A szabad világ számára borzalmasan alakulnak a Trump-adminisztráció első hetei. Nemcsak Ukrajna és Európa, hanem az amerikai demokraták és a republikánus szavazók egy része is elhűlve figyeli, mit csinál Donald Trump béketeremtés címén Ukrajnában.
Az amerikai elnök szerdai posztjában minden olyan jelzőt előszedett, hogy Zelenszkijt jellemezze, amivel az orosz propagandában támadják: „közepesen sikeres” komikusnak nevezte, aki „választások nélkül diktátor”, a népszerűsége pedig csak 4 százalékon áll.
Trump szavai nem csak hamisak voltak – hiszen Zelenszkij a friss mérések szerint 57 százalékos népszerűségnek örvend, éppenséggel nagyobbnak, mint Trump a saját hazájában –, hanem zsigeri ellenszenvről árulkodtak. Igaz, Zelenszkij pár órával korábban megjegyezte, hogy Trump „dezinformációs buborékban” él, miután az amerikai vezető képes volt azt mondani, hogy az ukránok kezdték a háborút.
Miközben Zelenszkijjel ellenséges hangot ütött meg, Trump pár óra alatt olyan engedményeket tett és udvariasságot mutatott Putyin irányába, hogy az a saját táborának is szemet szúrt.
Nikki Haley, aki Trump első ciklusában ENSZ-nagykövet volt, azt írta: „Ezek klasszikus orosz érvek. Pont, amit Putyin látni szeretne.” Mike Pence korábbi alelnök pedig azt írta az X-en: „Elnök úr, nem Ukrajna kezdte a háborút. Oroszország indított ki nem provokált, brutális inváziót, amely sok százezer életet követelt.” Rupert Murdoch lapja, a republikánuspárti New York Post pedig címoldalra tette Putyin arcképét: „Elnök úr, ő a diktátor.” Jamie Raskin demokrata képviselő epésen megjegyezte: „Trump diktátornak nevezte Zelenszkijt, de tudjuk, hogy ez nem igaz. Ha Zelenszkij diktátor volna, akkor Trump őt is kedvelné.”
Trump volt az, aki hívást kezdeményezett Moszkvába, és lépten-nyomon az orosz vezető iránt érzett „tiszteletről” beszélt, azt a szándékát is kifejezte, hogy visszavegyék Oroszországot a G7-országok közé (igaz, akkor már nyolcan lesznek, de ki számolja?), és visszacsatolják a latorállamot a világgazdaságba. A Politico cikke szerint összesen 29 pontban tett kedvére Putyinnak a Trump-kormány. Pete Hegseth amerikai védelmi miniszter arról beszélt, hogy Ukrajna területi integritásának visszaállítása „irreális”, a NATO (illetve Amerika) pedig nem fog segíteni a megtámadott országnak. Azzal, hogy kerek perec leszögezték, hogy Európának meg kell védenie magát, Kelet-Európát gyakorlatilag felkínálták Putyinnak, aki vállaltan a posztszovjet érdekszféra visszaszerzésére törekszik. Ezt nem lehet máshogy értelmezni: Trump eldobta az ütőkártyáit anélkül, hogy bármit kapott volna cserébe. Bezzeg Ukrajna ritkaföldfémeit máris magának követeli.
Trump taktikáját Alexander Baunov, a Carnegie Politika Oroszország-szakértője egy unokázós csaló módszeréhez hasonlította, aki gyors fenyegetésekkel igyekszik összezavarni áldozatát. „Jobb, ha siet, mert nem marad országa” – mondta az amerikai elnök, miközben olyan „üzletet” ajánlott Zelenszkijnek, ami a mérsékelt elemzések szerint is inkább kolonizációt jelent: Ukrajnának át kellene adnia az Egyesült Államoknak az országban található ritkaföldfémek bányászásának, feldolgozásának, értékesítésének jogát egészen addig, amíg vissza nem fizetik a katonai és gazdasági kölcsönök háromszorosát. Pontos számokat nem tudunk mondani, de hatalmas összegekkel megy a dobálózás: a New York Times Ukrajna ásványkincskészletét 11,5 billió dollárra becsüli, Trump 500 milliárd dollárról beszél. Mivel a világ ritkaföldfém-ipara a legjobb esetben is 15 milliárdot mozgat évente a Bloomberg becslése szerint, egy ilyen megállapodás több mint egy évszázadra Amerikához kötné Ukrajnát. Zelenszkij egyelőre nem írta alá a szerződést.
Mike Waltz nemzetbiztonsági tanácsadó is felvillantott egy kicsit abból, mi vezérli Trumpot:
a végén Ukrajna odaadja az ásványkincseit, „nekünk pedig lesz egy Nobel-békedíjunk Donald Trump neve mellett.”
Alighanem az elmúlt hét Putyin legvidámabb hete volt a háború elindítása óta, Zelenszkij pedig még sosem aggódhatott ennyire. A szaúdi béketárgyalásokon még asztalhoz sem ülhetett a „nagyokkal”. Trump pedig még az orosz tűzszünethez sem kötötte azt, hogy Marco Rubio leüljön Szergej Lavrovval csevegni. Ahogy mi is írtuk, senki nem gondolta, hogy hajnalban Kijivet bombázhatja, délután pedig békéről tárgyalhat Oroszország.
Egy, a The Economistnak nyilatkozó diplomata szerint
Trump „láthatóan meg akar szabadulni Zelenszkijtől, akit soha nem kedvelt, és nehéz esetnek tart”.
Az amerikai kormányzat már azelőtt új választást követelt a – valódi – háborús veszélyhelyzetben élő Ukrajnában, hogy bármit is kért volna Oroszországtól, és ez arra utal, hogy ha lesz ukrán elnök, aki meg tud egyezni az Egyesült Államokkal, azt nem Zelenszkijnek fogják hívni. A már idézett Oroszország-szakértő, Baukov szerint „Trump Putyin nyelvén beszélt Zelenszkijről”, és ezt azt jelenti, hogy nem fognak személyesen tárgyalni. „Mielőtt békét kötnének Ukrajnában, az ukrán vezetést le fogják váltani. Zelenszkijből nem Rovere tábornok, hanem Allende lesz.”
Ilyenkor már felvetődik a kérdés:
miért ilyen ellenséges Ukrajnával Trump?
Az amerikai elnök ellenszenvének egyik magyarázatát egy korábbi botrányban találhatjuk meg. Politikai karrierjének kezdetén a kampánymenedzsere, Paul Manafort belekeveredett egy ukrán korrupciós ügybe, amelynek fő vádlottja Viktor Janukovics volt. Janukovics, akiről ma már egyértelműen bebizonyosodott, hogy Putyin bábelnöke volt, Moszkvába menekült, a hátrahagyott dokumentumaiban pedig bizonyítékokat találtak arra, hogy vaskos pénzt fizetett Manafortnak, aki a nyolcvanas évektől foglalkozott azzal, amihez a legjobban értett: külföldi országok politikusai és harmadik világbeli diktátorok érdekében lobbizott Washingtonban.
Manafort ukrajnai kalandja látszólag ártatlanul indult: hivatalosan azért utazott az országba 2005-ben, hogy demokráciapárti és EU-párti kampányt építsen, valójában Janukovics politikusi rebrandelésén dolgozott, akinek tömörülése, a Régiók Pártja „oligarchák és maffiózók fészke volt” a TIME magazinnak nyilatkozó amerikai diplomaták szerint. Viszont hiába nyerte 2004-ben az elnökválasztást, a szavazást érvénytelennek minősítették. (Bizarr idők: ekkor történt Janukovics ellenfelének, Viktor Juscsenkónak a megmérgezése is.) Nem volt egyszerű Janukovicsból elfogadható jelöltet faragni – a donyecki származású politikus fiatalkorában betörésért és garázdaságért börtönben ült, nem beszélt ukránul, a pártja is inkább bűnszervezetnek tűnt, amelyet viszont a Kreml támogatott. Manafort, aki annak ellenére, hogy se oroszul, se ukránul nem beszélt, még szónokolni is tanította Janukovicsot, a leggazdagabb oroszpárti ukrán oligarchától, Rinat Ahmetovtól kapta a fizetését.
Manafort az amerikai nagykövetségnek arról számolt be munkája kapcsán, hogy kliensét, Janukovicsot NATO- és nyugatbarát intézkedésekre biztatja. Lehet, hogy ez részben igaz volt: Janukovics, aki 2010-ben megszerezte az elnöki posztot, az oroszok rosszallása ellenére olykor együttműködött a NATO-val, de szervezett NATO-ellenes gyűléseket is. A kritikusai szerint viszont Manafort fő erőfeszítései arra irányultak, hogy megosszák Ukrajna szavazóit, ami elsősorban a Kreml-barát politikusnak kedvezett. Amikor a Janukovics-vezetés koncepciós pert indított Julija Timosenko ellen, Manafort személyesen is bevetette magát azért, hogy tisztábbra mossa az elnököt.
A Régiók Pártja nem hivatalos könyvelése szerint Manafort 12,7 millió dollárt kapott készpénzben 2007 novembere és 2012 októbere között, de más üzletekkel együtt jóval nagyobb összegekről is szó lehet. Janukovics bukása után Manafort ügye nagy port kavart az ukrán nyilvánosságban, Amerikában pedig több szövetségi bíróságon is megvádolták, és hosszú lenne felsorolni, hány rendben ítélték el csalás, sikkasztás, zsarolás vádjával. Trump az elnöksége utolsó napjaiban, 2020 december 23-án kegyelemben részesítette.
De ne ugorjunk előre! Paul Manafort 2016 febuárjában kereste meg Trumpot, és azzal férkőzött a bizalmába, hogy nem tagja „az establishmentnek”, és fizetés nélkül is hajlandó dolgozni. Trump pár hónappal később kirúgta a kampánymenedzserét, Corey Lewandowskit, a helyére pedig Manafortot ültette, akinek szinte korlátlan hatóköre lett. 2016 júniusában Manafort is ott volt azon a találkozón a New York-i Trump Toronyban, ahol egy orosz ügyész, Natalia Veselnitskaya kompromitáló dokumentumokat ígért Hillary Clintonról. Csak ezután derült fény Manafort kapcsolatára a bukott Janukovics-párttal. A fejlemények a Trump-stáb számára is részben újak lehettek: az elnökjelölt újrarendezte a kampányát, és a nyilvánosság előtt minimalizálta Manafort szerepét, az orosz kapcsolat neki is kényelmetlen volt. Volt, aki azzal mentegette Manafortot, hogy olyan kampányguru, akire „mindig mindenhol szükség volt”. De kétségtelen, hogy Manafortra ráragadt, hogy összejátszott az oroszokkal, és ez sokat ártott Trumpnak.
A sztorit sokféleképpen tálalták: a Black Ledger című könyv szerint Trumpot Putyin segítette hatalomba – de azt nem sikerült rábizonyítani az elnökre, hogy ő is tudott erről.
2019-ben Trump immár elnökként egy telefonhívásban arra kérte Zelenszkijt, aki éppen elsöprő választási sikert aratott A Nép Szolgája párt vezetőjeként, hogy kezdjen vizsgálatot Hunter Biden, Joe Biden fia ellen, aki havonta több tízezer dolláros fizetést kapott az ukrán Burista gázcégtől. Trump azzal vádolta Joe Bident, hogy még Obama alelnökeként megakadályozta fia részességének vizsgálatát, és 2016-ban nyomást gyakorolt Kijivre az ukrán legfőbb ügyész, Viktor Sokin elbocsátásáért. Biden ezt nem is tagadta: de azt állította, ez az Európai Unióval közösen történt, mivel Sokin – Petro Porosenko embere – számos korrupciós vizsgálatnak útjában állt.
Trump arra kérte Zelenszkijt, „járjon a végére, és oldja meg”, hogy Hunter Bident megvádolják, sőt, ügyvédjét, Rudy Giulianit is Kijevbe küldte az ügy érdekében. (A telefonbeszélgetést szövegét 2019-ben nyilvánosságra hozta a Fehér Ház, azóta is bárki elolvashatja.) Közben pedig az amerikai kormányzat visszatartott 400 millió dollár katonai segélyt. (Ekkor már több éve zajlott az ukránok és a donbaszi szeparatisták alacsony intenzitású konfliktusa.) Zelenszkij nem segített Trumpnak – hiszen ki akarna beleavatkozni egy szuperhatalom belügyeibe –, nem akarta feláldozni jó politikai kapcsolatát az Egyesült Államokkal, amennyiben 2020-ban a demokraták győznek. Ami végül meg is történt.
Bill Taylor, a Trump-kabinet ukrajnai diplomatája 2019-ben megerősítette, hogy Trump csak annak fejében támogatta volna Ukrajnát, ha Zelenszkij segít korrupciós ügyet fabrikálni a Biden-család ellen. Az USA EU-ügyi nagykövete, Gordon Sondland pedig kimondta, hogy Rudy Giuliani feladata volt egy quid pro quo-típusú üzlet nyélbeütése, és ő maga is vitt erről üzenetet Kijivbe. Trump Ukrajna-botránya nyomán a Képviselőház megindította az „impeachment”-eljárást Trump ellen. Lev Parnas szovjet születésű amerikai üzletember, Giuliani intézője tavaly egyenesen úgy fogalmazott, hogy
„Trump utálja Ukrajnát”, és köreiben sokan Zelenszkij okolják azért, hogy Trump elmozdítása egyáltalán szóba került. Sőt, míg a demokraták orosz dezinformációról beszéltek, addig a trumpisták körében az „ukrán beavatkozás” volt a téma.
Az ukránok most egyre kevésbé reménykednek abban, hogy amerikai nyomásra számukra előnyös béke születhet. Mivel Trump közeli emberei közül többen Viktor Janukovicshoz kötődtek, aggodalomra ad okot, hogy az amerikaiak garanciák nélküli tűzszünetről beszélnek és választásokat szorgalmaznak, aminek a tisztaságát nehéz biztosítani. „Ez arról szól, hogy megszabaduljanak Zelenszkijtől” – mondta egy ukrán volt diplomata a The Economistnak. Márpedig megbecsülni is félelmetes, milyen kockázatot jelentene, ha Ukrajnában meggyengülne az állam ellenőrző szerepe: jelenleg sokmillió fegyver van az országban, és alig 100 ezer hrivnyából (egymillió forint) tankot lehet venni a frontvonalon.
Trump a héten nyíltan úgy fogalmazott, hogy Zelenszkij „magának köszönheti” a háború kirobbanását. Nem csoda, hogy az amerikai elnököt különösen érzékenyen érintette, hogy az ukrán kolléga arra célzott, orosz „dezinformációs buborékban” él, miután odahaza ellenfelei is orosz kapcsolatai miatt támadták. De mindezzel együtt is aggasztó, hogy Trump nem tudja különválasztani azt, ami a saját érdeke, attól, ami országának és az általa vezetett nemzetközi szövetségnek kívánatos. Akárhogy is, nem Trump az, akinek félnivalója van. J.D. Vance egy, a Daily Mailnek adott interjúban egyenesen arra intette Zelenszkijt, hogy vigyázzon a szájára: „Nevetséges az az elképzelés, hogy Zelenszkij meg fogja változtatni az elnök véleményét azzal, hogy nyilvánosan becsmérli a médiában...”
A pesszimista jóslatok szerint Trump odadobja Ukrajnát, sőt a teljes posztszovjet térséget Putyinnak, a legtöbben úgy látják, gazdasági hasznot akar húzni az országból, hogy odahaza magyarázni tudja elköteleződését, más elemzők szerint az amerikai elnök ugyanúgy járhat, mint Észak-Korea esetében 2017-18-ban: akkor előbb megfenyegette Kim Dzsongunt, majd feldicsérte, később nagy médiafelhajtás közepette találkozott vele. De ahogy akkor nem sikerült leszerelni a diktátort, könnyen lehet, hogy a nagy trumpi béketerv most is csak médiafelhajtás marad, és az amerikai kormány más, könnyebben megoldható feladatok után néz.
