„Visszajöhet, amikor készen áll a békére” – írta dühös posztjában Donald Trump pénteken, percekkel azután, hogy Volodimir Zelenszkijt és stábját elküldték a Fehér Házból a katasztrofálisan végződő találkozó után. Még a protokollebédre sem került sor, a tavaszi salátát és a rozmaringos sültcsirkét valaki más ette meg. Már akkor tudni lehetett, hogy Zelenszkijéket „kidobták”, az ukrán elnök, aki a sajtó távozása után is folytatta volna a vitatkozást, végül kíséret nélkül, egyedül ment ki az autójához. Mike Waltz nemzetbiztonsági tanácsadó volt az, aki kitessékelte az ukrán delegációt, Trump pedig kifejezetten paprikás hangulatban volt. Az európai vezetők kiálltak Zelenszkij mellett, ugyanakkor az is látszott, hogy az ukrán elnök nem ismerte fel, hogy a tárgyalás zsákutcába jutott – Waltz szavai szerint nem vette észre, hogy „új seriff van a városban” –, de este a Fox Newsnak adott interjújában menteni próbálta a menthetőt. „Nem vagyok benne biztos, hogy valami rosszat tettünk” – mondta, megtagadva a bocsánatkérést, de minden második mondata az amerikaiaknak szóló köszönetnyilvánítás volt.
Az ukránok, akik otthonról nézték végig a történelmi fontosságú találkozót, elsősorban Vance nyakába varrták, hogy a sajtónyilvános tárgyalás veszekedésbe torkollott: az amerikai alelnök merő malíciával ugrott neki Zelenszkijnek, és a protokollt megszegve felszólítás nélkül kötekedett. Elvégre nem szokás egy háborúban álló, szövetséges ország vezetőjét azzal szembesíteni, hogy emberhiánnyal küzd, az pedig végképp érthetetlen, miért hozta fel Vance azt a témát, hogy az ukrán hadsereg újoncokat küld a frontra. Ez olyan alacsony labda, hogy Zelenszkij akár le is csaphatta volna: az amerikai hadsereg a koreai és a vietnámi háborúba is újoncokat küldött.
Mindeközben a trumpista, keményvonalas MAGA-tábor és a hardcore putyinisták ünnepelték a fiaskót. Dmitrij Medvegyev annak örült, hogy Zelenszkij, ez „a pimasz disznó végre kapott egy kiadós pofont”, Elon Musk szerint az ukrán elnök „megszégyenült” a világ előtt, Orbán Viktor, majd Szijjártó Péter is a béke felé tett lépésként értelmezték, ami nyilvánvalóan nem az. A maga módján a trumpista ideológus, az új Trump-adminisztrációval felemás viszonyt ápoló Steve Bannon volt a legőszintébb, amikor azt írta, „tökéletes kimenetel volt, most legalább moshatjuk kezeinket”.
Pedig semmi nem utalt arra, hogy Trump és Zelenszkij az ukrajnai ásványkincsekről szóló egyezsége meghiúsulhat. Múlt kedden a Financial Times adott róla hírt, hogy a két fél megegyezett valahol félúton, és noha biztonsági garanciák nem kerültek az egyezségbe, de Trump legalább letett arról, hogy 500 milliárd dollárt sajtoljon ki Ukrajnából. Megelégedett azzal, hogy az ásványkincsek bevételének felét egy új pénzügyi alapba helyezik, amiből amerikai vállalatok fektetnek be ukrán földön.
Az amerikai fél ugyan hezitált. Előbb lemondta a találkozót, majd megújította a meghívást, végül Zelenszkij az utolsó pillanatban indult el Washingtonba: az a jetlag fárasztó hatása, amit az Ovális Irodában az arcán láttunk. De megérkezése után, még Trump előtt, republikánus képviselőkkel is találkozott, akiket biztosított arról, hogy készen áll nyélbe ütni az üzletet.
Amióta Trumpot megválasztották, az ukrán stratégia arról szólt, hogy fel kell zárkózni az új adminisztrációhoz, hátha az elfeledteti a két vezető közötti, 2019-ben eredő rossz viszonyt.
Pedig úgy tűnik, mindenki akarja
Szombaton, miután egy cseppet lecsillapodtak a kedélyek, Zelenszkij arról beszélt, „készen áll aláírni” a szerződést, de ismét hangsúlyozta, hogy az nem lesz elég, „a tűzszünet biztonsági garanciák nélkül veszélyes Ukrajna számára”. Az ukránoknak tudniuk kell, hogy Amerika velük van, szeretnénk, ha mindenki tisztában lenne vele, kicsoda az agresszor ebben a háborúban – hangsúlyozta Zelenszkij, aki érezhetően csapdát szimatol. Erre minden oka megvan: Trump feltűnően kegyesen beszél Putyinról, miközben az ukrán elnököt diktátornak nevezte (majd ezt letagadta), és aggodalmat kelt az is, hogy senki nem tudja, mi hangzott el az amerikai-orosz, kezdeti tapogatózást jelentő tárgyalásokon Rijádban.
Ha valami kiderült pénteken a Trump–Zelenszkij-csörtéből, az az, hogy Amerikával üzletelni lehet, de bízni benne nem annyira érdemes. Az ukrán kormány számára is kérdéses, hogy elfogadja-e azt az értelmezést, miszerint az ásványkincsekről szóló megállapodás elég alapot képez egy későbbi, szorosabb biztonsági kötelék kialakítására. Az amerikai pénzügyminiszter, Scott Bessent szavai nem túl biztatók, ugyanis épp az ellenkezőjére utalnak: „Lehetetlen gazdasági egyezséget kötni békekötés nélkül.” Abban igaza lehet Bessentnek, amit Vance is Zelenszkij szemére hányt, hogy a média előtt akarta „újratárgyalni” ezeket a kérdéseket, noha nem volt abban a pozícióban, hogy választás elé kényszerítse Trumpot, akitől mi sem áll távolabb, mint erkölcsi állásfoglalást tenni az ukrán-orosz viszonyban. Nem minden ok nélkül jutott arra a megállapításra a The Atlantic publicistája – és még sokan –, hogy az Ovális Irodában előre megtervezett orvtámadást láttunk az ukrán elnök ellen. De ez nem feltétlenül igaz.
Sokáig lehetne azon tanakodni, hogy vajon az ukrán elnöknek kötelessége lett volna-e eltűrni, hogy Trump az orra előtt kérdőjelezze meg (többször) az oroszok felelősségét a háborúban, megbízható partnernek nevezve Putyint. Az, hogy kinek volt morális igazsága, nem kérdés, de az is egyértelmű, hogy a két ország vezetője látványosan más pozícióból szólalt meg: Trump egy maffiafőnökre emlékeztetett, aki felelősségre vonja azt, aki nem fizeti be a védelmi pénzt, és nem tűr ellentmondást. Vance, aki tudta, hogy Trumpnál becsületsértéssel ér fel, ha vitatkoznak vele, hűséges alattvalóként sietett a főnök védelmére. Zelenszkij pedig nem érzékelte, hogy merőben más szituációban kell sikerrel járni, mint amikor európai vezetőkkel beszélt. Az ukrán elnököt az elmúlt három évben álló ováció fogadta, ha belépett Brüsszelbe, és annak ellenére szimpatikus hősként ünnepelték a demokraták, hogy nem egy (nem nyilvános) összetűzése volt a Biden-kormányzattal. Zelenszkij nem alaptalanul gondolja, hogy az ukránok azok, akik vérüket adják a nyugati szabadságeszményért, de
az a mártírszerep, ami a kontinensen működik, lekicsinylő szánalmat ébresztett az amerikai tárgyalópartnerekben.
Különösen szembeötlő volt ez a különbség akkor, amikor Zelenszkij rossz angolsággal próbálta ecsetelni, hogy az orosz fenyegetés akár Amerikába is elérhet egyszer – mire Trump, aki korábban hol dicsérte, hol piszkálta Zelenszkijt, először torkollta le hevesen.
De az kétségtelen, hogy Zelenszkij és Trump továbbra is nyitottak arra, hogy tárgyaljanak az ásványkincs-megállapodásról. Az amerikai elnök csak burkoltan utalt arra, hogy várja az ukrán vezetőt. Saját közösségi platformján egy bizonyos Michael McCune bejegyzését osztotta meg, amely arról szól, hogy Zelenszkij vissza fog térni Washigtonba, mert nincs más választása. „De itt jön a zseniális rész – Trump valójában úgy védi meg Ukrajnát, hogy közben nem rángatja bele az Egyesült Államokat a háborúba. Az ásványkincsekről szóló megállapodással Trump biztosítja, hogy az amerikaiak részt vegyenek Ukrajna bányászati iparában. Ez megakadályozza, hogy Oroszország inváziót indítson, mert Ukrajna megtámadása amerikai életeket sodorna veszélybe – ez pedig kikényszerítené az Egyesült Államok válaszlépését.” A faék egyszerűségű poszt semmiféle képesítéssel nem rendelkező szerzője Trumpot olyan zseninek nevezi, aki „a sakkjátszmában tíz lépéssel mindenki előtt jár”.
Nem elhanyagolható részlet, hogy ez a bizonyos Michael McCune egy egyszerű esküvői DJ Arizonából, és semmiképpen nem „a Gartner kutató és tanácsadó cég elemzője”, ahogy például a Mandiner állítja. De ez nem is számít annyira, ha maga Trump emelte fel a leegyszerűsített, egyoldalú gondolatmenetet.
Vajon mit hoz az új európai egységfront?
Hosszútávú jóslatokba most senki nem mer bocsátkozni: a legtöbben azt várják, mit hoz a „hajlandók koalíciójának” példátlanul egységes kiállása. Talán nem is kell hangsúlyozni, hogy a balul sikerült Trump–Zelenszkij-találkozó felgyorsította az európai (és kanadai) vezetők szerveződését, akik Keir Starmer brit miniszterelnök sürgetésére, Törökországtól Kanadáig felsorakoztak Ukrajna megsegítésére.
Nem kell hangsúlyozni, milyen fájó, hogy a szlovákokkal együtt Orbánék sem kerültek a „hajlandók” közé.
„Még mindig valószínű, hogy a végén lesz valamilyen megegyezés az Egyesült Államok és Ukrajna között, hiszen ez mindkettejüknek érdeke, de ettől még a régi világrend végetért, Európának nagyrészt magának kell a jövőben gondoskodnia a biztonságáról
– írta vasárnap Rácz András Oroszország-szakértő. „Ezzel kis országként egyedül maradunk egy olyan világban, ahol a nagyhatalmak erővel érvényesítik az érdekeiket.”
A tömörülés két prominense, Emmanuel Macron és Keir Starmer felismerte, hogy az Egyesült Államoknak szerepet kell adni az új felállásban, de nem elsősorban katonait: az előző héten rajtuk múlt, hogy a Trump–Zelenszkij-találkozó egyáltalán létrejött. Starmer négypontos tervében Európának jutnak a katonai feladatok, de arról nincs szó, hogy vajon Amerika hozzájárulhat-e gazdaságilag Kelet-Európa védelméhez. Pedig a kereskedelmi kapcsolatot akár meg is erősíthetnék a védelmi célok, arról viszont szó sem lehet, hogy Európának az amerikaiakra legyen szüksége Oroszország ellen. Ahogy Donald Tusk tegnap idézte a hetek óta keringő frappáns megfogalmazást: „Ugye, halljuk, micsoda abszurd paradoxon? 500 millió európai kéri 300 millió amerikai védelmét 140 millió orosszal szemben.”
„Ha az európaiak nyíltan szembeszállnak Trumppal, és közlik vele, hogy nem érdeklik őket a kétes üzletei, de továbbra is hajlandóak amerikai fegyvereket vásárolni, ha az Egyesült Államok eladja nekik, és segíteni akarják Ukrajnát a háborúban, az egy lehetséges forgatókönyv” – írja Sergey Radchenko történész, a hidegháború kutatója az X-en. „Ha viszont meghátrálnak, és Trump támogatásáért könyörögnek, akkor Ukrajnának vége.” Radchenko úgy látja, az európaiak inkább összefognak, mert ezt diktálja a büszkeségük és saját biztonsági érdekeik. „Akkor is, ha ezzel beteljesedhet az, amit Putyin régóta akar: egy súlyos törés transzatlanti kapcsolatokban, a NATO de facto vége.”