Mint arról lapunk is beszámolt, hárman meghaltak, öten pedig megsebesültek abban a lövöldözésben, ami a Michigani Állami Egyetem kampuszán történt hétfő esti lövöldözésben. Az ámokfutó, egy 43 éves afroamerikai férfi később magával is végzett, amikor a rendőrök megpróbálták ártalmatlanítani. A Magyar Narancs 2022. június 16-i számában megjelent cikkünk, amelyet most a történtek kapcsán teljes terjedelmében elérhetővé teszünk, azzal foglalkozott, hogyan vált abszolút joggá a fegyvertartás az Egyesült Államokban.
A két legutóbbi tömeggyilkosság, a buffalói áruházi eset és az uvaldei iskolai mészárlás után fellángoltak a viták a szabad fegyvertartásról az Egyesült Államokban. Kik és miért nem engedik a szigorítását? Miért és mikor makacsolták meg magukat a republikánus szavazók? Hogy jöttek a képbe bizonyos hollywoodi cowboyok?
„Szeretem az ostoba és kegyetlen országomat” – énekli Jeff Tweedy, a chicagói Wilco rockzenekar frontembere a Cruel country (Kegyetlen ország) nagylemez címadó dalában. Az album május 27-én jelent meg, három nappal azután, hogy a texasi Uvalde kisvárosa e jelenkori kegyetlenség újabb keserű bizonyítékát tapasztalhatta meg: egy tizenéves fegyveres 19 gyereket és 2 tanárt mészárolt le, s további 17 személyt megsebesített egy általános iskolában. Az újabb iskolai lövöldözés és a tíz nappal korábbi, buffalói szupermarketben elkövetett rasszista támadás a kiváltott döbbenet mellett újra napirendre emelte a fegyvertartás kérdését. A YouGov friss felmérése szerint azonban az amerikaiak több mint negyede, a republikánus szavazók pedig közel fele véli úgy, hogy a tömeges lövöldözéseket „el kell fogadnunk, mint egy szabad társadalom velejáróját”. Habár a demokraták és függetlenek túlnyomó többsége szerint lehetne tenni a hasonló incidensek elkerüléséért, a válaszadók kétharmada nem fűzött túl sok reményt ahhoz, hogy az amerikai Kongresszus a következő hónapokban bármilyen szigorítást fog hozni.
A fegyverek állandó jelenlétére szokás a „kegyetlen” amerikai kultúra valamiféle öröktől való jellemzőjeként gondolni, és ez nem is teljesen alaptalan: az amerikai Vadnyugat, a változó határvidék (frontier) meghódítása része az amerikai hagyománynak, ahogy a saját védelmét megszervező polgárság republikánus tradíciója is beivódott a nemzeti öntudatba. Ugyanakkor – ahogy erre Adam Winkler, a témával foglalkozó alkotmányjogász felhívja a figyelmet – a fegyverekhez való hozzájutás korlátozása szintén folyamatos az amerikai történelemben: a függetlenségüket kikiáltó államok képviselői őrködtek afelett, hogy a megbízhatatlanok ne juthassanak fegyverhez, szabályozták a fegyverkereskedelmet, a korabeli Boston pedig tiltotta azt is, hogy bárki puskaport vagy töltött lőfegyvert tartson otthon. A konkrét intézkedések persze változtak, míg az első országos szintű szabályozásra az 1930-as években a szövetségi állam hatásköreit kitágító New Dealig kellett várni, de a fegyvertartás sokáig nem volt az az abszolút politikai jog, aminek ma tekintik, és a maihoz hasonló politikai megosztottság sem övezte a kérdést.
A manapság a fegyvertartás legkisebb korlátozása ellen is mozgósító érdekszervezet, az országos lőfegyverszövetség, a National Rifle Association (NRA) sem politikai lobbigépezetként jött létre: 1871-es alakulásától majd’ egy évszázadon keresztül elsősorban a biztonságos lövészetet és a vadászatot elősegítő szabadidős egyesületként működött. Nem ellenezte sem az 1930-as évek bűnözési hulláma, sem az 1960-as évek politikai merényletei nyomán kialakult szigorítást. A Kennedy-gyilkosság után a szervezet alelnöke kongresszusi meghallgatásán egyenesen azt jelentette ki, hogy „nem gondolnánk, hogy bárki, aki amerikainak vallja magát, ellenezheti, hogy a törvény hatálya alá vonjunk olyan eszközöket, mint amilyen kioltotta az Egyesült Államok elnökének az életét”. 1968-ban kétpárti egyetértéssel és az NRA támogatásával fogadták el azt a csomagot, amely megtiltotta a lőfegyverek postai megrendelését, korlátozta egyes magasabb kockázatot jelentő csoportok fegyverhez jutását, és megtiltotta bizonyos katonai fegyverek kereskedelmi célú importját.
Lázadás Cincinnatiben
Több más kulturális kérdéshez hasonlóan a fegyvertartás is az 1970-es években politizálódott át, közvetlen összefüggésben a 60-as évek polgárjogi mozgalmaira, illetve a női egyenjogúságért és a szexuális kisebbségek egyenlőségéért folytatott küzdelmekre adott konzervatív reakcióval. Innen ered az evangéliumi protestáns mozgalom befolyása a keresztény jobboldalon, és ez az időszak alapozta meg a két párt ma jellemző erőteljes ideológiai szembenállását is. A lőfegyverek kérdésében azonban a törésvonalak lassabban alakultak ki. Részben azért, mert a rendpárti üzenettel az elnökséget megszerző Richard Nixon maga is támogatott bizonyos korlátozásokat: személyesen ellenezte a lakossági lőfegyvertartást, és politikailag is kifizetődőnek találta a kétpárti gyakorlatot. A lőfegyvertartás alkotmányos jogát ugyanis nem a jobboldali szervezetek, hanem Malcolm X, illetve az afroamerikai önvédelem nevében szerveződő Fekete Párducok hangsúlyozták először, Nixon pedig a zavargások és faji konfliktusok helyett békét óhajtó „csendes többség” képviselőjeként állította be magát. A 70-es évek hajnalán tehát a mainstream polgárjogi mozgalom és a bűnözés visszaszorítását hangsúlyozó republikánus kormányzat törékeny koalíciója állt ki a fegyvertartás korlátozása mellett, s az Nixon 1972-es programjába is bekerült. Ráadásul ekkoriban – mint a 20. század jó részében – még a bírói gyakorlatban is kitartott az a konszenzus, miszerint az Egyesült Államok alkotmányának 2. kiegészítése az állampolgárok által alkotott „jól szervezett” milíciákra utalással kizárólag kollektív jogként biztosítja a fegyvertartást, így nem lehet akadálya az egyéni tulajdonlás korlátozásának. (A 2. alkotmánykiegészítést 1791-ben fogadták el: „Mivel egy jól szervezett milícia szükséges a szabad állam biztonsága szempontjából, nem lehet a népnek a fegyverek birtoklásához és viseléséhez való jogát csorbítani.”)
Végül a Republikánus Párton belül Ronald Reagan nevéhez köthető libertárius fordulat – és az azt támogató alulról szerveződő mozgalom – tette politikai üggyé a fegyvertartást. A kaliforniai kormányzóként még korlátozó törvényt aláíró Reagan 1975-ben már arról beszélt, hogy a második kiegészítés az állami despotizmussal szembeni garanciaként biztosítja a fegyverek egyéni tulajdonlását is. Egy évvel később, bár a párton belül elbukta az elnökjelöltséget Gerald Ford hivatalban lévő elnökkel szemben, politikai befolyása jelentősen megnőtt, és keresztül tudta vinni saját értelmezését a négy évvel korábban még a korlátozásokat támogató pártprogramban. Ehhez azonban szövetségesek is kellettek: a korábban a pártoktól függetlenül működő NRA-ben egyre befolyásosabbá vált a jobbszárny, és az egyesület törvényhozási kapcsolataiért felelős Harlon Carter 1977-ben elérkezettnek látta az időt a hatalomátvételre. Az NRA Cincinnatiben rendezett kongresszusán Carter – a fegyverlobbiban évtizedekig meghatározó Neal Knox segítségével – az egyesület ügyvezető alelnökévé választatta magát. Carter és Knox irányítása alatt politikai gépezetté vált az NRA, amely a fegyvertartás kérdését immár az önvédelem és az egyéni alkotmányos jog irányából közelítette.
A kitalált tradíció
Az NRA Reagan 1980-as indulásakor, története során először állt ki egy elnökjelölt mellett, de a szervezet ereje a puszta szavakon túl is megnyilvánult: potens pénzgyűjtő lobbiszervezetté vált, amely befolyásával politikai karriereket indíthatott be vagy éppen vágott el. 1986-ban az NRA támogatásával a Kongresszus felülbírálta az 1968-as fegyverkorlátozó törvény számos pontját – ugyan a javaslat egyes új típusú automata lőfegyvereket tiltólistára tett, de megnyirbálta az alkohol- és dohánytermékek, illetve lőfegyverek forgalmával foglalkozó hatóság, a fegyverlobbi által gyűlölt Bureau of Alcohol, Tobacco, Firearms and Explosives (ATF) hatásköreit, és először hivatkozott a második alkotmánykiegészítésre, mint az egyéni fegyvertartás jogának garanciájára. Az NRA nem tudta megakadályozni a Joe Biden akkori szenátusi bizottsági elnök nevéhez fűződő 1994-es büntetőjogi törvénycsomag elfogadását, ami egyes automata és félautomata fegyverek ideiglenes betiltását eredményezte, viszont az őszi félidős kongresszusi választásokon sikerrel szállt szembe a törvény számos támogatójával. Newt Gingrich vezetésével a republikánusok négy évtized után újra megszerezték a többséget a képviselőházban, amit még Bill Clinton is részben az NRA tevékenységének tulajdonított.
A fegyvertartás pártolói immár hosszú távra is terveztek: a cél az volt, hogy mesterségesen létrehozzák – vagy felfedezzék – azt a tradíciót, ami megkérdőjelezhetetlen alapjoggá és az önvédelem, végső soron tehát a személyes biztonság garanciájává emeli a fegyvertartást.
Ezt olyan kutatóhelyek segítettek elérni, mint az 1973-as alapítású konzervatív Heritage Foundation, illetve az 1982-ben létrehozott Federalist Society, amely az alkotmány szövegének „eredeti szándék” szerinti értelmezését követő, ún. originalista jogfilozófia fellegvára lett. Reagan – majd az őt követő republikánus elnökök – többnyire a Federalist Society által támogatott, a fegyvertartást egyéni alkotmányos jogként értelmező bírákat jelöltek fontos pozíciókba. Reva Siegel, a Yale University jogászprofesszora egy 2008-as publikációban részletesen bemutatja, hogy az alkotmány eredeti jelentésének „felfedezését” hirdető originalista megközelítés ebben az esetben valójában éppen az általuk kritizált, a változó körülményekre reflektáló „élő alkotmány” híveinek módszereit használta. A „semlegesként” beállított értelmezést ugyanis itt politikai programnak rendelték alá, és a fegyvertartás jogának kedvező jogfilozófiai értekezéseket rendre az NRA alkalmazásában álló, vagy legalábbis általuk anyagilag támogatott jogászok szolgáltatták.
Sikeres átértelmezés
Az 1990-es évek közepére az NRA már túlságosan is jobbszélre sodródott: a gyakran rasszista, szélsőséges felhangokkal újjáéledő milíciamozgalom veszélyeztette a lobbiszervezet általános megítélését – különösen az 1995-ös Oklahoma City-i merényletet követően, amelyet vonakodtak határozottan elítélni. Az imázs megmentése érdekében a szélsőségesnek gondolt Knoxt kiszorították a vezetésből, és Charlton Heston színészt választották az NRA élére, aki az ezredforduló éveiben egy népszerűbb, de egyértelműbb kultúrharcos irányvonalat képviselt. A 2. alkotmánykiegészítést sikeresen átértelmezték, amely így a kollektív önvédelem joga helyett a fehér identitáspolitika eszközévé vált. Heston retorikájában rendre a „hagyományos” amerikai értékek és az egyéni szabadságjogok védelme jelent meg: specifikusan a fehér, protestáns, fegyvertartó, vidéki férfiakat képviselte, akikre vélekedése szerint kultúrharcos ellenfeleik a fejlődés akadályaiként gondolnak. „Az amerikaiak újra amerikaiak akarnak lenni” – jelentette ki Heston 1997-ben, két évtizeddel megelőzve Donald Trump hasonló szlogenjét.
Eközben beérett az igazságszolgáltatás befolyásolásának hosszú távú programja is: ifjabb George Bush elnöksége alatt a legfelsőbb bíróságban többségbe kerültek a 2. alkotmánykiegészítést egyéni jogként értelmező bírók, és 2008-ban az originalizmus szellemi vezére, Antonin Scalia hirdette ki a fegyvertartás jogát eddig leginkább kiterjesztő ítéletet, Washington főváros kézifegyver-tilalmának alkotmányellenességét. Ugyanakkor még Scalia sem hivatkozott abszolút jogként a fegyvertartásra: az általa írt ítélet kimondja, hogy semmilyen módon nem befolyásolja az olyan „régóta alkalmazott” korlátozásokat, mint az elítéltek és a mentálisan betegek lőfegyver-tulajdonlásának szabályozása, a „veszélyes vagy szokatlan fegyverek” tilalma, illetve a lőfegyverek kitiltása az iskolákhoz, kormányzati épületekhez hasonló érzékeny helyekről. Csakhogy az ítélet legvehemensebb ellenzője, a kisebbségi véleményt megfogalmazó John Paul Stevens 2019-ben bekövetkezett halála előtt nem sokkal elárulta, hogy a kitételt Scalia a mérsékeltnek számító Anthony Kennedy bíró megnyerésére fogalmazta a szövegbe – aki azóta már nem tagja a bíróságnak, a Trump által újonnan kinevezett bírók pedig gyaníthatóan még megengedőbbek a kérdésben. (A legfelsőbb bíróság még ebben az ítélkezési ciklusban egy több mint százéves New York-i szabályozás kapcsán újra foglalkozhat a kérdéssel.)
Habár számos ok szerepet játszhatott a tömeges lövöldözések 21. századi terjedésében, nehéz tagadni azt, hogy
a probléma amerikai sajátosság.
A fegyvertartás jogának átértelmezése annyira sikeres politikai projekt lett, hogy a gyökeres fordulat valószínűtlen, pedig az Egyesült Államok a világ egyetlen országa, ahol 1 fölött van az egy főre jutó fegyverek száma (több mint kétszerese, mint a második helyezett Jemenben), és bármely más fejlett államhoz viszonyítva többszörös a fegyverhez köthető halálesetek száma. Élete végén Stevens bíró a 2. alkotmánykiegészítés eltörlése mellett érvelt; az alkotmányjogász Winkler szerint viszont az alkotmány nehezen kivitelezhető reformja helyett az új jobboldal példáját kell követni egy hatékony társadalmi mozgalom kiépítésében: ha a jogértelmezést egyszer már sikerült elvinni a fegyvertartás jogának kiterjesztése felé, akkor mindez visszafele is működhet. Ezt persze jelentősen megnehezíti az amerikai demokrácia ezernyi más, jelenkori problémája. Márpedig amíg az amerikai általános iskolások életének természetes velejárója, hogy aktív lövöldözéses szituációkat gyakoroljanak, addig a világ többi része nem ok nélkül tekint kegyetlen országként az Egyesült Államokra.
„Tenni kell valamit”
A buffalói és uvaldei támadások nyomán Joe Biden tévébeszédben szólította fel a kongresszust, hogy léptessen életbe új korlátozásokat, illetve vonja vissza a fegyvergyártók jogi immunitását. Matthew McConaughey színész – Uvalde szülöttje – az érzelmekre hatott, amikor a Fehér Ház pódiumáról osztotta meg nézeteit a felelős fegyvertartással kapcsolatban, és ezúttal még a kongresszusi republikánusok is hajlandóak foglalkozni a témával.
A közvélemény a változtatás mellett van: az ABC News/Ipsos kutatása szerint az amerikaiak 70 százaléka a szigorúbb fegyverkorlátozást előnyben részesítené a fegyvertartók jogainak védelmével szemben. Ez önmagában nem meglepő, hiszen bizonyos javaslatok – mint a vásárlásokkal kapcsolatos egyes kiskapuk lezárása, a vásárlók általános háttérellenőrzése és a mentális betegségekben szenvedők fegyverhez jutásának nehezítése – 80 százalék fölötti népszerűséget élvez. A megosztóbb javaslatok között van azonban egyes félautomata fegyverek Biden által is szorgalmazott betiltása, amit a republikánus szavazók jelentősebb része ellenez, miközben a demokraták hallani se akarnak olyan ötletekről, mint a rejtett fegyverviselés kiterjesztése vagy a tanárok felfegyverzése (ez utóbbi a témával foglalkozó kutatások szerint csak rontana a helyzeten). A fegyverek okozta halálesetek közel feléért felelős kézifegyverek betiltása a legfelsőbb bíróság 2008-as ítélete óta fel sem merülhet – 2021-ben egyébként is mindössze 19 százalék támogatott volna ilyen tervet, miközben 1959-ben még az amerikaiak háromötöde elfogadta volna.
A demokrata többségű képviselőház a múlt szerdán ambiciózus csomagot fogadott el, amely a háttérellenőrzések és egyes nagyobb kapacitású automata tárak tilalma mellett 18-ról 21 évre emelné a legtöbb félautomata fegyver vásárlásának korhatárát. A szenátus azonban 50:50 arányban megosztott, és a republikánus obstrukció valószínűtlenné teszi a törvénnyé emelését – ennek ellenére a képviselőház csomagja nyomást gyakorolhat a szenátusra, hogy tegyenek „valamit”, még ha a republikánusok és a demokraták megközelítései közt egyelőre jelentős is a szakadék.
Kiknél vannak a fegyverek?
A Gallup felmérése szerint az amerikaiak 40 százalékánál van otthon valamilyen fegyver – ez az arány nem is változott lényegesen az elmúlt húsz évben, de a fegyvertartás céljában már megfigyelhető elmozdulás: 2000-ben még csak a tulajdonosok 65 százaléka említette, hogy a bűnözés megelőzésére tart magánál fegyvert, 2021-re ez 88 százalékra nőtt. A fegyvertartók nagyobb része még mindig a fehér vidéki férfiak közül kerül ki (még ha emelkedett is a nők aránya), akik többnyire republikánus szavazók – nincs viszont egyértelmű kapcsolat sem az iskolai végzettséggel, sem a vagyoni helyzettel. A korábbi katonai szolgálat az egyik legpontosabb előjele a fegyvertartásnak, emellett a családi tradíciók is számíthatnak, hiszen aki fegyverek közt nőtt fel, az több mint háromszor akkora valószínűséggel fog fegyvert tartani, mint aki nem. A fegyvertartás ezek szerint identitáskérdés is, és a viszonylag kiterjedt csoport nagy átfedést mutat a republikánus bázissal – ami akadályoz bármiféle politikai kompromisszumot. Más kérdés az ún. „szupertulajdonosok” szabályozása: ők csupán a felnőtt lakosság 3 százalékát teszik ki, mégis náluk összpontosul a fegyverek fele (egyenként átlagosan 17 darab).
