A globális demokratizálódás, a nemzetközi élet intézmények és normák révén történő "puha" szabályozása 1990, a "kommunizmus bukása" után sokáig megőrizte hihetőségét. Végül 2001. szeptember 11., az energiabiztonsági kételyek, a globális migrációs problémák és a nagyhatalmi versengés visszatérése csak együttes erővel volt képes elparentálni ezeket az álmokat. A helyüket a "veszély ontológiájából" kisarjadó beszéd foglalta el. A politikai szereplők létezésünket mindinkább a fenyegetések célpontjaként értelmezik (a "külvilág" lassan nem is egyéb, mint e fenyegetések összessége), saját szerepüket pedig a veszélyek leküzdésében szerzett és szerzendő érdemeiket hangsúlyozva határozzák meg. E látványosan gender alapú párosítás lesz a közösségi lét alapja: a férfias állam a védelemre szoruló, feminizált társadalmat a minduntalan újradefiniált, mindenütt jelen lévő, ezerarcú veszélyekkel szembeszállva menti meg.
Egy kettő ellen
Az elnökjelöltek magyar idő szerint szombat hajnali vitája ennek a nyelvnek szolgáltatta ékes példáját. Obama már első megszólalásában hangsúlyozta: az Egyesült Államok két háborút vív egyszerre (és mellette még a világgazdasági válság óta a legsúlyosabb recesszióval is szembe kell néznie). John McCain eleinte inkább nagypolitikai láncaitól igyekezett szabadulni, és a "washingtoni és Wall Street-i kapzsiságot" kárhoztatta. Ám amint a külpolitikára terelődött a szó, minden - lagymatag - vádaskodás dacára meglepő összhang alakult ki a két ellenfél közt.
McCain aligha okozott meglepetést bárkinek. Héja volt, héja maradt - amitől persze még teljesíthet sokkal jobban, mint a jelenlegi adminisztráció. Obamától azonban egy éve még csak elvétve hallhattunk olyan mondatokat, mint hogy "sohasem szabad haboznunk katonai erőt használni, és elnökként én sem fogok, ha a feladat az amerikaiak biztonságának fenntartása". A szombat este tanulsága szerint ma már csak ilyen, jellegzetesen "héjás" bevezető után tér meg az olyan régi témáihoz, mint hogy "Irakban nem bölcsen használtuk fel a hadsereget". Obama a világot mintha ugyanolyan fenyegető és gonosz helynek tartaná, mint Bush vagy McCain. Afganisztánban komoly ellenséges offenzíva bontakozott ki, fejtegette, és az "al-Káida, a Talibán a határon (mármint az Afganisztán és Pakisztán közti határon) átlépve pimasz támadásokat intéz csapataink ellen".
De akkor miről vitatkoztak? Miért kellett Obamának többször is "ez nem igaz" közbeszólásokkal visszautasítania a McCain által neki tulajdonított állásfoglalásokat?
Ennek döntő oka az volt, hogy McCain nem egy, hanem egyből két Obamával állt ki a pódiumra. A jelöltállítás során megismert Obama, aki többször visszaköszönt az este folyamán, tárgyalni szeretne és visszaállítani az Egyesült Államok presztízsét; vélhetően leginkább a békés együttműködés, a multilaterális fellépések és a hazai problémák orvoslása révén. Az új, szárnyait az elmúlt hónapokban próbálgató "héja" Obama azonban kemény, férfias vezető, aki nem habozna odasújtani, ahova kell, és általában véve minden energiáját az amerikai biztonság maximalizálásának szenteli.
McCain - érthető módon - a régi Obama puha, "férfiatlan" nézeteit támadta, ezeket próbálta előcsalogatni vetélytársából. Ám újra és újra a héja Obamába futott bele, aki azt igyekezett világossá tenni, hogy nem az amerikai szerepvállalással van gondja, hanem a szerepvállalásból következő döntésekkel - hogy Afganisztánt elhanyagolták Irak miatt, hogy a rakétavédelmi programok mellett a nukleáris hasadóanyagok és robbanófejek mozgásának ellenőrzésére nem jutott elég elnöki figyelem. Az új Obama szerint a republikánusokkal a fő baj az lenne, hogy az "iráni és koreai rakétákra" figyelnek, amikor a legnagyobb veszélyt a jelen pillanatban egy (vélhetően piszkos bombát tartalmazó) "aktatáska" jelenti Amerikára. Végül pedig megtörtént az, amire senki sem számított: McCain arra szólította fel Obamát, hogy fontolja meg jobban kijelentéseit, és ne beszéljen többet Pakisztán megtámadásáról. Vitapartnere szinte megköszönte e feddést, s csak annyiban korrigált, hogy nem az országot támadná meg, hanem a területén működő terroristákat és fundamentalistákat. Stratégiája sikeres volt, hiszen a kemény McCain intette önmérsékletre - már ha a cél a naiv, megvezethető, Ahmadinedzsádnak kezet nyújtó elnök képének meghaladása volt (amit a republikánus jelölt nagyon igyekezett is megidézni).
A vita utolsó, Oroszországra vonatkozó részében McCainnek sikerült ugyan hatékonyabban előadni Obama állítólagos határozatlanságát ostorozó érveit, ám ennek komoly ára volt. A pirruszi győzelemhez ugyanis Oroszországot "olajdollárok által fűtött nemzetnek", vezetőit pedig "KGB-apparatcsikok által irányított kormánynak" kellett neveznie. Az ilyen, sértő kijelentések nehezítik a jövő nagy feladatának számító orosz-európai-amerikai modus vivendi létrehozását, és jól példázták azt is, hogy a hazai politikai vetélkedés gyakran a diplomácia alatt vágja a fát. Annyit azonban kétségtelenül elért ez a tovább aligha élezhető állásfoglalás, hogy Obama a lehető legrosszabb pozícióba ragadt bele, ide-oda ingázva az orosz külpolitikát kritizáló kijelentések és az új hidegháború elkerülésének szükségességét hangsúlyozó toposz között.
Felnőtt a feladathoz
Ennek dacára a vita után aligha maradhatott bárkiben az a benyomás, hogy Obama McCainhez képest a világról édeskeveset tudó wilsoni idealista lenne. Nem mintha ma Obama azt gondolná, Irak inváziója helyes döntés volt (erre ki is tért). De külpolitikai víziójában a nemzetközi presztízs helyreállításának, a recsegő-ropogó intézmény- és normarendszer megmentésének a helyét az a nemzetbiztonsági logika foglalta el, amely sok szempontból a Bush-adminisztráció által beindított folyamatok kiteljesítését írja elő. Ez jelentheti országok szuverenitásának megsértését, a nemzetközi jog furcsa individualizációját, amely megengedi, hogy államok egyéneket és csoportokat vadásszanak le a glóbusz tetszőleges pontján; bármi egyebet, amit a világban leselkedő veszélyek szükségessé tesznek. Félreértés ne essék: a nemzetközi rendszer működtetésében meghatározó szerepet játszó Egyesült Államok valóban minden ködös és erőszakelvű ideológia vagy önző érdek számára kézenfekvő célpont. Ám az amerikai politikai beszédben háttérbe szorulnak az e pozíció sikeres ellátásához szükséges nemzetközi intézményi és diplomáciai víziók. A hegemonisztikus hatalom ön- és világképének átfogó biztonságiasítása (azaz alárendelése a nemzetbiztonsági logikának) súlyos kockázatokat rejt. A felsejlő lehetőség az állandósított kivételes állapot; valamiféle köztes zóna kiterjesztése, ahol nem dönthető el, béke van-e vagy háború, mi számít magán- és mi közügynek, hol ér véget a törvény és kezdődik a bűn. Ha ez ismerősen hangzik, meglehet, a 24 című sorozat teszi, amely érzékeny visszatükrözése ennek a veszélyek révén definiált világnak. Szombat hajnalban néha úgy tűnt, a pódiumon Jack Bauer kel birokra Jack Bauerrel, vitájuk tétje pedig a védelemre szorulók előtt demonstrálandó férfias keménység.
A World Trade Center azonban nem valami filmen omlott össze, hanem a valóságban. Egy liberális demokráciát ért olyan támadás, amelynek besorolása szétveti a konfliktusokról alkotott fogalmainkat, és amely sem háborúhoz nem vezetett, sem békét nem enged meg. A terrortámadások nyomán a nemzetbiztonsági logika és - absztraktabb szinten - a veszély ontológiájának dominánssá válását nehéz lenne érthetetlennek nevezni. De akkor is csökkenti a rendszer meghatározó szereplőjének képességét a konstruktivitásra.
Európában aggódva figyeljük az amerikai külpolitikai észjárás alakulását: de vajon képes volt-e az egyesülő Európa alternatív diplomáciai paradigmát kitermelni? Olyat, amely az Egyesült Államok társadalmát és leendő elnökét is képes lenne meggyőzni arról, hogy a 90-es évek nagy terveinek bukása ellenére lehetséges olyan külpolitika, amely a közvetítés és a párbeszéd révén képes számos partner legalább részleges kooptálására - így rántva ki a szőnyeget olyan csoportok alól, amelyekkel valóban nem lehetséges megállapodás.
A veszély ontológiájával való szembeszállás kiindulópontjai adottak a mai politikai beszédben is - a kínzás egyszer és mindenkorra szóló kiiktatására vonatkozó állásfoglalások a McCain-Obama-vita kevés, valóban felemelő mozzanata közé tartoztak. És ha van a vitának optimizmusra jogot adó tanulsága, az abban áll, hogy bármelyik jelölt is lesz majd az Egyesült Államok következő elnöke, léteznek azok az egyelőre háttérbe szorított pontok és elvek, amelyek szerint Európa hozzáláthat a közös munkához egy megnyerőbb nemzetközi rend együttes felépítése érdekében. Ehhez persze az is kell, hogy mi magunk képesek legyünk az ellenállásra, és ne váljunk eme újfajta politikai beszéd áldozataivá.
