Bő egy hónappal Rafik al-Hariri volt kormányfő meggyilkolása után, hatalmas tüntetéseket és ellentüntetéseket követően a múlt hét végén ismét autóba rejtett bomba robbant Bejrútban. Ezúttal szerencsére nem voltak halálos áldozatok.
Az Ottomán Birodalom vereségét követően az első világháborús szövetségesek által kialakított, francia fennhatóság alá helyezett állam vallási közösségei a második világháború vége felé megállapodtak, hogy a parlamenten belül hat az öthöz arányban képviseltetik magukat a (túlnyomórészt maronita) keresztény csoportok, illetve a (szunnita, síita és drúz) mohamedánok; az államfő maronita lesz, a miniszterelnök szunnita, a parlamenti elnök pedig síita. Ez az - azóta is - íratlan egyezség annak ellenére érvényben van, hogy a felekezeti arányok az évtizedek során igencsak eltolódtak, főként a maroniták rovására és a síiták javára.
Egzakt adatok híján valamennyire jelzik ezt az eltolódást a tüntetések részvételi arányai is. Ha nincs is feltétlen átfedés, tendenciaszerűen az a helyzet, hogy a szunnita Hariri elleni merénylet szorosra kovácsolta a maronita-szunnita-drúz Szíria-ellenes frontot (a robbantás hátterében a szíreket sejtik), míg az ellenoldalon lényegében csak a síiták állnak militáns és/vagy iszlamista szervezeteik, a Hezbollah, az Amal és mások irányításával. Mármost mindkét oldal azt állítja, hogy a legnagyobb, általa szervezett tüntetésen több mint egymillióan vettek részt - miközben az összlakosság száma 3,8 millió. Inkább az a kérdés, vajon ki maradt otthon, de a közösségek területi elhelyezkedése ebben a tekintetben is a síiták felé billen (ők népesítik be a szír határhoz közel fekvő, Bejrúttól hegyekkel elválasztott Bekaa-völgy távolabbi vidékeit).
A libanoni erőviszonyoknak van egy másik, szintén mély hagyományokban gyökeredző metszete, ez pedig a klientúraviszonyokba szerveződött klánok hagyományos és öröklődő jelenléte a helyi és az országos politikában. A befolyásos családok egymást követő generációi megkerülhetetlenül ott voltak és vannak a belpolitikai küzdel-mek frontvonalában: a drúz vezető, Dzsumblatt, a szunnita (de Szíria-barát) miniszterelnök, Karami vagy a maronita Dzsemájel mind történelmi nevet visel. (Az elsőnek az apja, a másik kettőnek a fivére halt meg az elmúlt évtizedekben merénylet áldozataként.)
Érdekes kérdés, hogy ténylegesen demokratikus viszonyok között meddig maradnának fönn kihívásoktól mentesen ezek a dinasztikus előjogok. A továbblépésben alighanem éppen az olyan karizmatikus, ugyanakkor összefogó személyeknek volna fontos szerepük, amilyen Hariri volt. ' történetesen nem valamelyik nagy család sarja volt, hanem egyszerű gyümölcstermelő parasztok milliárdos építési vállalkozóvá, a szaúdi királyi család bennfentesévé, Chirac francia elnök személyes jó barát-jává váló, tehetséges gyermeke. 1992-től 2004-ig (már dúsgazdag emberként) volt miniszterelnök, a neve összekapcsolódott Libanon lassú pacifikálódásával, magán-vagyonából
bőkezűen áldozott
jótékony célokra. Lemondásával amiatt tiltakozott, hogy Szíria megint belegyalogolt az ország belügyeibe, amikor damaszkuszi nyomásra a parlament megszavazta Lahud elnök hivatali idejének hároméves meghosszabbítását. Alapvetően innen eredeztethető a szíriai megszállás ellen tiltakozó, mára már erőteljes - ráadásul egységes - nyugati támogatást is élvező erők összefogása és radikalizálódása.
Még mindig a klientúrakapcsolatoknál maradva: a síiták körében érzékelhetőek ezek a legkevésbé - talán vidékiesebb, szegénységhez szokott földműves többségükből fakadóan -, és a nyolcvanas években alakult Izrael-ellenes, vallásos terrorszervezet, a "bombagyártó és iskolaépítő" Hezbollah azóta még inkább kiiktatta őket a hétköznapokból. A szervezet, amelyet főként Irán támogat, kórházak, orvosi rendelők, olcsó üzletek hálózatát építette ki a segítségnyújtás vallási parancsának engedelmeskedve, ami nyilván másfajta viszonyokat teremt, mint a patrónus családokkal szembeni elköteleződés.
A Hezbollah kétarcúságát egyfelől a vezetőjüknek, Hasszán Naszrallahnak azok a "felszabadítási" nyilatkozatai jelzik, amelyek azt a benyomást keltik, mintha az utolsó izraeli csapatok nem hagyták volna el már évekkel ezelőtt Libanon területét - másfelől viszont a szer-vezet beágyazódása (főleg helyi, de parlamenti szinten is) a politikai életbe. Az utóbbinak a meggyőző erejét természetesen gyengíti, hogy a Hezbollah mindeddig sikeresen ellenállt a lefegyverzésére irányuló, egy tavaly szeptemberi ENSZ-ha-tározatban is testet öltő amerikai-francia együttes nyomásnak - miközben nem emel szót a szír katonák esetleges támogatásával szemben, de a libanoni ellenzék irányában is tartózkodik az ellenséges megnyilatkozásoktól.
Mindezek mellett ne veszítsük szem elől, hogy túl az évtizedes nyugatos hagyományokon, a nyitottságon, amelyek erősödési folyamatában akár átmeneti, bár hoszszan tartó szünetként is felfoghatjuk a hetvenes-nyolcvanas évek polgárháborúját, a gyarapodó fiatal városi lakosság jelentős része számára a bemutatott erővonalak egyre idegenszerűbbek, kényelmetlenebbek és értelmetlenebbek. A jelenlegi helyzet legnagyobb kérdő-jele mégis az, hogy ha Szíria április végéig valóban kivonja a csapatait az országból, ahogy ezt az utóbbi hetek nyilatkozatai sejtetik, hogyan alakulnak a jelenlétük következtében lefojtott és elfedett belső erő-viszonyok. A szír jelenlét elleni és melletti tüntetések mögött emiatt nyugodtan sejthetjük ezeknek az erőviszonyoknak a puhatolását és demonstrálását is.
- kovácsy -
