
A dombtetőről nemcsak hogy látszott, de nagyon közelinek is tűnt a srbicai lőszergyár. Március óta ott van a szerb rendőrség egyik központja. Mondta az egyik fickó, hogy nincs messzebb nyolcszáz méternél, ezért néha lőni is kell.
A falu után újabb ellenőrző pont. Kőből épített bunker, barikád a főút közepén. Ezt már büszkén mutatták a fiúk, merthogy ez az út vezet Glogovacból Srbicába, és ez mégiscsak stratégiai kérdés. Ott álltunk reményvesztetten, és a bunker-, valamint barikádépítő ügyességükben gyönyörködtünk: kérdezni itt is csak módjával lehetett.
Így volt ez a következő parancsnokságon, Likovciban is. Likovci egy igazi gerillafalu. Fegyverrel megy az ember a piacra, meg kávézni is, a trikóra felvarrja a Kosovo Felszabadítási Hadserege (UCK) piros-sárga, hímzett emblémáját, a miheztartás végett. A piac működött rendesen: a környékbeli falvakból hozták a kereskedők az árut, zöldség-gyümölcs, csoki, cigi zárjegy nélkül, adóhivataltól tartani nem kell.
Jött egy főnökformájú ember, Shabannak hívták, és elküldött minket Malisevóba. Ott mindenre választ kapunk, mondta. Ennek nem örültünk, mert ki tudja, hol van az a Malisevo. A vezetőnk tudta, és mintha aggódott volna egy kicsit.
Malisevo már nem falu. Város. Mintegy hatvan kilométerre Pristinától; ide úgy jutottunk el, hogy egyszer sem kellett elhagynunk az UCK által ellenőrzött területet. Malisevóban igazi parancsnokság van. Jött egy civil ruhás, és szépen, németül közölte: "A Kosovo Felszabadítási Hadserege által ellenőrzött területeken tilos az újságíróknak dolgozni. Filmfelvételt nem készíthetnek, a civil lakossággal nem beszélhetnek."
Aztán ennyi. Mehetünk. Közben Kijevót - ami Malisevótól néhány kilométerre van - éppen lőtték, hogy pontosan kik, azt nem tudni. Lehettek szerb rendőrök, de kosovói albán felkelők is. Odamenni nem lehetett.
Zárkózottak egy kicsit a fiúk, mondtam vezetőnknek, és rövid úton mély depresszióba zuhantam. Ott voltunk, láttunk mindent, és semmi. Még egy szaros kis csoportkép sem.
Másnap sem kezdődött jobban az egész.
Zilivodába azért indultunk el, mert fogalmunk sem volt, hová menjünk az előző napi katasztrófa után. Csak azért mentünk oda, mert találkoztunk egy parancsnokszerű jelenséggel, aki jól beszélt németül, és azt mondta: ha akarunk valamit, menjünk vissza. Akartunk, hát mentünk.
Húsz perc múlva emberünk is előkerült. "Üljünk le, beszélgessünk", mondta helyi szokás szerint. Víz, kávé, cigi. Húsz perc, negyven perc, egy óra. Hirtelen azt mondta: "Ich bin Kommander Mujo."
Mujo, állítása szerint, egy diverzánscsoportot vezet, és a Cicavica hegy északi részének a parancsnoka. Ott harcolt a belacevaci bányáknál is, csak most éppen visszavonultak. Ahogy mondta, átgondolni, mi legyen a következő lépés.
Három kilométerre voltunk a szerb állásoktól. A hegyoldalból látszott a bánya, az obilici hőerőmű meg a távolban Pristina.
Mujo szerint béketervek addig nem születhetnek, amíg Kosovo függetlenné nem válik. Nincs más megoldás. Mujo négy évig harcolt a boszniai háborúban, a horvát oldalon; haza, Kosovóba, négy hónapja jött, Németországból. Búcsúzóul meghívott egy sörre. Egy hónap múlva, Pristinába, a Grand Hotel teraszára.
Pristina olyan, mint egykor Saigon lehetett. A harcok már a várostól néhány kilométerre folynak, az újságírók a Grand Hotel kávézójában ülnek, csereberélik az információkat, a híreket meg az álhíreket. Az UCK harcosai állítólag csak a jelre várnak, mikor kezdődhetnek a harcok a fővárosért. Állítólag ott vannak a városban. Állítólag nem érdekli őket a béketerv. Állítólag hiába minden, nem bíznak senkiben, Slobodan Milosevic jugoszláv elnökben a legkevésbé, csak saját erejükben. Hiszik, hogy felszabadítják Kosovót. Bármi áron.
Kakuk György
(Pristina)
(A szerző a TV2 külpolitikai főszerkesztője.)
