Az elmúlt két-három hónapban a magyar diplomácia határozott nyomulást folytatott Ukrajna és Horvátország európai integrációjáért. Az offenzívát a kormányfő vezette.
A román-bolgár csatlakozás stabil támogatása nem új eleme a magyar külpolitikának. De a Nyugat-barát fordulatot végrehajtó Ukrajna és Horvátország érdekében folytatott, néha talán már túlságosan is lelkes lobbizás az elmúlt hónapokban aláhúzta, hogy Budapesten komolyan gondolják az EU-n kívüli szomszédok integrálását. A magyarok akciózása Brüsszelben korántsem volt magányos, fél térden folytatott hadakozás: Zágráb érdekében a régi Monarchia országai (leszámítva Csehországot) végig egységes frontot alkottak az elmúlt hónapokban (később többekkel kiegészülve), az ukránok mellett pedig a lengyelekkel és a balti államokkal együtt sorakoztunk fel.
Ukrajna
A kérdés, hogy az ukránokkal mit kezdjen az Európai Unió, azután merült fel, hogy Kijevben a Nyugat-barát Viktor Juscsenko került hatalomra. A magyar külügy lassan és rosszul reagált: az első időszakot leginkább a lapítás kifejezésével lehetne jellemezni. Nem volt egyértelmű, hogy az álláspontformálásban notóriusan lassú Bem rakpart pontosan mit is gondol az ukrajnai fordulatról; de inkább Janukovics győzelmére készültek.
Ám a vacillálást annál markánsabb fellépés követte: míg az Európai Bizottság és az uniós tagállamok többsége - félelemből vagy óvatosságból - amellett érvelt, hogy korai az EU és a NATO ajtaján dörömbölő nagy és szegény kelet-európai országnak bármi konkrétumot ígérni a jószomszédi kapcsolatokon túl, addig Magyarország (és egy ideig Lengyelország, Litvánia és Lettország is) amellett kardoskodott, hogy Ukrajnának "valódi európai perspektívát" kell adni (ez volt egyébként az Európai Parlament véleménye is). Végül a többség győzött, és Ukrajna csak az EU szomszédságpolitikájában kapott helyet. Ez elvben járhat a kapcsolatok számottevő megerősítésével a következő években, ám lehet, hogy nem elég markáns politikai üzenet a kijevieknek.
Magyar illetékesek végig hangoztatták, hogy nem kifejezetten tagságot akarnak ígérni Kijevnek - ez nem is reális -, csak valahogyan Európához horgonyozni a Nyugat-barát fordulatot vett országot. "Ukrajnának két választása van: Oroszország vagy Európa" - foglalta össze tömören egy tisztviselő a Narancsnak, rámutatva, hogy a decemberi elnökválasztásokkal Kijev elfordult Oroszországtól Európa felé, és erre az EU-nak mindenképpen pozitív üzenetet kell adnia válaszul, ha komolyan gondolja a szomszédos államok megnyerését. A Külügyminisztérium gondolkodásában ez az üzenet nem feltétlen EU-tagságot jelent. Csak azt, hogy az unió ne zárja be az ajtót az ukránok orra előtt; és ebben Magyarország előrébb járt, mint a többi tagállam, amelyek egyelőre csak textilkereskedelmi egyezményeket, az ország WTO-tagságának támogatását és hasonló, nem túl fantáziadús "kalmárdolgokat" akarnak. Pedig az új ukrán vezetésnek minden támogatásra szüksége lesz a következő években.
Ami az "előrébb járást" illeti, ez kicsit túlságosan is igaz. Gyurcsány Ferenc miniszterelnök - talán hogy a minisztérium korábbi tehetetlenkedését ellensúlyozza - február 10-én elviharzott Kijevbe, s bár hangsúlyozta, hogy egyéni álláspontot képvisel, a csatlakozási tárgyalások 2007-es megkezdése mellett állt ki. E bemondásra persze senkitől az unióból nem kapott felhatalmazást; sőt, a magyar diplomácia stratégiájába is - "európai perspektíva", nem pedig tagságígéret - nehezen beleilleszthető kormányfői ki-jelentés alighanem megnehezítette a brüsszeli magyar tárgyalók dolgát. (Most akkor mit is akarnak valójában a magyarok? - merülhetett fel a kérdés a többi tagállam képviselőiben.)
Gyurcsány kijevi magánszámát nem is nézték különösebben jó szemmel az uniós országok budapesti diplomatái sem. Hisz sokan úgy vélik, az unió hosszú távú működőképessége szempontjából aligha jó ötlet a folyamatos bővítés. Ez a vita Törökország kapcsán a legélénkebb, de vonatkozik Ukrajnára is: nem túl nagy? Nem ázsiai inkább, mint európai? Nem zűrzavaros kissé a szomszédsága? Biztos, hogy közénk való? És mit szól majd Putyin? Noha a magyar külpolitika deklarált célja nem az ukrán EU-tagság, a bővítési folyamatot, ha egyszer megindult, iszonyúan nehéz leállítani. Az EU nehézkesen kormányozható szervezet, hajlamos sodródni. Az egyszer, akár csak résnyire is megnyitott ajtót nehéz később becsukni, pláne, ha kívülről folyamatosan feszítik. Az EU egyik legfurcsább jellemzője ez: nem nagyon tud nemet mondani.
De a bővítés gondolatát láthatóan komolyan vevő magyar diplomáciát ezek a kérdések mintha nem annyira foglalkoztatnák. Az alapvetés megegyezik az EU korábbi bővítéseinek alapgondolatával: ez mindenkinek érdeke, mert politikai és gazdasági stabilitáshoz vezet a térségben. A tagság ígérete óriási reformkésztetés a csat-lakozni akaró országok számára, mert reform nélkül az EU nem barátkozik, nem vesz fel. Lehet, hogy Gyurcsány illúziókat árult - de olyan illúziókat, amelyekből akár még valóság is lehet.
Horvátország
esete egyszerűbbnek tűnhet. De nem az. A kicsiny, viszonylag fejlett állam felvétele és megemésztése nem okozna különösebb problémát az EU-nak. Ám az Európai Bizottság és az északi államok, élükön Nagy-Britanniával és Hollandiával, idejekorán kikötötték: ahhoz, hogy március 17-én megkezdődhessenek a csatlakozási tárgyalások, Zágrábnak együtt kell működnie a hágai Nemzetközi Törvényszékkel a háborús bűnökkel vádolt horvát állampolgárok kiadatásában. A céldátum közeledtével a nézeteltérés az EU és a horvát kormány között mindinkább az utolsó, még szökésben lévő nagy hal, Ante Gotovina tábornok kiadatása körül jegecesedett ki. S eközben kiderült az is: Magyarországnak (valamint Ausztriának, Szlovákiának, Szlovéniának és kisebb mértékben Máltának, Ciprusnak és Litvániának) más a véleménye, mint az EU derékhadának.
Február 8-án váratlanul Budapestre látogatott Ivo Sanader horvát kormányfő. A találkozó a magyar közéletben nagy port azzal együtt sem vert fel, hogy Gyurcsány utána arról számolt be a nyilvánosság előtt: Magyarország úgy véli, Horvátország teljesítette az összes feltételt ahhoz, hogy megkezdődjenek vele a csatlakozási tárgyalások. Még azt is hozzátette: azok az államok, amelyeknek vannak bizonyítékai arra, hogy Horvátország nem kellő eréllyel lép fel Gotovina kézrekerítéséért, álljanak elő velük.
A budapesti diplomáciai körökben terjengő hírek szerint a vezető uniós országok a lehető legkevésbé sem dicsérték meg a miniszterelnököt ezért a dacos kiállásáért; a szemrehányások tényét a kormányfő környezetéből is megerősítették lapunknak. Gyurcsány - vagy a Külügyminisztérium: nem világos, hogy a magyar álláspontot melyik műhelyben érlelték ki - talán a "magyar érdeket" igyekezett szem előtt tartani egyrészt, másrészt a brüsszeli magyar EP-frakciók között Horvátország ügyében kialakult konszenzust. Ám ez a megközelítés több okból is megkérdőjelezhető.
Bűn az élet
Legelőször is azért, mert akarva-akaratlanul is egy feltételezett háborús bűnöst veszünk így védelmünkbe.
A dalmáciai születésű Ante Gotovina 18 éves korában pattan meg Jugoszláviából: a kalandvágy egészen a francia idegenlégióig röpíti. A Jutarnji List című horvát napilapban meg egyes francia újságokban megjelent regényes életrajz szerint a hetvenes évek második felében Korzikán állomásozik, baráti kapcsolatokat épít ki a francia szélsőjobbhoz kötődő tisztekkel, s verekszik Kongóban; 1979-ben megszerzi és mind a mai napig megtartja a francia állampolgárságot. Leszerelése után volt légiós felette-sével biztonsági céget alapít, mely Jean-Marie Le Pentől is kap apró-cseprő megbízatásokat. A 80-as években Gotovina Franciaországban és Dél-Amerikában emberrablással, betöréssel meg (Argentínában és Guatemalában) katonai kiképzéssel keresi a kenyerét. Egy 1990-es franciaországi csíny (emberrablás) után a nemzetközi körözés elől repatriál: a fegyverforgatásban jártas szakelemet a függetlenség felé törekvő Horvátország tárt karokkal fogadja. Felfigyel rá a szintén hazatérő emigráns Gojko Susak védelmi miniszter, s 1992 októberében már a spliti katonai körzet parancsnoka, mely posztját egészen 1996 májusáig megőrzi. 1995 augusztusában ő irányítja a szerb felkelők által megszállt Krajina felszabadítását. Érdemei elismeréseként tábornokká nevezik ki. A hágai törvényszék vádirata szerint viszont az akció parancsnokaként emberiség elleni bűnöket követett el, és megsértette a háborús jogot és szokásokat. Gotovina e szerint felelős azért, hogy a horvát csapatok több tízezer szerb civilt űztek el; hogy az ott maradók közül 150-et, jobbára idős embereket, akik nem tudtak vagy nem akartak elmenekülni, meggyilkoltak; és hogy a menekülők házait felgyújtották, hogy az eredeti tulajdonosok soha többé ne térhessenek vissza. Gotovina, az obsitos gengszter, a Tudjman-rezsim hőse s a horvát sovinizmus oltárának egyik főalakja az elnök halálával lassan kilép a reflektorfényből. Nyugdíjazzák, s legközelebb jószerivel 2001-ben lehet róla hallani, akkor, amikor Carla del Ponte, a törvényszék főügyésze saját kezűleg adja át a róla szóló vádiratot a szocialista kormányfőnek, Ivica Racannak.
Racan azonban nem tesz semmit: ő is tart a háborús veteránok politikai bosszújától, s attól, hogy Gotovina esetleges kiadatása a nacionalista hisztériát a paroxizmusig fokozná. (S hogy e bosszú korántsem pusztán verbális lehet, annak belátásához elég Zoran Djindjic szerb miniszterelnök meggyilkolására gondolnunk.) Bár a horvát vádlottak egyre-másra adják fel magukat, Gotovinát a horvát rendőrség "nem találja"; ellenőrizhetetlen, ám valószerű híresztelések szerint a bujkálásban egyes állami erőszakszervezetek is segítik. (A helyzet kísértetiesen emlékeztet Szerbia belső viszonyaira. És ezen semmi okunk meglepődni.)
Racan kormányát 2003-ban a jobboldali Horvát Demokratikus Közösség (HDZ) váltja; Ivo Sanader kormányfő az egykori Tudjman-pártot mérsékelt, Európa-barát, jobbközép erőként igyekszik elsózni. Ám Sanader megörökli a mind akutabbá váló Gotovina-ügyet is. És minden pillanat, amikor a kormány nem adja ki Gotovinát, Gotovina híveinek - és a csatlakozás ellenfeleinek - a számát gyarapítja. A múlt heti döntéssel - a tárgyalások elhalasztásával - az a politika mondott csődöt, amit egyaránt követett a szociáldemokrata és a konzervatív horvát vezetés. "Csak két héttel ezelőtt fagyasztották be Gotovina bankszámláit, és addig nyugdíjat kapott a horvát államtól! Ezt nevezik teljes együttműködésnek?" - magyarázta a Narancsnak frusztráltan egy európai bizottsági tisztviselő. Az illetékes szerint a horvátok arra játszottak, hogy az EU úgysem mer nemet mondani, és ezért nem is erőltették a Gotovina-ügyet.
A zsákutca meg a foltja
De vajon megéri-e az esetleges hágai ítélet - az unió vagy akár Magyarország szempontjából - azt, hogy a horvát választók többsége a Gotovina-ügy miatt keletkező nacionalista bódulatban elutasítsa a csatlakozást, s hogy a horvát szélsőjobb újból erőre kapjon? Vajon nem lenne-e érdemes pont emiatt elfelejteni Gotovinát és azt a 150 meggyilkoltat?
Nem, nem lenne érdemes. S nem csak abból a praktikus megfontolásból, hogy Gotovina kevesebbet tud ártani a scheveningeni karcerban, mint Horvátországban. A hágai törvényszék ugyanis korunk legvilágosabb eszméjének a letéteményese: azé tudniillik, hogy a szuverenitásra vagy a többség akaratára hivatkozva egyetlen politikus sem üldözheti és gyilkolhatja tetszése szerint saját államának polgárait - úgy, hogy ne kelljen a büntetéstől tartania. Bár rövid távon, úgy fest, önmagában képtelen a bűnök beismerését és valamiféle katarzist kicsiholni a posztjugoszláv társadalmakból, nélküle a háború utáni balkáni államok demokratikus gondolkodású polgárai, az etnikai gyűlölködés meg a sovinizmus ellenfelei lényegesen nehezebb helyzetben lennének. Nincs okunk kételkedni abban, hogy az uniós nagyhatalmak - elsősorban Nagy-Britannia, aztán Spanyolország, Franciaország, Németország - ezt az elvet kérik most számon a horvát kormányokon. (Hisz ha eleve nem kívánták volna Horvátország felvételét, bizonyára nem fektetnek ennyi energiát és pénzt a csatlakozási tárgyalások előkészületeibe.) Az EU Balkán-stratégiája jelentős részben a háborús bűnösök felelősségre vonására épül. De Horvátországban is sokan szeretnének megszabadulni Gotovinától - még akkor is, ha ezt az álláspontot nagyon kevesen merik nyíltan vállalni. És nemcsak azért, hogy legyenek már túl mihamarabb az egészen, hanem azért is, mert a bőrükön érzik: a lappangó fasizmus felszámolása nélkül soha nem lesz demokratikus ország a hazájukból. A magyar (osztrák, szlovén stb.) álláspont őket fűrészeli. Most az a hamis látszat keletkezett, hogy az unió "megosztott" ebben a kérdésben: Sanader például így próbálja eladni otthon a március 17-i kudarcot. Csakhogy ezen igazság sántít: mivel a csatlakozási tárgyalások megkezdéséhez minden államnak igent kell mondania, édesmindegy, hogy mit állít Budapest vagy Bécs. Amikor Gyurcsány - és az EP-ben helyet foglaló magyar pártok - azt hiszik, segítenek Horvátországon, valójában az ellenkezőjét teszik: csak a zsákutcát hosszabbítják meg. És vajon mit fognak mondani ezek az államok holnapután; akkor, amikor Szerbia kopogtat majd az unió ajtaján? Vajon az egyenlő bánásmód jegyében azt is le kell majd nyelni, ha Ratko Mladic és Radovan Karadzic szabadlábon éri meg a békés öregkort?
Bojtár B. Endre
Szlankó Bálint