Kedves Olvasónk!
Ez a cikk a Magyar Narancs 2023. január 26-i számában jelent meg. Most ezt az írást ebből a lapszámunkból széles körben, ingyenesen is hozzáférhetővé tesszük.
Részben azért, mert fontosnak tartjuk, hogy minél többen megismerkedjenek a tartalmával, részben pedig azért, hogy megmutassuk, érdemes a Narancsot megvásárolni is, hiszen minden számban hasonlóan érdekes cikkeket találhatnak – és a lap immár digitálisan is előfizethető, cikkei számítógépen, okostelefonon és tableten is olvashatóak.
A magyarnarancs.hu-n emellett a továbbiakban sem csak fizetőfal mögötti tartalmakat találnak, így mindig érdemes benézni hozzánk.
Visszavárjuk!
A szerk.
A dél-szerbiai Presevo egyik kávézójában találkozunk Moinnal. Az enerváltnak tűnő pakisztáni pastu fiatalember több száz társával a város határában, a vasútállomás melletti gyárépületben kialakított menekülttábor és regisztrációs pont lakója. Könnyen szót értünk, a friss diplomás villamosmérnök az anyanyelve mellett angolul és arabul is jól beszél. A környék posztapokaliptikus. Mindenütt sitt és szemét, a lakóhelyiségek lepusztultak, a vizesblokkok úgyszintén. A segélyszervezetek áldozatos támogatása a konténerekben, sátrakban kialakított közösségi tereken, az étkezőkön, a sportlétesítményeken látszik. A szerb civil szervezetek munkatársai és önkéntesei mellett a törökök a legaktívabbak, de számos közel-keleti szervezet is dolgozik itt, s valamennyire a balkáni muszlim közösségek rendszeres támogató tevékenysége is érzékelhető.
A szerb hatóságok regisztrációs pontjánál nagy a forgalom. Sokan érkeznek az alig több mint tíz kilométerre húzódó észak-macedóniai határ felől. A tábor kapujának két oldalán gyorsbüfék és éttermek sorakoznak, péntek délelőtt szinte mindegyik tele van, ahogy a város központjában lévő kávézók is. A menekültközpont lakói közül sokan töltik itt a délelőttöt: pakisztániak és afgánok, de újabban az Észak-Afrikából érkezők száma is megnövekedett. Sokan itt, a kávézók környékén keresnek fuvart észak felé. A többségük nem először. Moint is már háromszor fordították vissza a magyar határ közeléből, s szállították vissza délre. Mint mondja, újra megpróbálja. „Addig is jobb itt, mint bármelyik görög táborban” – teszi hozzá.
Az albánok lakta dél-szerbiai városban a lakosság nem panaszkodik az idegenek jelenlétére. A pénteki ima után a mecsetből együtt jönnek ki a helyiek és a khutbét meghallgató marokkóiak meg pakisztániak. A vallásilag képzettebbek még közös nyelvet is találnak, a főtéren beszélgetnek. Ezt az albán többségű országrészt, a Presevo-völgyet az utóbbi évtizedekben a belgrádi kormány – nyilvánvaló politikai okokból – feltűnően elhanyagolta, s most a boltosok, éttermesek, kávézótulajdonosok örülnek az üzlet valamelyes fellendülésének – a Nyugat-Európába vándorló fiatalok és a lassan eltűnő középosztály helyett a menekültek jelentenek némi plusz vásárlóerőt. A helyieket a menekülteknél sokkal jobban zavarja a városban mindenütt érzékelhető, demonstratív szerb katonai jelenlét. Terepszínű teherautók vonulnak a főutcán a pár kilométernyire eső koszovói határ felé.
Gyártelep, hotel, sátor
A szerbiai menekültváltság egyik jelentős gócpontja Belgrád. A fővárostól északra (Krnjača) van ugyan egy menekülttábor, de a migrációval kapcsolatos tevékenységek – a magyarban: embercsempészet – inkább a belvárosi, erősen szlömösödő Savamala-negyedben összpontosulnak. A szomszédban épül – főként az Egyesült Arab Emírségekből származó pénzen – a futurisztikus, Dubajra hajazó Belgrad Waterfront luxusprojekt; az itteni lepattant házakban meghúzódó külföldiek a csempészhálózatoknak kínálnak megélhetést. Az évtizede a városban élő és dolgozó libanoni származású vallástudós, Muhammad Nászir szerint az utóbbi hónapokban nem csak a hagyományos balkáni szárazföldi úton érkeztek ide tízezrek, de ezerszám olyanok is, akik a szerb állam vízumkönnyítéseit kihasználva légi úton jönnek Belgrádba. Korábban irániak, most marokkóiak – tárt karokkal várják őket Belgrádban a szerb, albán és bosnyák csempészek.
Szerbiában jelenleg 13 központban ötezer regisztrált menekült tartózkodik. Több mint felük szíriai, sok az afgán és a pakisztáni. Sokukat a környező országokból (Magyarországról, Romániából, Horvátországból) toloncolták vissza. A táborokat többnyire a jugoszláv érából itt maradt, lepukkant gyártelepeken rendezték be, szerte az országban. A legnagyobbak az észak-macedóniai határtól a Vajdaságig húzódó főútvonal mentén vannak, de olyan félreeső régióban is akad egy-kettő, mint a Bosznia, Montenegró és Koszovó közé eső, bosnyák muszlim többségű Szandzsák. Novi Pazarban vagy a hegyek között megbújó kisvárosokban, Sjenicában és Tutinban évek óta élnek szír, iraki és afgán családok. Mert a táborokba leginkább családok szorulnak be hosszabb időre. Ők többnyire háborús övezetből menekülnek, de mire ideérnek, felélik minden pénzüket; a lezárt északi határ miatt és valós nemzetközi menekültprogram híján továbbjutniuk gyakorlatilag lehetetlen. Őket a csempészhálózatok sem szeretik mozgatni. Muhammad Nászir szerint a csempészek nagyobb rizikónak tartják a családok átjuttatását a határokon, mint a döntően gazdasági bevándorlóknak tekinthető fiatal férfiak csoportjait.
Utóbbiak száma az elmúlt hónapokban látványosan nőtt a Vajdaságban is. A többnyire afgán, pakisztáni, bangladesi és észak-afrikai férfiak jelentős része – mondja Nászir – a települések szállodáiban, vendégházaiban húzza meg magát, sok helyi családot juttatva így nélkülözhetetlen bevételhez, s a helyi szolgáltatók, éttermek is profitálnak a helyzetből. Ám az újonnan érkezőket mind kevésbé tudják már elhelyezni, így ők egyre nagyobb számban jelentek meg elhagyatott tanyákon, az erdőkben, folyópartokon felvert sátortáborokban. Ez a gyakorlat már több alkalommal is komoly összetűzésekhez vezetett a helyi lakossággal. A hatóságok ilyenkor demonstratív módon, kampányszerűen számolnak fel egy-egy táborhelyet.
Radoš Đurović, a Menedékkérők Védelme és Segítsége Központ vezetője szerint
az így elfogott menekülteket az ország déli részére szállítják, de annak az esélye, hogy visszatoloncolnák őket Észak-Macedóniába vagy Görögországba, gyakorlatilag nulla. Ők pedig újra és újra nekiindulnak.
Azok többsége, akiket a Vajdaságban az utóbbi hetekben tartott hatósági razziák során fogtak el, a helyi táborokba került, ahol – mondja Đurović – komoly feszültség alakult ki a már hosszabb ideje ott élő sokgyermekes családok és az önálló fiatal férfiak között. Arra is van példa, hogy a hazájukból hozott etnikai-nemzeti ellentétek okoztak konfliktusokat.
Most nyugodt a Vajdaság északi része, de Horgos térségében az év végén több alkalommal is fegyveres konfliktusok alakultak ki.
A szerb belügyi alakulatok bevetésével megfékezett összecsapások mögött – magyarázza Muhammad Nászir – nemcsak a helyi sajtó által sűrűn emlegetett afgán–pakisztáni ellentét áll, hanem sokszor az egyes csempészhálózatok rivalizálása. A szerb, albán, bosnyák hálózatok emberei többször maguk adtak fegyvert az általuk vezetett külföldieknek, hogy a rivális csoportokra támadjanak.
A fegyverek zaja rossz emlékeket idéz a helyiekben. Zombor kopottas főterén lángost áruló idős férfi félig szerbül, félig magyarul beszél a félelmeiről. Azt mondja, hogy errefelé a fegyverek használata mindig valamilyen apokaliptikus káoszba torkollott, és meg is mutatja a boszniai háborúban szerzett sebeit. Szabadkán máshogy látják. A tábor lakói rendszeresen járnak a város túlsó végében álló mecsetbe imádkozni, s közben békésen kávéznak a helyiekkel a központban. Vasárnap a város híres piacán és a palicsi tónál menekült családokat is látni. A minapi fegyveres összetűzések miatt azonban a külső városrészekben és a tanyavilágban egyre többen félnek. Országos és helyi nacionalista politikai erők pedig ki is használják a helyzetet.
Fegyverek között
Horvátország schengeni csatlakozása a néhány éve még szerfelett aktív, de mára hanyagolt boszniai menekültútvonal feléledését hozhatja. A szerb sajtó szerint az ország nyugati részein a határfolyó, a Drina völgyében már aktivizálódnak a csempészhálózatok. Ugyanez mondható el a montenegrói és albániai útvonalakról. Muhammad Nászir szerint nincs EU-s vagy azon túlnyúló egységes stratégia, egyes államok – utal Magyarországra – pedig aktívan akadályozzák is ennek a megalkotását. Így pedig Szerbia tranzitországként kutyaszorítóban marad. Ráadásul a gazdaság itt is súlyos válságban van, az infláció tovább erodálja az amúgy is egyre szűkülő középosztályt. Az élelmiszerárak a vásárlóerővel összevetve a magyarországihoz hasonlók. A legújabb, még nem hivatalos népszámlálási adatok szerint a lakosság létszáma az elmúlt tíz évben 7 millióról 6,5 millióra csökkent, a társadalom elöregedése és a fiatalok kivándorlása megállíthatatlan. Az országot miniszterelnökként, majd köztársasági elnökként lassan évtizede irányító Aleksandar Vučić középutasnak nevezett, Oroszország, Kína és a Nyugat között lavírozó politikája leginkább csak látványberuházásokban, kínai cégek építette autópályákban és vasutakban, arab pénzből létrejött luxusprojektekben mutat fel eredményeket. Az elnök pedig a bajok elfedéséül egyre erőteljesebben forszírozza a nacionalista retorikát. Belgrád az elmúlt hónapokban úgymond a koszovói szerbek érdekeinek védelmében többször is a legmagasabb készültségi fokozatba helyezte a hadsereget a déli határokon. A Koszovóval határos dél-szerbiai és szandzsáki régiókban rendszeresek a szerb katonai demonstrációk és hadgyakorlatok. Ebben a politikai légkörben háttérbe szorul a menekültek helyzete.
Presevóban a Vajdaságból többször visszafordított Moin elkeseredett, de határozott is egyben. „Sok ezer társammal együtt beszorultunk Szerbiába. A családom finanszírozta az utamat, eladósodtunk, nem tudok hazamenni. De nem adom fel, egy csoporttal holnap újra indulok” – mondja búcsúzóul. S így tesz több ezer társa is. S a megfelelő állami és nemzetközi szervezeti struktúrák és megoldások híján továbbvirágzik az embercsempészet.
