Meddig tart ki az Oroszország elleni szankciók mögötti elkötelezettség?

A magyar kormány óriásplakátokon hirdeti, hogy az Orosz­ország elleni szankciók nem működnek, de ez nem igaz. Az orosz gazdaság valóban elkerülte a látványos összeomlást, de hosszú távon a Kreml mozgástere egyre korlátozottabb, ami pedig a háború alakulására is hatással lehet.

Nem példa nélküli az Oroszországot sújtó szankciók mértéke, de bizonyos elemei mégis rendkívülinek tekinthetők – ez volt az első fontos megállapítása annak a kerekasztal-beszélgetésnek, amely a nemzetközi kapcsolatokkal foglalkozó kutatókat tömörítő International Studies Association éves kongresszusán zajlott március közepén Montrealban.

Bár a nemzetközi közösség korábban már többször – például Irakkal, Iránnal vagy Észak-Koreával szemben – alkalmazott hasonlóan széles körű korlátozásokat, a célpont maga most újdonságnak számít: Oroszország a világgazdaságba mélyen integrált jelentős szereplő, az ENSZ Biztonsági Tanácsának állandó tagja. Ez pedig nyilvánvalóan hatással van a módszerekre. A Magyarországon elterjedt retorikával ellentétben senki nem akarja „lábon lőni magát”, azaz fontos szempont, hogy a másodlagos károkozást minimalizálják. Különleges a szankciók rapid tempója is: ahogy az egyik csomagot elfogadja az Európai Unió, már zajlik is a következő kör előkészítése.

Mivel Oroszország státusza miatt ENSZ-felhatalmazás szóba sem jöhetett, a vezető nyugati államoknak kreatív megoldásokhoz kellett nyúlniuk, és sok múlik a magánszektor önkéntes lépésein is, amelyek sokszorozhatják a szankciók erejét. Bryan Early, a State University of New York professzora szerint a várakozásokat felülmúlta, hogy több mint ezer külföldi nagyvállalat hagyta el Oroszországot az inváziót követő hónapokban. Ezt nyilván elsődlegesen PR-szempontok miatt tették, és a hatásukról is megoszlanak a vélemények, de bizonyos következményekkel mindenképpen járnak. Megjelentek ugyan az eredetire kísértetiesen hasonlító McDonald’s étteremutánzatok, és a boltok polcain is felbukkannak a kerülő úton beszerzett Coca-Cola termékek, de a pótlások sokszor költségesek és általában silányabb minőségűek. A nyugati autómárkák kivonulása közel felére vetette vissza az oroszországi autógyártást 2021-hez képest, miközben a technológiai szankciók a légzsákot és más biztonsági elemeket nélkülöző kocsik gyártásához vezettek.

Átfogó vagy célzott szankció?

Bryan Early szerint a helyettesítő termékek minőségbeli romlása egyértelműsíti, hogy igenis vannak következmények. Tőle ez azért is fontos megállapítás, mert amúgy erősen szkeptikus ezzel az eszközzel szemben: Busted Sanctions (Működésképtelen szankciók) címmel 2015-ben megjelent könyvében azt állapította meg, hogy az Egyesült Államok által kivetett ilyen korlátozások az esetek kevesebb, mint harmadában vezettek célra. Hasonló adatokat tartalmaz a Boston környéki Tufts Universityn tanító Daniel Drezner elemzése is, aki tíz évvel ezelőtt tekintette át a szankciók hatásairól szóló szakirodalmat.

A bizalmatlanság a szakértők és döntéshozók körében az 1990-es évek alaposan dokumentált esetein, különösképpen az iraki tapasztalatokon nyugszik. Akkor a Szaddám Huszein vezette Irak minden korábbinál kiterjedtebb, teljes kereskedelmi szektorokat érintő korlátozásokkal szembesült, ám ezek csak mérsékelt eredményekhez vezettek, a várakozásokkal szemben nem váltották ki Szaddám rendszerének bukását. Ma már tudjuk, hogy az ilyen szankciókat egy elnyomó rendszer könnyen saját javára fordíthatja: a negatív következményeket gyakran a lakosság legsebezhetőbb rétegei szenvedik el, a politikai felelősséget viszont a kivető államokra lehet hárítani, miközben egyes elitcsoportok könnyebben kikerülhetik az intézkedéseket, sőt a csempészet révén akár hasznot is húzhatnak belőlük.

 

Barna kabát minden színben kapható (közért Vologdában)

Fotó: Getty Images

Az iraki szankciók katasztrofális humanitárius következményei megváltoztatták mind a politikusok, mind a témával foglalkozó kutatók hozzáállását. Az ezredfordulót követő években váltak divatossá a célzott szankciók: ezek elitcsoportokra koncentrálnak, és vagyonbefagyasztással, utazási korlátozásokkal, célzott pénzügyi lépésekkel, fegyverembargóval vagy luxustermékek beviteli tilalmával igyekeznek hatni a célállam vezetésére és annak közvetlen környezetére. Csakhogy Drezner vizsgálata alapján ezek hatékonysága is felemás: a célzott szankciók humánusabbak, de a politikai eredményességük megkérdőjelezhető, ugyanis csupán az elit elégedetlenségének szításával igyekeznek változást elérni; márpedig ez a károsult elit sokszor túl gyenge, és inkább elfogadja a nagyobb költségeket. A pénzügyi intézkedések így is hozhatnak sikereket: a 2000-es években Észak-Koreát és Iránt is tárgyalóasztalhoz kényszerítették nukleáris programjaik ügyében – más kérdés, hogy e tárgyalások mennyire eredményeztek hosszú távú megoldásokat. Drezner szerint a szankciókat kivetőknek pontosan tisztában kell lenni az elérhető eredményekkel. A tavalyi invázió után is arra figyelmeztetett, hogy a nyugati szövetségnek azt is világossá kell tennie, hogy a szankciók milyen elv szerint működnének, és milyen feltételeket kéne Oroszországnak teljesíteni a visszavonásukhoz.

A panelbeszélgetés résztvevői egyetértettek abban, hogy részben irreális várakozások kapcsolódtak az Oroszország elleni szankciókhoz, de azok így is befolyásolhatják a háború lefolyását. Arra kevesen számítottak, hogy Vlagyimir Putyin viselkedésére közvetlenül – és főleg rövid távon – hatnak az ellenlépések, különösen azt követően, hogy a szankciókkal való fenyegetés nem rettentette el az orosz elnököt az invázió elindításától. „A legjobb szankciók azok, melyeket soha nem kell használni” – ezt Daleep Singh, a washingtoni Fehér Ház szankciók megtervezéséért felelős tisztviselője mondta tavaly ősszel a The New Yorkernek. És valóban: a támadást követően Putyin már csak súlyos reputációs és anyagi költségek árán fújhatott volna visszavonulót –

a szankciók kényszerítő ereje tehát, legalábbis a kezdeti időszakban, mindenképpen korlátozott.

De a közvetlen nyomásgyakorláson túl a szankciók jelzéseket is küldenek a Nyugat eltökéltségéről Oroszországnak – és más államoknak, amelyek hasonló agresszív lépéseket fontolgatnának –, és persze korlátozzák Oroszország katonai képességeit. Ez utóbbira az elmúlt év határozott bizonyítékokat szolgáltatott.

Nem K. O., de érezhető gazdasági ütés

Az első szankciók hatására tavaly tavasszal szabadesésbe kezdett az orosz gazdaság: a központi bank külföldi tartalékainak befagyasztása fizetésképtelenséggel fenyegetett, a rubel árfolyama zuhant. A pénzügyi összeomlást csak súlyos intézkedések árán – egyebek mellett a 20 százalékra emelt jegybanki kamatláb és a tőkekorlátozások jóvoltából – kerülte el a Kreml, és sokan elhúzódó válságra számítottak. Nem így történt: a jegybank stabilizálni tudta a főbb pénzügyi mutatókat, nyárra a rubel visszaerősödött. Az IMF ősszel már azt jelezte, hogy a gazdasági recesszió jóval enyhébb lesz a tavasszal várthoz képest: a 2022-es GDP-visszaesés előrejelzését 7–8 százalékról 3,4 százalékra vitték le. Az orosz gazdaság kilátásai valóban javultak – de ez nem jelenti azt, hogy hatás nélkül múltak el a szankciók. Az intézkedések egyik célja, hogy kedvezőtlen választási helyzetek elé állítsák az orosz vezetést. A nyugati kormányok mintegy 275 milliárd dollárt fagyasztottak be az orosz jegybank tartalékaiból (ezt a jegybank ezen országok pénzintézeteiben tartotta), s ezután a Kremlnek a pénzügyi rendszer stabilizálására kellett fordítani azt a pénzt, amit a háborúra is költhetett volna.

Az általános gazdasági mutatók egyébként sem feltétlenül jelentenek sokat – figyelmeztetett Francesco Giumelli, a Rijksuniversiteit Groningen kutatója. A GDP különösen kérdéses mérőszám ilyenkor: eleve nem világos, hogy mennyire megbízhatók az Oroszországból származó adatok, de még ha azok is lennének, önmagában az nem meglepő, hogy a hadiiparra átállított gazdaság növekszik, illetve csak kisebb visszaesést mutat. Az adatok mögötti gazdasági teljesítmény minőségi elemei is számítanak, erre pedig közvetlenül hatnak a szankciók, a tiltólistára került nyugati technológiát például eddig kevésbé sikerült megfelelő színvonalú belföldiekkel pótolni. A hadigazdálkodás hosszú távon az életszínvonalra is hatással lehet: 2023-ban és 2024-ben Oroszország a GDP több mint 6 százalékát tervezi katonai kiadásokra fordítani, ami majdnem 50 százalékkal több a háború előtti időszakhoz képest; s ez a költekezés csak más kiadási elemek átcsoportosításával fenntartható. A szankciók és a háborús kiadások együttes hatása valójában már most érzékelhető: a washingtoni központú Center for Strategic and International Studies (CSIS) think tank februári elemzése szerint 2014 óta stagnál az orosz háztartások átlagos reáljövedelme, és a háború elhúzódása csak rontani fog ezen.

Az orosz pénzügyek stabilizálásához sokban hozzájárult az állam tavalyi rekordméretű, 300 milliárd dollár körüli külkereskedelmi többlete. Az uniós exportkorlátozások hatására az Oroszországba irányuló kivitel jelentősen visszaesett, viszont az Európai Unió saját jól felfogott érdekéből óvatosabban bánt az Oroszországból származó nyersanyag-behozatal korlátozásával – így tehát nem volt váratlan az orosz külkereskedelmi mérleg javulása. Oroszországnak kedvezett a fosszilis energiahordozók árának megugrása is, ami bőven ellensúlyozta azt, hogy a nyugati koalíció gyors tempóban látott neki az Oroszországtól való energiafüggőség leépítésének. A nyugati piacokat egyre inkább Kína, India és Törökország pótolta: 2022 végén már az orosz kőolajexport kétharmada irányult ebbe a három országba (az első negyedévben még csupán 30 százaléka); igaz, ez gyakran a világpiaci ár alatti exportot jelentett, ami mérsékelte az orosz bevételeket. Decemberben ráadásul hatályba lépett az EU-s olajembargó és a szövetségesek által együttesen kikényszeríthető ársapka, ami hordónként 60 dolláros maximumon rögzítette az orosz kőolaj árát. Ennek hatékonyságáról megoszlanak a vélemények: Giumelli például azt emelte ki, hogy ez is növeli orosz nézőpontból a szankciók kikerülésének költségét, és akár a kőolaj, akár a földgáz szállításánál az alternatív infrastruktúra kiépítésére is erőforrásokat kell áldozni. Egy, a közelmúltban publikált tanulmányban viszont Tania Babina, a Columbia Business School szakértője és társszerzői azt állítják, hogy az ársapka csak korlátozottan működik, hiszen adataik szerint a csendes-óceáni Kozmino kikötőjén keresztül jóval a limitált ár fölött szállítja Oroszország a kőolajat. A cikk éppen ezért a szankciók szigorúbb kikényszerítését, és a limit 60 dollárnál alacsonyabb szinten történő meghúzását javasolja.

Hosszú távú hatások

Ám akár átfogó, akár célzott szankciókról beszélünk, a beérésükhöz mindkét esetben idő kell. „A gazdasági szankciók idővel aláássák az orosz katonai és gazdasági képességeket, de a hatás nem azonnali” – nyilatkozta a The New Yorkernek Vlagyimir Asurkov, az Alekszej Navalnij által alapított Anti-Corruption Foundation Londonban élő igazgatója. „A személyeket érintő szankciók az orosz gazdasági és politikai elit megszokott életét teljesen felforgatják, de önmagukban nem vetnek véget a háborúnak” – tette hozzá. Az eliteket sújtó szankcióknak az a céljuk, hogy kevésbé legyen jövedelmező a Kreml támogatása, ám egy oroszországi típusú diktatúrában túl sokat kockáztat az, aki nyíltan szembeszáll a rendszerrel. A jachtok, luxuslakások és méregdrága autók lefoglalása így is hordoz valamilyen üzenetet: a szankciók előkészítésében fontos szerepet játszó Singh az invázió első évfordulóján azt hangsúlyozta a Politicóban, hogy nem is annyira Putyin viselkedésére akartak ezzel hatni, hanem a narratívát alakítani, megmutatva az orosz embereknek is, hogy saját elitjük „károsítja őket hosszú ideje”.

A technológiai korlátozások is hosszú távon éreztethetik hatásukat. A Stanford Universityn működő – Andrij Jermak, az ukrán elnöki hivatal vezetője és Michael McFaul, az Egyesült Államok korábbi moszkvai nagykövete által életre hívott – szankciókutató munkacsoport februári jelentése kiemeli, hogy Moszkva rövid távon kínai forrásból tudja ugyan pótolni a katonai eszközök gyártásához nélkülözhetetlen technológiát, ezek azonban tipikusan elavultabb, korábbi generációs csipek. Ezzel együtt a jelentés szerint a korlátozások szigorítására lehet szükség. De már most megfigyelhetők a katonai képességek terén bizonyos korlátok: tavaly Oroszország ideiglenesen leállította a harckocsik és páncélozott járművek gyártását, és csak gyengébb minőségű alkatrészekkel indíthatta azt újra, a tüzérségi lövedékek hiánya pedig már most hátráltathatja a hadműveleteket. Bár Oroszország továbbra is tud alkalmazkodni a nyugati szankciókhoz, az alkalmazkodás nem költségmentes, és kihathat a választott stratégiára – vonja le szintén a következtetést a CSIS áprilisi tanulmánya. Az pedig szimbolikus jelentőséggel is bír, hogy sajtóhírek szerint jóval szerényebb győzelem napi ünneplésre készül az orosz vezetés idén májusban, több régiós fővárosban egyszerűen kihagyva a katonai parádét – hivatalosan biztonsági okokból, de találgatások szerint részben azért, mert nincs elegendő rendelkezésre álló eszköz.

Putyin bizonyára arra számít, hogy az elhúzódó állóháború alatt gyengülni fog a szankciók mögötti elkötelezettség.

De a trendek nem neki kedveznek: az energiaárak jóval elmaradnak a tavalyi csúcsértékektől, a rubel áprilisban egy éve nem látott mélypontra esett. Ez ugyan nem a tavaly tavaszi zuhanás, de a szankciók hatásai egyre láthatóbbak, és akár a lakosság körében is frusztrációkhoz vezethetnek. A többség most még passzív vagy lojális, de mivel a hivatalos retorika eddig a szankciók erőtlenségét hangsúlyozta, a Kreml nehezebben tolhatja el magától a felelősséget az érezhető nehézségek idején. A kérdés persze az, hogy kitart-e addig, vagy megcsappan a szankciók mögötti egységes akarat – a szakértők szerint ez a korábbi eseteknél jóval nagyobb tét teszi igazán rendkívülivé a jelenlegi helyzetet.

Oroszország az energiaháborúban

Az Európai Unió túlélte az ukrajnai háború első telének energiaválságát: Moszkva nem nyerte meg ezt a csatát, és egyre kevésbé képes az unió tagállamait az energiaszállításokkal zsarolni. Április elejére a földgáz határidős piaci ára az európai energiatőzsdén 2021 nyara óta nem látott szintre zuhant, az EU tározói pedig a vártnál nagyobb – átlagosan 50–55 százalék körüli – kapacitással zárták a téli hónapokat. A tagállamok együttesen mintegy 20 százalékkal tudták csökkenteni energiafogyasztásukat, ami még úgy is nagy eredmény, hogy részben a körülmények szerencsés alakulásának köszönhető (már amennyiben Európa valaha mért második legmelegebb telét a klímaváltozás fényében szerencsésnek lehet nevezni). Ráadásul az energiaforrások diverzifikálásával, a cseppfolyósított földgáz (LNG) fogadására alkalmas infrastruktúra kiépítésével csökkent az unió kiszolgáltatottsága az orosz szándékoknak.

A képet azonban Dimitar Lilkov, az Európai Néppárt háttérintézményeként működő Wilfried Martens Centre for European Studies kutatója szerint árnyalja, hogy az EU tagállamainak összességében 700 milliárd eurójába került a válság megelőzése. Az EUObserveren megjelent írásában azt is hangsúlyozza, hogy a hosszú távú energiaellátás még mindig nem biztosított, hiszen például az európai LNG-ellátás jelentős része nincs állandó szerződésekkel alátámasztva, így ezek jócskán megdrágulhatnak – például ha Kínában újra megnő a kereslet a Covid-lezárások miatti ideiglenes visszaesés után. Mindezzel együtt a változás jelentős és nehezen visszafordítható: 2021-ben Oroszország biztosította az EU szénellátásának közel felét, a földgáz mintegy 40 százalékát, és a kőolaj nagyjából negyedét – jelenleg egyáltalán nem érkezik szén, az orosz forrású kőolaj és a földgáz aránya pedig 10 százalék alá csökkent. Az európai piacok elvesztése egyes becslések szerint 2030-ig mintegy 1000 milliárd dolláros veszteséget okozhat Oroszországnak, a nyersanyag- és energiafüggőség megszűnése pedig akár újabb szankciókhoz is vezethet.