Marija Stevanovic szemetet éget a háza kertjében, Kosovo Poljéban (albánul Fush‘ Kosov‘). A kerítés előtt két kissrác bringázik el, valamit az asszony felé rikkantanak albánul, és átköpnek a kerítésen. Az idős asszony nem szól vissza. Égeti tovább a szemetet - amit albán szomszédai raknak le a kertjében, rendszeresen, évek óta.
Kosovóban nem jó szerbnek lenni. Lehet, hogy albánnak sem az, de ők legalább ott élnek, ahol akarnak, és szabadon közlekednek a tartományon belül.
Marija Stevanovic viszont egy konténerben lakik Ugljare faluban, jó húszpercnyi gyalogútra Kosovo Poljétól. Egyedül nem merne nekivágni a sétának: megvárják egymást sorstársaival, és négyes-ötös csoportokban közlekednek. Csakúgy, mint hetven társának, neki is megvan még a háza a városban, de nem mer ott aludni. A szerb falu konténertelepén legalább biztonságban érzi magát.
A meglehetős összevisszaságban lerakott ugljarei konténerekben (a felirat rajtuk: Oroszország adománya) hármasával, négyesével élnek az emberek. Vannak családok is, de néhány konténerben idegenek osztják meg a 10 négyzetméteres élet-teret. Az egyik lakó szerint azok a jobb konténerek, amiken nincs ablak: több hely marad pakolni, pol-cokat rakni a falra. A tisztálkodás szintúgy konténerekben zajlik: 10-12 emberre jut egy vécé és egy zuhanyozó. Van aztán egy nagy, dupla méretű "közösségi konténer" is. Itt egy légtérben főznek és mosnak az asszonyok. A sarokba állított tévében a Dáridó hangulatú szerb Pink tévé adása megy. Egy asztal, szedett-vedett székek, a plafonról három meztelen villanykörte lóg.
Ez a hetven szerb az, akinek végképp nem volt hová mennie Kosovo Poljéból. Aki tehette, már korábban Kosovo más részeibe költözött, vagy "kivándorolt" Szerbiába. Akinek nincs rokona, ahol meghúzhatná magát, vagy vagyona, hogy abból máshol kezdjen új életet, most a konténertelepen dekkol, és várja, hogy a helyi Vöröskereszt kihozza az ingyenebédet.
Mindannyian árulják a házukat, de normális árban nemigen reménykedhetnek. Gyakori, hogy az albánok maguk keresik meg a szerb tulajdonosokat. Néha nem is ajánlanak keveset: mondjuk a piaci ár 60-70 százalékát. Ha az illető nem megy bele, másnap visszatérnek, de az ajánlatuk immár ezer euróval kevesebb. És minden egyes nap ezer euróval csökken. Azt az esetet is többen mesélik, amikor valaki hamis eurót kapott a házáért.
1999 előtt csaknem kétmillió albán és háromszázezer szerb élt Kosovóban. A NATO-támadást követően, a szerb rendőrség és hadsereg kivonulásával egy időben szerbek tízezrei hagyták el egyszerre otthonukat. Egy részük egyenesen Szerbiába, mások a tartomány szerb többségű körzeteibe, Gracanica vagy Caglavica településekre, esetleg Mitrovicába vagy az attól is északabbra eső, szinte teljesen szerbek lakta területre menekültek. A két évvel ezelőtti zavargások során - a szerb kormány adatai szerint - újabb tízezrek távoztak. Az elmúlt hét évben összesen 200 ezer szerb hagyta el Kosovót, és tízezrekben mérhető azok száma, akik a tartományban maradtak ugyan, de nem az eredeti lakhelyükön élnek.
Állagmegóvás
Denis Antic nem lakik messze eredeti lakhelyétől. Mitrovica déli részén nőtt fel, 1998-ban külföldre ment munkát keresni. Három évig Magyarországon dolgozott szobafestőként, és kiválóan megtanult magyarul; aztán Németország és Görögország következett.
Nemrég tért vissza Mitrovicába - a lakásukban már albánok laknak. Az ingatlan továbbra is a szülei nevén van, de a hatóságok nem tudják kitenni a betelepülőket. Denis járhatott volna rosszabbul is: vannak olyan szerbek, akiktől pénzt követelnek az illegális beköltözők, mondván, hogy "vigyáznak" a lakásra, költenek az állagmegóvásra, és ezért meg kell fizetni őket.
Az északi részről elmenekült albánok lakásait persze szerbek vették illegálisan birtokba. Srboljub Milenkovic, az északi városrész polgármestere a Narancsnak beszámolt szándékaikról: szeretnék kitessékelni az illegális lakásfoglalókat, és az ingatlanokat visszaszármaztatni jogos tulajdonosuknak. Ám a lakásfoglalók - mindkét oldalon - többnyire maguk is menekültek, és az ellátásukról valamilyen módon gondoskodni kell. Persze vannak kivételek: Milenkovic tud olyan szerbekről is, akik annak idején több lakásra is rátették a kezüket, és ma abból élnek, hogy ezeket bérbe adják.
Denis most az északi városrészben bérel egy apró panellakást. A belvárostól egy ugrásra kivett egy üzlethelyiséget is, ahol "játéktermet" rendezett be. A játékterem egy pingpongasztalból és egy biliárdasztalból áll. Denis ebből él. Az üzletmenetet javítja, hogy - egyetemi város lévén - Mitrovicán sok a fiatal, de szórakozási lehetőség alig maradt. A város 1999 után két részre szakadt. Délen 50-60 ezer albán él (gyakorlatilag az összes szerb napok alatt elköltözött), északon 10-15 ezer szerb. A város kulturális intézményei, a mozi, a kultúrház, a sportcsarnok mind a déli részen vannak. Átjárás pedig nincs.
"lommentes
Észak-Mitrovicában néhány remek kafana, azaz tradicionális szerb étterem, pár európai színvonalú kávézó és pizzéria működik. A Viva klubban minden este buli van, kéthetente fellép a helyi Lazy Band is. Saját számokat nem játszanak, de Stingtől a szerb rockzene klaszszikusain át a Red Hot Chili Peppersig széles a repertoárjuk. Az együttes énekese, Mico civilben a városi Zrak internetkávézó főnöke, és egy DVD-kölcsönzőt is üzemeltet: a választék tekintélyes, más kérdés, hogy eredeti lemezt nem sokat látni. Micóról, azaz Dimitrije Milovanovicról többen is mint a város egyik tehetséges vállalkozójáról beszéltek. Ez két dolgot jelenthet: vagy azt, hogy Mico valóban üzleti fenomén, aki egy ötállásos internetkávézóból és pár száz másolt DVD-ből vállalatbirodalmat épít (nem beszélve a Lazy Band fellépti díjairól), vagy azt, hogy más vállalkozások ennél is kisebb kaliberűek.
Oliver Ivanovic, a Nebojsa Covic-féle szociáldemokrata párt kosovói képviselője, a helyi szerbek egyik mérsékelt politikusa az utóbbi verziót erősíti meg. Leszámítva egy-két építőipari cápát, Mitrovica gazdaságát a mikrovállalkozók határozzák meg; és az még a jobbik eset, ha valaki - engedély nélkül - felhúz egy fémbódét a főutcán, vagy egy "Taxi" feliratot barkácsol az autójára. Az teljesen természetes, hogy Észak-Mitrovicában senki nem fizet semmilyen adót, de még csak a villanyszámlát sem. Pristina kénytelen ezt elnézni, Belgrád pedig hozzáírja a Kosovóban elszenvedett, egyébként is tetemes gazdasági veszteségéhez.
Ivanovic még élénken emlékszik arra az időre, amikor a városban a Trepca iparvállalat 6-7 ezer embernek adott munkát, s a hozzá kötődő cégek további 8-10 ezer főt foglalkoztattak. Ám a 90-es évek közepén az ólombánya és az ólomkohó leállt, ma csupán néhány tucat ember foglalkozik az állagmegóvással. Azóta tisztább a levegő, és a ma-darak is visszatértek, teszi hozzá szomorúan Ivanovic. Szerinte legalább félmilliárd eurós befektetésre volna szükség a termelés újraindításához, hiszen a tíz éve álló, ósdi gépeket nem lenne érdemes felújítani, egyszerűbb volna nulláról kezdeni. Kérdés, lenne-e vállalkozó, aki ebbe belefog. Ivanovic szerint erre nem lehet számítani: az ólom világpiaci jelentősége csökkent, a kitermelés ráadásul ezerméteres mélységből folyik, és ez még akkor is drágává teszi, ha a helyi munkaerő olcsó, és a környéknek igenis van ipari kultúrája. A kosovói befektetés kockázatairól nem is beszélve.
A szerencsések közalkalmazottként dolgoznak. Orvosnak, tanárnak lenni viszonylag biztos állást jelent, ráadásul a kosovói közalkalmazottak gyakorlatilag dupla annyi pénzt kapnak, mint szerbiai kollégáik. A kosovski dodatak nevű pótlékkal Belgrád az értelmiség elvándorlását igyekszik lassítani. Így egy mitrovicai tanárnak akár három "alanyi jogon járó" bevételi forrása is lehet. Az alapot Belgrád állja; erre jön a kosovski dodatak és a pristinai központi kormányzat által folyósított fizetés.
Ha a kórháznak vagy az általános iskolának nem is, az egyetemnek el kellett döntenie, melyik oldalon áll. A mitrovicai egyetemet hivatalosan ma is Pristinai Egyetemnek hívják - 1999-ben kényszerűségből Mitrovicába költöztek, de a nevet megtartották. Bojan Vasic, az egyetem diákönkormányzatának választott vezetője, harmadéves jogászhallgató szerint az egyetem vezetése jól teszi, hogy nem fo-gadja el Pristina támogatását, csak Belgrádét. Még akkor is, ha így az egyetem által kibocsátott diplomát kizárólag Szerbiában ismerik el: mivel a Pristinai Egyetemet nem Pristinában, hanem egy "idegen" államban regisztrálták, az intézménynek nincs nemzetközi akkreditációja. Ettől eltekintve normálisan működik. Nemrég egy új kollégium is épült, ahol Vasic szerint igen kellemes körülmények között, két-háromágyas szobákban laknak a Szerbia egész területéről érkező hallgatók.
Hátsó borító
A helyi szerb nyelvű média is hiába számítana pristinai forrásokra. A Contact+ rádió 75 ezer eurós éves büdzséjét nemzetközi alapítványoktól szerzi be, a főszerkesztő, Zeljko Tvrdisic szerint így valóban független rádióként működhetnek. És mivel nincsenek hirdetők sem, nem kell megszakítaniuk a műsort idegesítő reklámokkal. A térség szerb nyelvű tévécsatornája, a TV Most (Híd TV) a kosovói hatóságoknál is bejegyzett üzleti vállalkozás. Fő bevételi forrása az állami szerb televízióval (RTS) kötött előnyös szerződés - a TV Most gyakorlatilag az RTS vidéki stúdiójaként működik, tudósításaikért pénzt kapnak.
Szerbia második legrégibb újságja, a Jedinstvo (Egység) 1999 előtt napilapként működött, de amikor Mitrovicába költöztek, nem tudták tartani a napi megjelenést, és hetilappá alakultak. A Jedinstvo büdzséjét is Belgrád állja. A lap főszerkesztője és egyben gazdasági igazgatója, Radosav Janicijevic pályázik ugyan pristinai vagy nemzetközi pénzekre, de hivatalos állami lapként aligha számíthat támogatásra. Az utcai eladások sem hoznak sok pénzt - a 15 dinárt (50 forint) kós-táló magazint az enklávék lakói ingyen kapják. Az effajta terjesztésre külön koordinátoruk van: pontosan tudja, melyik enklávéba mikor indul busz vagy teherautó, és ő gondoskodik arról, hogy a sofőr eljuttassa az ottaniaknak a lapot.
Az újságra a kosovói médiahatóság "súlyos szakmai hiba" miatt nemrég 6000 eurós büntetést rótt ki. Egy kis faluban történt mészárlásról számoltak be: egy idős szerb házaspárt baltával öltek meg. A tudósításban "albán tetteseket" említettek, holott a rendőrségi vizsgálat még nem ért véget. "Abban a faluban csak pár idős szerb élt, azok ilyet biztosan nem tehettek" - tárja szét karját a főszerkesztő.
Túl sok hirdetés a Jedinstvóban sincs. Az újság hátsó borítójának felét hagyományosan a KFOR imidzshirdetése foglalja el. Ezen-kívül az ingatlan-apróhirdetések jelentenek némi bevételi forrást.
A "Lakást kínál" rovatban kizárólag Kosovón kívüli, dél-szerbiai lakások, házak keresik vevőiket.
A tartomány déli részén az emberek euróval, Kosovó hivatalos valutájával fizetnek; északon inkább a szerb dinárt használják. Északon tökéletes minőségben működnek a szerb Mobtel és a Telekom Srbija GSM-rendszerei, délen a helyi Vela-rendszer az életképesebb. Igaz, a Vela-hálózat hívószáma 377, ami Monacóé: a forgalom a nagyhercegségen keresztül bonyolódik, meg is látszik a tarifán. Egy kosovói és egy szerb szám közötti hívás természetesen nemzetközinek minősül. A szerb hálózat elvileg Kosovó többi részén is működőképes; bár roppant hazafiatlan, de rengeteg albánnak van szerb kártyája: a percdíjak alacsonyabbak, külföldre is lehet SMS-t küldeni. Az év elején a szerb átjátszóadókat elkezdték lekapcsolni a hálózatról. Az akciót a kosovói távközlési hatóság kezdeményezte, mondván, Kosovó területén nem működhet "idegen ország" szolgáltatója. Végül az UNMIK (az ENSZ kosovói missziója) legfelsőbb vezetése szólította önmérsékletre a távközlési hatóságot. Délen az autók az új, kosovói rendszámmal közlekednek, északon a hagyományos "jugoszláv" a divat. A rossz rendszámtábla kockázatos lehet: számos történet kering az autóból kirángatott és helybenhagyott utasokról. Ma már csak az öngyilkosjelöltek mennének át délre KM (Kosovska Mitrovica) jelzésű autóval. Az élelmesebbeknek sikerült olyan rendszámot szerezni, ami Szerbia albánok által is lakott területeiről származik. A VR (Vranje) vagy PG (Podgorica) regisztráció oké az Ibar mindkét partján - a bérautók is leggyakrabban ilyen rendszámot kapnak, vagy valamelyik nyugati államét. Az igazi profiknak két rendszámuk és dupla dokumentációjuk van: mielőtt albán területre lépnek, átszerelik a táblákat, és kicserélik a forgalmit a tárcájukban. Néha ez sem segít: nemrég kosovói rendszáma ellenére is rálőttek arra a szakadt Mercedes kisbuszra, mely az egyik enklávé és Mitrovica között szállítja a szerb utasokat. A szerb enklávékban senki sem hisz már abban, hogy valaha nyugodtan élhet majd lakóhelyén. A 2004. március 17-i zavargások emlékei még túl élénken élnek a fejekben. Radmila Trajkovic aznap egy Kosovo Poljéban dolgozó indiai rendőrtiszt lakásában takarított, a férje szokása szerint elé ment. Hazafelé már nagy volt a tömeg az utcán. Valaki felismerte őket. Férjét ököllel kétszer arcba verték. Radmila megpróbált segíteni, de a hajánál fogva elrángatták. A közelben álló nemzetközi rendőrök és KFOR-katonák nem avatkoztak közbe, ő pedig jobbnak látta, ha férjét hátrahagyva elmenekül. Otthonról aztán a KFOR-osok evakuálták: a helyi rendőrőrs emeleti tanácstermében rendeztek be átmeneti szállást a 150 kimenekített szerbnek. Radmila az ablakból nézte végig, hogyan mennek be idegen emberek a házába. Kisvártatva egy teherautó állt meg a kapujuk előtt, azzal hordták el az értékeiket. Férjét három nappal később holtan találták az egyik szomszédos ház pincéjében: a halottkém jelentése szerint a 61 éves mérnököt megkínozták, majd elevenen megégették. Valamilyen csoda folytán az egyik tettest sikerült megtalálni: az utcájukban működő pékség 28 éves eladója volt. Hosszú évek óta ismerték egymást látásból. Ha az ember kosovói szerbekkel beszél, a "márciusi események" minduntalan előkerülnek. Az események Mitrovicában kezdődtek, ahol két albán kamasz belefulladt a város északi, szerb és déli, albán részét elválasztó Ibar folyóba. Az albán nyelvű média azonnal felkapta egy állítólagos szemtanú nyilatkozatát, aki szerint szerbek okozták a fiúk halálát (ezt később a rendőrségi vizsgálat nem erősítette meg), és először Mitrovicában, majd órákon belül a tartomány más településein is szerbellenes demonstrálók gyűltek össze, és a nemzetközi erők szeme láttára ámokfutásba kezdtek. Házakat, templomokat gyújtottak fel, a nap végére számos halálos áldozatról érkezett jelentés. Eközben Belgrádban és Nisben szerb tüntetők mecseteket támadtak meg. 1999 nyara óta Kosovo az ENSZ protektorátusa alatt áll. Bár működik a kosovói parlament, sok kulcsfontosságú területet (a belügyek nagy része, az igazságszolgáltatás, a gazdasági fejlesztés) az ENSZ kosovói missziója, az UNMIK felügyel. Ez nemcsak sokba kerül az ENSZ-nek, de hátráltatja a tartomány gazdasági fejlődését is. Ezért a világszervezet, bár közvetve elismeri, hogy a tartomány még nem mindenben alkalmas az önálló állami létre, előrehozta a státustárgyalásokat. A januárban, Bécsben kezdődött alkudozás várhatóan még idén befejeződik. Aligha kétséges, hogy a tartomány nemsokára függetlenné válik, a kérdés inkább csak az, a kisebbségek milyen jogokat és milyen garanciákat tudnak kiharcolni maguknak. Ha Kosovo elnyeri függetlenségét, várhatóan megindul a tartomány gazdasági felzárkózása, ám politikailag továbbra is ingatag marad a helyzete. Belgrád aligha fogja elismerni az új államot, és egyfajta európai Kína-Tajvan viszony alakulhat ki. Eközben újabb szerb menekültek jelennek meg Szerbiában (esetleg Európa más részein), meginoghat az egyébként is gyenge lábakon álló (kisebbségi) belgrádi kormány, az előre hozott választásoknak pedig várhatóan a Seselj-féle Szerb Radikális Párt lesz a nyertese.
