Venezuela

Más a hibás

  • - kovácsy -
  • 2015. március 5.

Külpol

Üresen tátongó polcok az üzletekben, előttük pedig az órákig sorban állók, akiknek a nyugalmáról járőröző katonák gondoskodnak. A világ legnagyobbnak ismert kőolajtartalé­kával rendelkező ország gazdasági helyzetét nem rendítette meg, csupán megpecsételte az olajárak zuhanása a világpiacon.

A hivatalosság – élén Ernesto Maduro elnökkel, aki Hugo Chávez halálát követően szűk többséggel nyerte meg a választást, s minden változtatás nélkül követi, védelmezi és hirdeti a „chávista” nézeteket – némi idegességet mutat, de mereven tartja magát a 2013-ban elhunyt vezér szellemiségéhez. Eszerint a magántőke, konkrétabban a spekulánsok irányításával folyamatos puccskísérlet zajlik az országban, a nemzetközi gazdasági folyamatok pedig a Bolivári Köztársaság megsemmisítésére törekvő Egyesült Államok keze nyomát viselik magukon. Éppen a hét elején rendelte el a legnagyobb ve­nezuelai patikalánc vezetőinek ­letartóztatását, mert állítólag szándékosan hoznak létre hiányt mindenben, amiben csak tehetik, a szívgyógyszerektől a pelenkáig. Ugyanekkor számolt be egy tervezett amerikai puccsról is, amelynek a legfőbb mozgatója nem más, mint Joe Biden alelnök volna.

Semmi sem igaz, és semmi sem hamis: nyilván van Venezuelában spekuláció, csempészet, sőt a gazdaságnak ehhez a zónájához kapcsolódó magántőke is – a jelentősége azonban minden bizonnyal visszaszorulna, ha nem volna bizonyos cikkeknek erősen támogatott, vagyis mesterségesen lenyomott ára, ha nem korlátoznák szabályok a deviza­kereskedelmet és ezen keresztül az importot. Főleg pedig, ha ezek a szabályok állandóak maradnának, és nem tették volna lehetővé pél­dául, hogy az elnökválasztás idején átmenetileg tele legyenek a boltok olcsó külföldi tévékészülékekkel. Az is nyilvánvaló, hogy az Egyesült Államok nem nézi jó szemmel az immár évtizedes „chávista” kísérletet, amely most újból a térség instabilitását fokozza, miközben furcsa módon még mindig élvezi szinte az összes latin-amerikai ország bizalmát, távolról sem csak a hasonló politikát követő Bolíviáét vagy Ecuadorét.

Ennél sokkal aggasztóbb Maduro szempontjából, hogy országlását a lakosság sem nézi jó szemmel: a legfrissebb közvélemény-kutatási adatok már csak 22 százalékos népszerűségét mutatják, miután két hetet töltött Kínában, Oroszországban és egy sor olajtermelő országban, további kölcsönökért, illetve az olajtermelés visszafogásáért kilincselve. Venezuela keményvaluta-bevételeinek 95 százalékát a kőolaj biztosítja, nem csoda, hogy ennek a világpiaci árzuhanása megrengette az ország gazdaságát. A gazdaság teljesítménye már tavaly visszaesett, az infláció elérte a világrekorder 27, más adatok szerint 64 százalékot. Nincs olajtermelő ország a Földön, amelyet ilyen mértékben sújtott a válság. De nem véletlen ez sem, miután olyan ország sincs, ahol ennyire olcsón adnák a benzint, a végsőkig kitartva a támogatott ár mellett. Most már terveznek némi visszafogott áremelést, de igencsak félve, mert a lakosság a jelek szerint igen érzékeny ebben a gazdasági ésszerűség határain átcsapó kérdésben. Egy magyarázat szerint az olcsó benzint úgy érzékelik, mint kézzelfogható jelét részesedésüknek a nemzet gazdagságából.

Természetesen az ártámogatás itt sem hat másként, mint bárhol a világon: a 2010-es adatok alapján kutatók kimutatták, hogy a háztartások leggazdagabb tíz százaléka évi 3755 dollárt nyer rajta, a legszegényebb tíz százalék, amely kevésbé használ autót, mindössze 506 dollárt. Ráadásul a támogatás okozta állami bevételkiesés összege magasabb volt, mint amennyit az oktatásra és az egészségügyre együttesen költött az állam. És hiába a szinte kiapadhatatlan tartalékok, a 323 ezer hordós hazai benzinfogyasztás mellett még az Egyesült Államokból is napi több tízezer hordónyit vásároltak a finomítói szűk keresztmetszet miatt.

Ugyanígy kávéból is exportőrből importőrré vált az ország a chávezi évek során, hiszen a helyi termelőknek nem éri meg munkát fektetni a termesztésbe, tőkét beruházni a termelés bővítésére, műtrágyázásra stb. Egy szó, mint száz, Venezuela elvesztegette a jó éveket, amikor felkészülhetett volna a nehezebb időkre. És ezt csak igen töredékesen egyenlítik ki a szegények fölemelését célzó kiadások, a tömeges lakásépítés, a nagyszámú ösztöndíj és a többi.

A hol fellángoló, hol – kellő számú letartóztatás után – lelohadó tüntetések mindenesetre azt jelzik, hogy az elégedetlenség céltáblája a kormányzati politika. Az egyre hosszabbodó sorokat tiltó rendelkezésekkel próbálja megrendszabályozni a hatalom, egyes tartományokban be is tiltották az éjszakai sorban állást. Igaz, hogy az órákig várakozók körében gyakran hangosan kavarog a harag, de nem szórakozásból várnak a támogatott hiánycikkekre, tudván, hogy marhahús helyett jó, ha egy pár fagyasztott disznóláb jut majd. A hatóságok az éjszakai várakozás veszélyeire hivatkoznak, de ez megint csak komolytalan egy olyan országban, ahol hosszú ideje a legmagasabb a gyilkosságok aránya, és ezen a jelek szerint a szocializmus rendfenntartó erői sem tudtak változtatni.

Új rendelkezések születtek viszont a minap a tüntetések idején kivezényelt katonák fegyverhasználati jogáról. A rend fenntartása különböző fokozatainak a skálája egészen a fegyveres önvédelemig tart. A hatóságok a tavaly ilyentájt elkezdődött, helyenként kétségkívül véres tüntetéssorozat tanulságainak levonásáról beszélnek „az emberi jogok védelmében”. Civil és szakszervezeti vezetők viszont alkotmányellenesnek, ráadásul veszélyesen pontatlanoknak látják az intézkedéseket. A tavalyi tüntetések során összesen negyvenen haltak meg – nem biztos, hogy az idei évet képes lesz kevesebb áldozattal kihúzni a dél-amerikai ország.

Neked ajánljuk