„Öt perc múlva idejön a tábornok, addig várni kell” – magyarázza a kurd fegyveres az utolsó ellenőrző pontnál. Megértően bólogatok, és vagy harminc percig nem esik le, hogy ugyan miért is jönne értem bármiféle tábornok? Önmegvilágosodásom után elmagyarázom a kurdnak, hogy a papírjaim rendben vannak, a Pesmerga Minisztérium pecsétje is ott van, és az áll bennük, hogy Telskofba simán bemehetek. Ha tizenöt perc múlva nem enged át, visszafordulok Erbilbe, egyenesen a Pesmerga Minisztériumba. A kurd erre hellyel kínál az út közepén felállított lőállásban, és most ő bólogat megértően. Presztízse megőrzése érdekében azért öt percet várakoztat még, és csak aztán int: mehetek.
Helymeghatározás
A Telskof félé vezető úton civileket alig látni, de katonai terepjárót is csak néhányat – köztük az iraki hadseregéit is, amire nem számítottam, mivel az ostrom alatt lévő Moszultól északra vagyunk (ahová éppen Telskofon keresztül lehet bemenni), és korábban arról nem volt szó, hogy az Iraki Hadsereg egységei a front e szakaszán is föltűnnek. (Az előzményeket lásd: Az Iszlám Állam végnapjai, Magyar Narancs, 2016. október 27.) Az ellenőrző ponttól tíz kilométer a kisváros, ahol az asszíriai keresztények alapította Ninive Síkság Erői (NPF) központja van. A városban mindenhol BMP-k, T72-es harckocsik, Humveek iraki zászlókkal feldíszítve. Némelyiken van egy másik zászló is a jóképű Husszein imám arcmásával – nehogy valaki is elfeledje a harcok vallási dimenzióját, elvégre siíták harcolnak itt szunniták ellen. Igaz, kettejük között ott van egy sor egyéb kisebbség, akik próbálnak úgy helyezkedni, hogy a végén ne szívjanak rettenetesen nagyot.
| ||
A Ninivei síkság Irak egyik legsokszínűbb régiója volt. A közepén van Moszul, keleti és északi részén asszíriai keresztény települések, de élnek itt türkmének, shabakok, yazidik, bahais, kakais és faili kurdok. Tal Afar egy Moszultól nyugatra lévő nagyváros, lakosainak hetven százaléka türkmén. A vallás őket is megosztotta, felerészben szunniták, felerészben siíták. Aki ezen a körmyéken hosszabb távra tervez, annak fegyverkeznie kell. Ezt teszik a keresztények is.
Amerikaik keresztény fiúkat tanítanak lőni
Ahogy megérkezem az NPF parancsnokságára, befut két Toyota pickup négy amerikaival. Azért vannak itt, hogy a frissen rekrutált keresztény fiúkat kiképezzék a fegyverforgatásra. Az iraki keresztények politikai univerzuma is igen bonyolult; politikusaik általában nem állnak szóba egymással, és az ebből adódó problémát úgy oldották meg, hogy minden komolyabb keresztény szervezet megszervezte a maga hadseregét. Ami nem hatékony stratégia, különösen ha a túlélésről van szó. A legnagyobb a Ninivei Védelmi Erő (NPU). Utána következnek a vendéglátóim, és van még két kisebb szervezet. Ebben a felállásban viszont nincs külföldi támogatás, pedig elsősorban az Egyesült Államoktól várnának segítséget. Így hát összeszedték magukat és néhány napja a politikai vezetők felülemelkedve korábbi sérelmeiken, püspökük felügyelete alatt összejöttek és aláírtak egy együttműködési megállapodást. Igaz, korábban is megtették már ezt, és addig sem tartott ki, amíg megszáradt a tinta a papíron. Természetesen abban reménykednek, hogy ezúttal másként lesz.
A négy amerikai nem nagyon vesztegeti az időt; az NPF parancsnokának adjutánsát, Steve-et gyorsan elindítják, hogy egy a dohuki bazárban lévő „taktikai boltból” beszerezze a bakancsokat, gyakorló ruhákat, öveket. Én csak ülök a betonkerítés tövében egy műanyag széken, várok a soromra. Világos, hogy most itt minden fontosabb egy Magyarországról érkezett kíváncsiskodónál. Mire lemegy a nap, int az NPF parancsnok-helyettese, hogy indulhatunk. Safaa Jajo negyven körüli fickó, az NPF egyik alapítója. A parancsnoka most kint van a fronton, váltják egymást. Egy hét itt, egy hét ott. Mielőtt a frontra mennénk, beugrunk a főút melletti közértbe. Safaa elém tesz egy energiaitalt, amit udvariasan elfogadok, meg kapok egy doboz cigarettát. A bolt amolyan közösségi tér, rajtunk kívül kurd pesmergák ülnek benn egy asztal körül, teát isznak, meg ott kuporog a stokikon három iraki.
Magyar országimázs az iraki éjszakában
Sötétedéskor indulunk. Úgy két kilométerre a településtől áthajtunk a korábbi védelmi vonalakon; itt húzódott a front a Moszul elleni offenzíva elindulásáig. Innen már a frissen felszabadított területen megyünk. Batnay kisváros, keresztények lakják, a napokban űzték ki a Daesh (az Iszlám Állam) embereit. Batnay után nem sokkal balra fordulunk, egy enyhe emelkedő visz fel a magaslatra, ahol a kurdok berendezték előretolt parancsnoki állásukat. Velük vannak az NPF emberei is. Csak annyi a fény, amennyit a folyamatosan mozgó terepjárók reflektorai adnak. Felbotorkálok egy földhányásra, aminek a tetején homokzsákok vannak. Már látszanak Moszul fényei. A front, ahol az irakiak állomásoznak, egy kilométerre délre húzódik. A következő település Tall Kayff, amit még nem foglaltak vissza.
Safaa egy sátorhoz visz, az embereihez. Egyikük Sandroként mutatkozik be; Alkoshból való, Moszulba járt a Testnevelési Főiskolára, kézilabda a fősportága, de gondolkodik, azon, hogy a focival érdemesebb lenne foglalkozni. Két éve katonáskodik.
Mire visszaérünk Telskofba az amerikaiak már a matracokat pakolják. Miután kiderül, hogy magyar vagyok, a Chrisként bemutatkozótól elhangzik a nap kulcskérdése: „Ismered Maya Goldot?” A többiek csak néznek, az indoklási szakaszra várnak. Chris keresgél a telefonjában, mutatja a többieknek, kiről van szó; válaszként elismerő biccentések. „A kedvenc magyarom” – zárja rövidre a témát Chris. Vele fogok egy szobában aludni. Arra gondolok, milyen jó lenne ha Christ nem gyötörnék rémálmok.
Piknikhangulat és aknabecsapódás
| ||
A reggel lassan indul. A helyi férfiak megkapják az egyenruhákat, beöltöznek. Sorakozó a parancsnokság előtt, Chris és Tom elkezdik az alaki kiképzés lélekölő gyakorlatait. A másik két amerikai lelép Alkoshba. Ott székel a szintén keresztény rivális NPU, amelynek ugyancsak ki kell képezni a fegyvert forgatni akaró újoncait. Közben előkerül Safaa és mutatja, tíz perc múlva indulunk, oda ahol tegnap este jártunk. A tíz percből egy óra lesz; amikor Batnayhoz érünk, lelassítunk. Safaa mutatja az útpadkán szétterített nagyobb köveket. „Ezzel jelöltük meg az aknákat, hogy ne hajtson át rajtuk senki. Még nem volt időnk mentesíteni. Batnayban ugyanez a helyzet. Majd ha vége a moszuli ostromnak, nekilátunk.”
A frontvonalon délelőtti piknik hangulat van, a kurdok ülnek a fedezéknek épített homokzsákokon és beszélgetnek. A társaság közepén telefonál Khader Husszein tábornok, a helyi pesmerga erők parancsnoka, vele még februárban találkoztam Telskofban. „A pesmergák nem mennek innen tovább. Az egyezség szerint Moszul visszavétele az Iraki Hadsereg feladata. Csak akkor megyünk tovább, ha azt az irakiak kifejezetten kérik” – magyarázza a tábornok. Aztán gyors eligazítást tart: innen egy kilométerre délre, Tall Kayff határában vannak az iraki egységek. Ekkor úgy kétszáz méterre tőlünk becsapódik egy akna – a tábornok meg se rezzen. Én próbálok közönyösséget színlelni. Előttünk vagy húsz földmunkagép ássa az árkokat, a kiemelt földből és sorra építik a megfigyelő pozíciókat. Komoly védelmi vonal épül, sőt inkább afféle demarkációs vonal inkább. Vagy egy jövőbeni határ. Ezt a tábornok nem tagadja: „Vannak ilyen elképzelések is…”
A második akna úgy hatvan méterre robban tőlünk, ott, ahol egy markoló éppen dolgozik. Erre már mindenki felkapja a fejét. A gép viszont dolgozik tovább, és mindenki más is gyorsan napirendre tér a dolog felett. Alighanem én vagyok az egyetlen, aki szívesen véget vetne a látogatásnak. Safaa még odaül a tábornok mellé egy fotóra, aztán észreveszi a mehetnékemet és megkegyelmez.
Miért harcolnak?
Csendben ülünk az autóban, minden világos egyelőre, oly simán mennek a dolgok északon. Nyugaton az Irán által támogatott Hasd Al Shaabi nevű gigamilícia három napja belépett a háborúba, egységeik nyomulnak Tal Afar felé. Hogy mi lesz ot,t ha tényleg elérik a várost, azt senki nem tudja. Hajdar Al Abadi iraki miniszterelnök próbál mindenkit megnyugtatni, hogy nem ismétlődik meg a szunniták elleni atrocitás, amely a Hash Al Shaabi fallúdzsai akcióját jellemezte. De ezeket a nyilatkozatokat talán még maga Abadi sem veszi komolyan. Bárkivel beszéltem, abban mindenki egyetértett, hogy az iraki kormánynak kevés befolyása van az Irán támogatását élvező milíciára.
A törökök közben csapaterősítést küldtek Silopiba, amely öt kilométerre van határtól. A kurdok attól tartanak, hogy ha a törökök bevonulnak, akkor az iráni Forradalmi Gárda is tiszteletét teszi a szomszédból; és ha a két regionális hatalom Irakban összeakaszkodik, abból a kurdoknak semmi jó nem sülhet ki. Most tehát mindenki feszülten vár. A számukra sokkal többről van itt szó, mint a Daesh kiűzéséről Irak második legnagyobb városából.
Telskof, Erbil – Iraki Kurdisztán
| „Hazatérnének, ha lenne hová” Romeo Hakkari, az egyik asszíriai keresztény párt (Bet-Nahrain) elnöke Mielőtt 2014-ben a Daesh teljesen megszállta volna a Ninivei síkságot, milyen helyzetben volt az asszíriai keresztény közösség ezen a területen? Romeo Hankkari: A Daesh két hullámban fogalalta el ezt a területet. Előbb 2014. június elején Moszult és a várostól nyugatra fekvő területeket, aztán augusztusban a síkság keleti részét és az ott lévő városokat, falvakat. Összesen kétszázezer asszíriai kereszténynek kellett elhagynia otthonát. Ezek közül az emberek közül nagyjából százezeren maradtak iraki területen, itt, a Kurdisztáni Regionális Kormányzat (KRG) által felügyelt részeken. A többiek Jordániába, Libanonba, Törökországba menekültek, és persze a tavalyi menekülthullám sokakat tovább vitt Európába. A Ninive síkság keresztény közössége megfeleződött. Van valamiféle párbeszéd önök és a Kurdisztáni Regionális Kormányzat között arról, hogyan lehetne hazahozni, újra letelepíteni az asszíriai keresztényeket? RH: Természetesen folyamatosan kapcsolatban vagyunk a KRG embereivel. Különösen most, hogy elkezdődött a keresztény városok és falvak felszabadítása. Szeretnénk, ha lenne valamiféle gyors és ideiglenes megoldás, amely támogatja a hazatérést, hogy a közösségünk tagjai azt láthassák, működik a dolog, és van remény az élet gyors újraindítására még ezeken a súlyos károkat szenvedett településeken is. És szeretnénk valamiféle nemzetközi segítséget is kapni e települések újjáépítéséhez, ami szükséges a keresztények hazatéréséhez. Azt gondolom, hogy ez Európa érdeke is, hiszen tudjuk, hogy a közösségünk azon tagjai, akik jelen pillanatban valahol Európában élnek menekültként, inkább hazatérnének, ha lenne hova. És vannak olyanok, akik az itteni táborokból már elindultak haza? RH: Nem sokan, de vannak olyanok, akik annak ellenére, hogy ezek a helyek még nem száz százalékosan biztonságosak – nem minden települést sikerült még megtisztítani a Daesh által hátrahagyott robbanószerkezetektől –, elindultak haza. Sokan csak azért, hogy megnézzék a házaikat, de vannak olyanok is, akik maradnak, és megpróbálják saját erejükből elkezdeni az újjáépítést. Mire számítanak azok az asszíriai keresztények, akik arra várnak, hogy felszabadítsák az otthonaikat? RH: Pontosan tudják, hogy nagyon nehéz időszak előtt állnak, de közben elegük van a menekült létből, a táborokból, és mennének haza, vállalva a nehézségeket. És arra lát-e esélyt, hogy azok is hazatérjenek, akik elhagyták Irakot az elmúlt két évben? RH: Kis számban ilyenek is jönnek majd, erre már kaptunk jelzéseket. Ha a többiek azt látják, hogy elindul az élet, akkor biztos vagyok benne, hogy sokkal többen elindulhatnak vissza Irakba. Két hónapja 10 család tért haza Franciaországból. Elegük volt, nem találták a helyüket, inkább visszajöttek. Ez a példa számomra reményt ad arra, hogy ha nem is a Daesh-megszállás előtti állapotba, de sikerülhet újraépíteni a Ninivei síkság keresztény közösségét. |
