Először az ég felé kígyózó füstöt látni, aztán már a lángokat is, ahogy felcsapnak az olajtartályokból; rakéta vagy aknagránát találhatta el őket, ezer ilyen hullik most a városra és a kikötőre, Muammár Kadhafi emberei próbálják elvágni Miszráta egyetlen utánpótlási vonalát.
A kis halászhajó Bengáziból, a felkelők fővárosából jött az öblön keresztül, harminchat órán át dobálták a hullámok; fedélzetén sok-sok láda lőszer, puskák, házilag barkácsolt rakétavetők meg néhány elszánt harcos. Egyikük már megsérült, mutatja a sebet a hasán. Ketten Angliából jöttek haza, hogy csatlakozzanak a felkelőkhöz. Mind jókedvűek, ahogy a felszabadult területeken most minden líbiai annak tűnik, minden nehézség és szenvedés ellenére. A hajó tulajdonosa, Ahmed nem kért fuvardíjat, adományokból finanszírozza a nem veszélytelen küldetést.
A pusztítás mindenütt szembeötlő: romos házak, gödrök, elfeketedett épületek, autóroncsok. "Látja ezt az utcát? - kérdi a belváros egy romos részén Nasszr. - Amikor megláttam, sírva fakadtam. Mi építettünk mindent, ő semmit nem tett soha ezért a városért. Ez egy békés forradalom volt, nem akart itt senki harcolni. De aztán tankokkal jött ránk."
Mindennap hoznak be a kórházba embereket, néha több tucatot; a halottak száma bőven meghaladja az ezret. Sok embert állítólag elraboltak a kadhafisták, hajmeresztő történetek keringenek arról, hogy tömegesen erőszakoltak meg nőket más városokban. (A Nemzetközi Büntetőbíróság főügyésze a múlt héten a rezsim három vezetője, köztük Kadhafi ellen is letartóztatási parancsot kért emberiesség elleni bűnök vádjával.)
"A kikötő mellől költöztünk ide, amikor elkezdték lőni, a bátyámnak eltalálta a házát egy rakéta - mondja Fárázs Szálám, egy angoltanár. - Ez a sógorom háza, hat családdal lakunk itt. De már ez sem biztonságos. Tegnap egy rakéta csapott be nem messze, megsebesített egy férfit, megölte a feleségét meg még két embert. Ez Kadhafi ajándéka a líbiaiaknak. Öt napja nincs áram. Egy-másfél órát állunk sorba mindennap kenyérért. A bátyám elment Bengáziba, a feleségem is menne, mert itt fél."
Biztos mennének mások is, de a tűz alatt lévő kikötőben annyira csekély a forgalom, hogy a város evakuálása nem lehetséges. De sokan tényleg bátrak. Mohammed Faida, egy sofőr büszkén pózol szétlőtt teherautója mellett, és azt mondja, hogy csak akkor küldi a családját Bengáziba, ha kifogy az élelem. "De mi, a férfiak, itt fogunk meghalni, ha kell. Ez a mi városunk. Két unokaöcsém már meghalt, a családból hatan. Miszráta benne lesz a történelemkönyvekben! A nagyapáink az olaszok ellen harcoltak, mi pedig Kadhafi ellen."
A harcosok mosolyognak, és a győzelem jelét mutogatják. A város jól megszervezte magát: bár utánpótlás kevés jön, a kórházban van elég orvosi eszköz. Az ennivaló és az üzemanyag nem fog örökké tartani, de még nincs komoly hiány. Kis bizottságok irányítanak mindent, még a közlekedés is kevésbé kaotikus, mint egy átlagos arab városban: a mentőautóknak külön sávjuk van, tiszteletben is tartják. Mindenki szervezkedik, segít, dolgozik önkéntes alapon. "Hiszünk abban, amit csinálunk" - mondja egy orvos. Mintha mindenki könynyebben, büszkébben lépkedne.
A felkelők a hadszíntéren sem olyan amatőrök, mint az ország keleti részein, ahol sokáig úgy harcoltak, hogy csapatokba verődve megindultak a frontra, lőttek párat, aztán ha a kadhafisták visszalőttek, elmenekültek. Az elmúlt hetekben - jelentős részben a NATO-légitámadásoknak köszönhetően - a miszrátai felkelők nemcsak a tönkrelőtt belvárosból szorították ki a lojalista erőket, de jó húsz kilométerre eltolták a frontot. Kis csapatokban mozognak, ismerik a terepet, hatékony védelmi rendszereket építettek ki. Motiváltabbak is, mint a külföldről érkezett és fizetett vagy kényszersorozott kadhafisták.
Mindenhol ellenőrző pontok vannak a beszivárogni próbáló lojalisták kiszűrésére (a NATO két hajót is elkerget a kikötőből, amikor kiderül, hogy nem lázadók), a kocsik, a fegyverek, a harcosok meg vannak számozva. Kis műhelyekben eszkábálják a fegyvereket, forrasztják a kocsikra a védőpajzsokat. A holmik többségét a lojalistáktól zsákmányolták, van itt minden: orosz, amerikai és belga fegyverek, muníciósládák a hetvenes évekből. A város vezetői pedig minden éjjel máshol alszanak.
Mindent ellopott
Lapzártakor Miszráta az egyetlen város, ahol jelentős harcok folynak. Kelet-Líbiát a felkelők, Nyugat-Líbiát Kadhafi tartja, a front Brega városánál áll, Bengázitól mintegy kétszáz kilométerre délnyugatra, Miszrátától keletre. De itt nem történik semmi. Az utolsó ellenőrző pontnál szakadt felkelő harcosok üldögélnek, arcukra van írva az elmúlt pár hónap: soványak, a szemük élettelen. Mindenhol legyek, iszonyú mennyiségben, állítólag a sok halott miatt. Döglött tevék is hevernek mindenfelé, a lebombázott kadhafista tankok között. A Brega előtti város, Adzsdábíja elhagyatott és romos, csak a kórházban van élet.
A felkelők fővárosa, Bengázi még a forradalom lázában ég: a felvonulásokon zászlókat lengetnek, a levegőbe lövöldöznek, sőt kézigránátokat dobálnak a tengerbe. Itt nincs ellenség, végre lerázták a zsarnokságot, szuper a hangulat. Az épületek alig látszanak ki a graffitik alól, melyek egyszerre fejezik ki a boldogságot ("Végre szabadok lehetünk") és a Kadhafi-ellenes haragot ("Takarodj, nem vagyunk a játékaid többé!"). Egy rendőrbódé ki van pingálva Marlboro-doboznak. Született egy csomó forradalmi dal, CD-n is megjelentek, minden kocsiban ez megy.
"Látja ezt? - mutat egy Madzsdí nevű férfi a bengázi kórház modern épületére. - Most készült el. Harmincöt éve kezdték építeni. És ez az egyetlen új középület a városban. Miközben ez az őrült Jennifer Lopezt szervez magának a családi bulijaira, repülőgépeket robbantgat fel, meg az IRA-t finanszírozza. Amikor kimentünk az utcára demonstrálni, belénk lövetett."
Bengázi tényleg rettenetesen elhanyagolt, az emberek nagy része elég szakadt, az átlagfizetés pár száz dollár. Pedig Líbiáé Afrika legnagyobb olajtartaléka, és a lakossága csak hatmillió. A nyolcvanas évek elején a világ egyik leggazdagabb országának számított. Kadhafi és családja szinte mindent ellopott.
"Negyvenkét év! És utána az a nyavalyás fia! - tombol egy férfi az adzsdábíjai kórházban. - Nézzen körül, hát látott már ilyen országot?! Nézze meg az utcákat! Egyiptomba és Tunéziába megyünk kezelésre, ha megbetegszünk! Pedig mennyi olajunk van, és milyen szép tengerpartunk! És nincs hol laknunk, nincs munka, minden szar! A vaskorban élünk, jóember!" Sokan szólnak a politikai elnyomásról is, de csak szűkszavúan, mintha még mindig tartanának a retorziótól. "Mindenhol kémek voltak. Még a postán is, a sorban. Még otthon is. Testvérek nem bíztak egymásban" - mondja Hamdi, egy miszrátai férfi. Fárázs Szálám azt mondja, egyszer ráparancsolt egy rendőr, hogy vágja le a szakállát, mert az "iszlamista".
A felkelők nem szeretik, ha lázadóknak nevezik őket, harcukat pedig polgárháborúnak. Nekik ez szabadságharc. "Ugyanaz történik, mint Tunéziában vagy Egyiptomban" - mondja Fárázs Erlabi várostervező mérnök. "Mi egyszerűen demokráciát akarunk. Ez az ember elvett tőlünk mindent. Minden az övé volt, az ország, az emberek. Nem volt semmink. Szemétben éltünk. Ezért harcolunk, ezért halunk meg - a jövőért" - mondja Námer Szále repülőmérnök. (Az arab világban szinte minden diplomás mérnök, de a többség nem tud ezen a területen elhelyezkedni.)
A levegő illata
Erlabi és Szále egy törzsi gyűlésen beszélget a Naranccsal. Törzsükből több ezren érkeztek Bengáziba, hogy Kadhafi ellen tüntessenek. De mindenki tagadja, hogy a konfliktus törzsi háború volna, ahogy Európában sokan gondolják. Ezt csak ő terjeszti, hogy delegitimizálja harcukat - mondják. "Líbia egy család, és Tripoli a fővárosa" - hirdeti egy nagy graffiti Bengáziban dacosan. "Igen, törzsekre oszlunk, de egy nemzet vagyunk, együtt élünk, házasodunk egymás között" - mondja Madzsdí. Nehéz felmérni, mekkora szerepet játszanak a törzsek. Fadel Zajan, egy Miszrátában dolgozó líbiai származású brit emberi jogi megfigyelő szerint semekkorát, részben éppen Kadhafinak köszönhetően, aki a 70-es években nekiállt felszámolni a hagyományos struktúrákat. Manyasz Róbert Közel-Kelet-kutató szerint viszont az ország kelet-nyugati megosztottságának komoly történelmi gyökerei vannak. Kadhafi éppen ezért tud ilyen sokáig kitartani: a gyenge nemzettudattal rendelkező országnak az erőszakszervezetei sem az államhoz, hanem őhozzá lojálisak. Keleten nem ez az első lázadás. Bregától keletre mindenkinek elege van az ezredesből. De az átmeneti kormánynak bőven vannak nyugati tagjai is.
Megindult az új rend szervezése, amolyan szabadidős alapon. Bizottságok alakultak, hogy eltakarítsák a szemetet - az arab forradalmak talán legérdekesebb vívmánya, sejteti, hogy a környék részben azért van ilyen ramaty állapotban, mert az emberek eddig nem érezték magukénak saját országukat. Új a rendőrség és a katonaság, a kiképzők alig bírják a tempót, hogy felkészítsék, ruházzák, fegyverrel lássák el a sorban álló fiatalokat. A Bengázi FM munkatársai új rádióállomást alapítottak (Szabad Líbia FM), ahol a saját maguk beszerezte berendezéssel, fizetés nélkül nyomják a híreket, a gyerekműsorokat meg az oktatóprogramokat arról, hogy mi is az a demokrácia. "Egy csomóan telefonáltak, hogy lehet-e több mint egy párt" - mosolyog a főszerkesztő, Khaled Ali. Aki pedig nem ért máshoz, kitűzőket és zászlókat árul; az új piros-fekete-zöld zászló mellett a francia és az angol a legnépszerűbb, őket mindenki imádja a légitámadások miatt.
Minden sokkal szervezettebb az első idők káoszához képest: kezdenek létrejönni a normális állami struktúrák. De Bengáziban túl sok a bürokrata, minden nehézkesen megy. "Amint valakinek támad egy ötlete, hogyan lehetne a segélyezést jobban megszervezni, azt azonnal kiutalják egy bizottságnak, hogy vizsgálja meg, aztán nem történik semmi" - mondja Emily Payne, egy angol önkéntes. Ráadásul nincs pénz, mert leállt az olajexport: a mezők nagy része keleten van, de a nagy finomítók meg középen, pont ott, ahol a front. Máris hosszú sorok állnak a benzinkutak előtt. Adományokból csak ideig-óráig lehet finanszírozni egy államot, hát még egy háborút. De az üzemanyag- és eszközhiánytól Kadhafi is szenved, és elszigeteltsége miatt örökké nem tarthat ki.
Amikor felszabadul a miszrátai repülőtér, újabb örömünnep kezdődik. "Imádom Líbiát, imádom. Azelőtt gyűlöltem, mert sötétség volt - mondja könnyek közt Faíz Abusuagír, egy ötvenes férfi. - De most vége. Megbukik, és majd meglátja, micsoda remek ország lesz ez. Megígérem." Ebben mindenki feltétel nélkül hisz: hogy olyanok lesznek nemsokára, mint Katar, hiszen annyi olaj van a föld alatt, csak Kadhafitól szabaduljanak meg. Madzsdí azt mondja: "Komolyan mondom, még a levegőnek is jobb illata van a forradalom óta."
