Világbéke, globális jólét és az emberi jogok univerzális tisztelete – ennyit és nem kevesebbet vártak az Egyesült Nemzetek Szervezetének (ENSZ) támogatói a bő hét évtizede elindított intézménytől.
Az ENSZ alapokmányát 1945 júniusában fogadta el az Egyesült Királyság, Kína, a Szovjetunió és az Egyesült Államok vezetésével félszáz állam. 1948-ban a tagországok kiadták az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatát, mely többek között kimondta, hogy minden embernek joga van a szabad véleménynyilvánításhoz, senkit nem szabad szolgasorban tartani, és az üldözötteknek joguk van más országokban menedéket keresni. Persze az alapokmány számos célkitűzése máig sem valósult meg; hol van például a mindenkinek elérhető ingyenes elemi oktatás vagy épp az egyenlő munkáért járó egyenlő bér?
A 90-es években számos elméletíró úgy gondolta, hogy a kétpólusú világrend összeomlásával az ENSZ majd korlátlanul mozoghat, és végre elejét tudja venni a tömeggyilkosságoknak és éhínségeknek, segítségére tud sietni a természeti katasztrófák túlélőinek. Ehhez képest fejlesztési programjait azóta is számos oldalról bélyegzik haszontalannak, atyáskodónak. A nemzetállam híveinek az ENSZ akadékoskodó, drága és bürokratikus, más kritikusok szerint lassú és felkészületlen. Máig felróják neki, hogy a 90-es években képtelen volt elejét venni a ruandai és boszniai népirtásnak. De még mindig létezik az az idealista közeg is, amely a nemzeti önérdeken túllépő majdani világkormány csíráit látja a világszervezetben.
A nemzetközi nagyvállalat
„Azt szokás mondani, hogy az ENSZ nem a mennyekbe akarta juttatni az emberiséget, csak meg akarta menteni a pokoltól” – fogalmazott a Narancsnak Thorsten Benner, a Global Public Policy Institute igazgatója. Fontosnak tartja leszögezni: az ENSZ nem önálló entitás, nem független bíró, aki beavatkozhat a nemzetközi konfliktusokba, és bárhol rendet tehet, hanem 193 önálló, szuverén állam érdekeinek komplex hálózata. Vagy ahogy Paul Kennedy és Bruce Russett, a Yale Egyetem két professzora írja: egy nemzetközi nagyvállalat, amelynek részvényesei a nemzetállamok.
| ||
„Az ENSZ legnagyobb sikerei az ötletek, az elvek és a normák terén figyelhetők meg. Hol lenne ez a bolygó, ha az ENSZ nem védené a nők és a gyerekek jogait, ha nem létezne az Éghajlat-változási Kormányközi Testület, vagy nem lennének Millenniumi Fejlesztési Célok a legszegényebb országok felemelésére – és még sorolhatnánk. Amint az államok vagy a civil társadalom magukévá teszik ezeket a normákat, elindul a változás” – mondja Thomas G. Weiss, a City University of New York politológusprofesszora. Sam Daws, az Oxfordi Egyetem ENSZ-reformprogramjának vezetője ennél sokkal nagyvonalúbb, amikor azt állítja, az ENSZ-nek köszönhetjük, hogy az elmúlt hetven évben nem robbant ki világháború, s közvetítői és békefenntartói munkája miatt a regionális és államközi háborúk száma is csökkent. Számos országnak segített abban, hogy függetlenné váljon a gyarmattartójától, s világosan megfogalmazta, mit értünk nemzetközi emberi jogok alatt; hovatovább mechanizmusokat hozott létre ezek folyamatos ellenőrzésére, s üldözöttek millióit segítette. Mindezeken kívül számos technikai kérdést is szabályoz – a légi forgalom rendjétől a szellemi tulajdon védelméig.
„A nemzetközi szervezetek arra képesek, hogy találkozási helyet és szabályrendszert adjanak a nemzetállamoknak, ami az együttműködésüket hatékonnyá és legitimmé teszi.
A téma természetétől függ, hogy mely intézmény erre a legalkalmasabb. Az olyan témákban, mint a kiberbiztonság, például az ENSZ kifejezetten alkalmas lenne arra, hogy technológiai segítséget nyújtson a tagállamainak, főleg a fejlődő országoknak, hisz azoknak aligha lenne rá kapacitásuk. Persze a sikerhez kell az egyes államok elhatározottsága is, hiszen az effajta kérdések sokszor bizalmas nemzetbiztonsági ügyeket is érintenek, amelyeket nem feltétlenül lehet egymással megosztani” – folytatja Daws. A humanitárius válságok kezelésében, az újjáépítésben gyakorlatilag egyedül az ENSZ tud segítséget nyújtani, békefenntartói, ha nem is oldják meg a konfliktusokat, de időt nyerhetnek, amíg az érintett államok diplomáciája képes megtenni a megfelelő lépéseket – teszi hozzá David Forsythe, a Nebraskai Egyetem professzora.
Az ENSZ főtitkára egy asztalhoz tudja ültetni a nemzetközi konfliktusok szereplőit – bár e téren a január elsején hivatalba lépő új főtitkárnak, António Guterresnek, aki 1995-től 2002-ig Portugália miniszterelnöke is volt, nem lesz könnyű dolga. Olyan feladatokkal kell szembenéznie, mint a szíriai polgárháború, az észak-koreai atomprogram vagy épp a dél-szudáni erőszakhullám, amelyről az ENSZ már novemberben jelezte, hogy bármikor népirtásba torkollhat. Hogy a menekültválságot már ne is említsük.
A problémás örökség
Az ENSZ főtitkárának nincsenek saját csapatai, és közel sincs annyi pénze, mint a politikáját befolyásolni igyekvő országoknak; ráadásul folyamatosan a nagyhatalmak kedvében kell járnia, ha azt akarja, hogy öt év után újraválasszák, és a forrásai se csökkenjek. Mégis a világszervezet vezetőjeként úgy jelenik meg a köztudatban, mint aki az egész világ érdekeit nézve morális alapra tudja helyezni a külpolitikát, és rendre tudja inteni a nagyhatalmakat – még ha az Egyesült Államok vagy Oroszország nem is különösebben zavartatja magát attól, hogy mit mond az ENSZ főtitkára.
Ban Ki Mun (máshol: Pan Gimun), a most leköszönt főtitkár nagy szavakkal indított, például arról beszélt, a mai generáció az első a világtörténelemben, amely véget tud vetni a szegénységnek, és az utolsó, mely még gátat tud szabni a klímaváltozás katasztrófájának. Ám a dél-koreai politikus nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. „Nehezen tudnám megmondani, hogy mi is marad utána. A csendes diplomáciája számított ugyan, amikor a klímaváltozásról volt szó, de különben csalódás volt. Az ENSZ nem élne túl még egy ehhez hasonló évtizedet” – mondja White. Richard Gowan vezető ENSZ-szakértő egy interjúban azt mondta, csak a Párizsi Egyezménynek köszönheti, hogy nem C, hanem B kategóriás főtitkárként fogunk majd rá emlékezni.
| ||
Pedig Ban keményen dolgozó ember hírében áll. Az ENSZ-es körökben keringő anekdota szerint márciusban, közel-keleti körútján lehetősége lett volna megnézni a II. Abdullah jordán király társaságában Petra romvárosát, de inkább Jim Yong Kim Világbank-elnökkel látogatta meg a zaatari menekülttábort. Az biztos, hogy nem kommunikált hatékonyan; a Foreign Policy magazin beszámolója szerint egy átlagos telefonbeszélgetése úgy nézett ki, hogy mondott egy üdvözlő mondatot a hívott fél anyanyelvén, majd monoton hangon felolvasta az elé rakott papírról, hogy miről is lenne szó. Az intézményen belül azzal is ellenszenvet váltott ki, hogy saját, Dél-Koreából hozott tanácsadóival vette körbe magát. „Nem volt értelme beszélni vele” – mesélt például Ban a Foreign Policynak Bassár el-Aszad szír elnökről. „A válság elején ötször beszéltem vele, és minden alkalommal hazudott. A tanácsadóim azt ajánlották, ne álljak vele szóba, ne találkozzam vele többet.” Ban így is tett, amivel teljesen elvesztette befolyását a Szíria körüli diplomácia alakulására. Bár vannak, akik szerint jobb is így: a lapunknak nyilatkozó belső források mind úgy vélekedtek, Ban nem elég karizmatikus, nem túl kreatív, és intellektuálisan sem annyira volt erős, hogy békíteni tudott volna. Az effajta feladatokat általában le is passzolta – sokszor épp elődjének, Kofi Annannak szervezte ki, akit Szíriába és Kenyába is elküldött. Anthony Banbury tavaly leköszönt ENSZ-főtitkárhelyettes a The New York Times hasábjain arról panaszkodott, hogy Ban hanyagul kezelte az adminisztratív feladatokat. Rosszul dolgozták ki az éves büdzséket, és ma átlagosan 213 napba telik felvenni valakit a szervezethez, miközben a személyzeti kérdésekben sokszor a politika dönt, nem a jelentkező képességei.
Mindennek tetejébe még egy világra szóló botrány is jött: az ENSZ-békefenntartók Haitiben annyira felelőtlenül kezelték a hulladékukat, hogy működésük nyomán 800 ezer fertőzöttet és több mint kilencezer halottat hozó kolerajárvány tört ki. Ban sokáig el sem akarta ismerni az ENSZ felelősségét, csak idén kért bocsánatot – érezvén, hogy az ügy nem megfelelő kezelése ronthatja az esélyeit, ha elindul a koreai elnökségért. Kis számú támogatója szerint viszont Ban harcolt a szexuális kisebbségek ügyéért, és támogatta az arab tavasz tüntetőit az arab autokraták ellenében. Ezen túl viszont ódzkodott fellépni az autoriter vezetőkkel szemben – Kínával például első mandátuma idején feltűnően kesztyűs kézzel bánt, feltehetőleg azért, hogy ne rontsa újraválasztási esélyeit. Amerikával szerencséje volt ugyan, hiszen az elmúlt években az országnak demokrata elnöke volt, ami felhőtlen kapcsolatot jelent az ENSZ-szel, ő maga pedig világéletében Amerika-barát volt – de a csillagok ilyetén szerencsés állásával sem tudott mit kezdeni, a konfliktusok megoldatlanok maradtak, az ENSZ Biztonsági Tanácsát hatalmi játszmák bénították.
A szekuláris pápa
Idáig az egyetlen maradéktalan tiszteletnek örvendő ENSZ-főtitkár a svéd Dag Hammarskjöld volt, aki 1961-ben repülőgép-szerencsétlenségben vesztette életét, amikor épp a kongói polgárháborúnak próbált véget vetni. A második helyezett Kofi Annan 1997 és 2006 között vezette a szervezetet. „Őt sokan egyfajta szekuláris pápának tekintik, aki hatásosan állt ki az ENSZ alapértékei mellett” – mondja Benner. Annan hevesen kritizálta az Egyesült Államok iraki beavatkozását is, azt állította, hogy megsérti az ENSZ alapokmányát és ekképp a nemzetközi jogot is. Ám már az ő idejében is botrány támadt abból, hogy ENSZ-békefenntartók megerőszakolták azokat a nőket, akiket védeniük kellett volna. És hiába a közfelháborodás, hiába ígérte meg Annan, hogy kivizsgálja ezeket az ügyeket, a nemi erőszaktétel vádja máig elkíséri a kék sisakosokat; legutóbb Kongóban volt rá példa. „A főtitkár nemigen tud ezen változtatni, hiszen a békefenntartók nem az ENSZ katonái, és nem vonhatja őket felelősségre. Ha megteszi, azzal kell számolnia, hogy nem lesz ország, amelyik katonákat ajánl fel” – mondja Benner. Jelenleg 16 békefenntartó misszió zajlik, összesen százezer katonával.
Guterrest sokan nagy reményekkel várják. Jussi Hanhimäki történész a főtitkár korábbi ENSZ-es tapasztalataira és a hosszú kiválasztási folyamatra tekintettel úgy látja, nagyobb legitimitása lesz, mint az elődeinek. Az eredményei tagadhatatlanok, az ENSZ egykori menekültügyi főbiztosaként a felére vágta az adminisztratív költségeket, miközben a főbiztosságnak több menekültet látott el, mint korábban. Mindig is jóval aktívabb volt, mint Ban, nem félt a konfrontációtól sem. „Nem is értem, miért nem futott bele nagyobb ellenállásba a kiválasztási folyamat során. Ha csak nem kötött valamilyen alkut a háttérben” – elmélkedik Benner.
Forsyth szerint Guterres az ENSZ-ben töltött tíz éve alatt bizonyította: tudja úgy képviselni a szervezet értékeit, hogy közben nem haragítja magára a tagállamokat. E képességére most is nagy szüksége lehet, hiszen az óév utolsó napjaiban Obama Izrael kormányát és az amerikai republikánusokat is sikeresen felhergelte az ENSZ ellen, amikor úgy döntött, az Egyesült Államok tartózkodással fogja szentesíteni, hogy a Biztonsági Tanács másik 14 tagja határozatban nevezze illegálisnak az 1967-es határok szerint palesztin területre eső izraeli telepeket, köztük Kelet-Jeruzsálemet, s ezek feladására szólítsa fel az izraeli kormányt. A határozat ugyan nem helyez kilátásba semmiféle szankciót, de növeli az Izraelre nehezedő nemzetközi nyomást. Benjamin Netanjahu izraeli miniszterelnök máris bejelentette, hogy megvonná a támogatást az ENSZ intézményeitől, s Lindsey Graham republikánus szenátor szerint Amerikának is hasonló lépéseket kellene fontolgatnia. Mivel az ENSZ-nek már a kétezres évek elején is folyamatosan pénzügyi problémái voltak, miután egyes tagországok, köztük az Egyesült Államok is, késve vagy hiányosan fizették be a rájuk eső költségvetési hozzájárulásokat, egy effajta lépés könnyen arra kényszerítheti Guterrest, hogy nem állami forrásokat mobilizáljon az ENSZ fenntartására. S ha ennyi nem lenne elég: kezdenie kell valamit azzal is, hogy a fejlődő országok (valamint a 2. világháború vesztesei, akik 70 éve kimaradtak) nagyobb beleszólást követelnek az ENSZ munkájába. Mozgolódik Brazília, Németország, India, Japán és Dél-Afrika, de a leghangosabb Kína, amely mára a békefenntartó missziók második, az ENSZ hagyományos költségvetésének pedig harmadik legnagyobb finanszírozójává nőtte ki magát, s több békefenntartót állít ki, mint a négy másik állandó Biztonsági Tanács-tag együtt. Lesz tehát dolga az új főtitkárnak, ha meg akarja szolgálni a várakozásokat.
| Trump és az ENSZ A republikánus kormányok alatt rendszerint fagyossá válik az ENSZ és az Egyesült Államok kapcsolata, és aligha várható, hogy a menekültsimogató Guterres és az idegenellenes Donald Trump kebelbarátokká váljanak a következő években. Az izraeli telepeket elítélő határozat után Trump úgy fogalmazott, hogy ha hatalomra kerül, meg fognak változni a dolgok az ENSZ-ben. Hogy ez mit jelent, nem tudni, de a kampány alatt Trump nem volt nyíltan ellenséges az ENSZ-szel, inkább közömbös. ENSZ-nagykövetnek Nikki Haley dél-karolinai kormányzót nevezte ki, akinek eddig nem sok köze volt külpolitikához – nem úgy, mint George W. Bush egykori nagykövetének, a hírhedten ENSZ-gyűlölő John Boltonnak. Suzanne Nospel amerikai exdiplomata a Foreign Policyban úgy vélte, idővel Trump is rá fog jönni, hogy az ENSZ az a fórum, ahol tárgyalni lehet azokkal az országokkal, amelyek különben soha nem ülnének le közvetlenül az Egyesült Államokkal. Arról már nem is beszélve, hogy mennyivel olcsóbb a 193 tagú nemzetközi szervezeten keresztül törekedni az érdekérvényesítésre, mint folyton ad hoc |
| Kelet-Európa harca a trónért Tavaly rendhagyó kiválasztási folyamat indult az ENSZ-en belül: a háttérlobbizás helyett többen is nyíltan kampányoltak. A jelentkezőknek elküldték az önéletrajzukat és a terveiket, minek utána a tagállamok delegáltjai két órán keresztül faggatták őket. Sokáig úgy tűnt, a következő főtitkár kelet-európai lesz, bolgár és nő. Sokan Irina Bokovát, az UNESCO vezetőjét szerették volna, de felmerült Krisztalina Georgieva neve is, aki EU-biztosként szerepet játszott az Oroszország elleni szankciók kivetésében, így borítékolható volt, hogy az ENSZ Biztonsági Tanácsának öt állandó tagja közül egy biztosan a kinevezése ellen lesz. Georgieva végül a Világbanknál kapott állást, bizottsági alelnöki helyét pedig átadta a Putyin-barát lobbista repülőgépén Budapestre utazó Günther Oettingernek. Futott még Natalia Gherman egykori moldovai és Vuk Jeremić egykori szerb külügyminiszter, Danilo Türk volt szlovén elnök, Miroslav Lajčák szlovák külügyminiszter, Michelle Bachelet chilei elnök (aki pár évig az ENSZ női jogokkal foglalkozó szervezetét vezette), valamint Angela Merkel német kancellár, aki ugyan nem adta jelét, hogy ringbe szállna, ám sokan abban reménykedtek, hogy a világ legbefolyásosabb női politikusaként extra legitimitást adhatna a szervezetnek. Áder János magyar köztársasági elnököt nem emlegették, csak itthon. Az utolsó hónapokban nyilvánvalóvá vált, hogy két valódi favorit van, a másik Helen Clark korábbi új-zélandi miniszterelnök. Mindketten magas pozíciót töltöttek be az ENSZ-ben: Guterres a menekültügyért felelt, Clark pedig továbbra is az ENSZ fejlesztési programját vezeti. Clark esélyeit rontotta, hogy ellenezte a csendes-óceáni térségben zajló amerikai atomkísérleteket – így végül Guterres nyert. A kilenc főtitkárból ő az ötödik nyugat-európai. |
