Az alábbi írás jóval rövidebb, szerkesztett változata a Magyar Narancs 2016. június 2-i számában jelent meg. Most két részletben adjuk közre, a második felét erre találják. A szövegben végjegyzetek vannak. A szerk.
MEGJELENIK A HATALOM,
DE CSAK AMÚGY SZŐRMENTÉN
Egy macska termett Busz Béla előtt, és se szó, se beszéd a férfira nézett.
Kopott szőre összevissza hajlott, nem lehetett valami uralkodó irányt fölfedezni
(jó szívvel kijelölni sem), aminek gyakorlati konzekvenciáját Busz pontosan látta:
– Ezt nem lehet a visszájáról simogatni.
Azután révedezve még azt mondta, magának:
– Igaz, nem is szereti. – Kivillantak a macska szép hegyes, fehér fogacskái.
– Nevet vagy vicsorog, uramisten, nevet vagy vicsorog?! (Esterházy Péter)
Mindez azt jelenti, hogy a rendszer nem győzhető le részleteiben: minden fronton jelen kell lennünk, az egyetemen, a börtönökben, a pszichiátrián; nem egyidőben – az erőink nem elegendőek ehhez –, hanem sorról-sorra. Odasújtunk, odacsapunk a legmasszívabb akadályoknak, a rendszer megreped máshol; tovább folytatjuk, mintha győztünk volna, de távolabb az intézmény újraalkotja önmagát; újra kell kezdenünk. Elhúzódó, ismétlődő, látszólag rendezetlen harc: az összhangját a megdöntendő rendszer és az általa megnyilvánuló hatalom adja meg. (Michel Foucault)
Korunkban az önemancipáció értelme: megszabadulni a fonákjára fordított igazság anyagi alapjaitól. A "történelmi küldetést, hogy megalapozza az igazság helyét a világban", nem teljesíthetik be sem elszigetelt egyének, sem atomizált és manipulált tömegek: csakis és mindenkor az az osztály, amely képes minden osztályt felszámolni, minden hatalmat alávetvén a megvalósult demokrácia el nem idegenítő formájának — olyan tanácsoknak, amelyekben a gyakorlati elmélet ellenőrzi és korlátozza önmagát, vigyázza saját tetteit. A küldetés mindaddig sikertelen marad, amíg csak az egyén nem „kötődik közvetlenül az egyetemes történelemhez"; míg nem kél fegyverre a párbeszéd, hogy a maga törvényeit szabja a világra. (Guy Debord)
A Nuit debout (kb.: Éjszaka talpon!), mint azt (egyebek mellett) a néhány róla született magyar nyelvű írás zavarossága is jelzi, a kortárs kapitalizmus kritikusan felrajzolt kontextusából kiemelve értelmezhetetlen.
1. A Nuit debout
| ||
I. A legelső problémát az okozza, hogy a párizsi (lyoni, marseille-i, brüsszeli, stb.) tüntetők nem politikusok, nem pártok, mégcsak nem is a homogenizált politikai mező mint olyan ellen tiltakoznak. A Place de République-en (ahol a Nuit debout március 31-e óta folyamatosan történik) nincsenek kifeszítve és megrongálva politikus-portrék; nem találkozni Hollande, le Pen, Sarkozy, Juncker és mások lemondását sürgető, a népi humort megcsillogtató frázisokkal; senkinek eszébe sem jutna skandálni, hogy XY takarodj.
Nem könnyíti meg az értelmezést az sem, hogy a párizsiak minden második-harmadik este komoly összecsapásokat provokálnak a rendőrökkel. Mindennapossá vált, hogy tucatnyi ember megsérül, hogy Párizs belvárosában autókat gyújtogatnak, hogy rendőr és tüntető közelharcot vív (néhány weboldal jótanácsokkal látja el a tüntetőket az utcai, fegyvertelen közelharc mikéntjéről), hogy a párizsi éjszakában könnygáz terjeng1.
A rendőrökkel agresszív utcai harcot vívó, többnyire középosztálybeli fiatalok látványa meglehetősen szokatlan a kelet-európai szemnek. Jellemző, ahogy a mainstream magyar médiában megjelent két kicsinyke hírösszefoglaló a “zavargás”, az “összecsapás”, a “diáktüntetés” szavakkal próbálja megközelíteni a Nuit debout-t, anélkül, hogy ezeket az absztrakt (az esemény negatív megbélyegzésére, korábbi események értelmezése alapján alkotott) elnevezéseket és jelzőket bármennyire is szituálná, hogy egyáltalán alkalmazná a “Nuit debout” elnevezést, netán hogy megkísérelné elmagyarázni, miféle kortárs akaratok és vágyak nyilvánulnak meg a párizsi Place de République-en. A Magyar Nemzet (a nyomtatott magyar sajtó egyetlen olyan orgánuma, amely vigyázó szemeit Párizsra méltóztatott vetni) a “migránskérdés” alapján igyekszik megmagyarázni, mit keresnek francia fiatalok ezrei az utcán, hogy aztán elégedetten megállapítsa, “az aktivistákat részint a mérsékelt baloldal meggyengülése [pontosabban: a “hivatalos” “baloldali” politikai pártok – Franciaországban kisebb-nagyobb reménykeltő megszakításokkal immár három évtizede zajló – jobbratolódása] hozta össze, de a megmozdulás közel sem hasonlítható a ’68-as diáklázadásokhoz. – A kormány is óvatos velük, hiába van rendkívüli állapot, és hiába erőszakosak időnként, nem próbálják betiltani őket.” (Bámulatos, hogy a szerző a hatalom viszonyát egy tömegmozgalomhoz kizárólag a laissez-faire és a betiltás szélsőséges stratégiáiként képes elgondolni.) A 444.hu, az eseménnyel leginkább szimpatizáló orgánum pedig a ló túloldalára esett át: békés tüntetésekről ír és néhány ezer emberről; a csókolózó fiatalokat és vidám skandálásokat mutató képekkel, amolyan poszt-hippi-happeningként ábrázolja a Nuit debout-t.
Hogy a mainstream magyar sajtó interpretációs akadályokba ütközik a szélsőbaloldali rendszerkritika jelenségével való találkozáskor, nem újdonság. (Miféle esemény lenne az, amit a Népszabadság vagy a Magyar Nemzet kimerítően be tudna mutatni?) Nagy baj lenne azonban, ha a Nuit debout megértéséről és megéléséről éppúgy lekésnénk, mint a Synaspismos 2012-’15 közötti, a Syrizává alakulást, vagy az Indignados 2011-’15 közötti, a Podemossá alakulást megelőző tevékenységéről, netán az Occupy Wall Street (2011-’12) a feloszlását követő, meglehetősen hatékony akcióiról (a Black Lives Matterről vagy a Sanders-kampányban betöltött szerepéről). (És ezek csak a Magyarországon is hírértékre szert tevő, az utóbbi években lezajlott mozgalmak.2) Ha ugyanis a honi reprezentációs térben (a médiában és a közbeszédben), ezáltal pedig a képzeletünkben is mindezek a rendszerkritikus kezdeményezések kizárólag ezeken a kéznéllévő, lejárt szavatosságú, elkedvetlenítő, a mozgalmakat debilizálni igyekvő értelmezésekben jelennek meg, nincs miért csodálkoznunk azon, ha számunkra úgy fest, az ellenállásnak semmi értelme és lehetősége.3
II.
A République-en minden este workshop-szerű műhelymunkák, szónokok kérdésfelvetései mentén kollektív párbeszédek, az előző napi események – utcai harcok, kormányzati kommünikék, a szakszervezetek csatlakozási nyilatkozatai – mérlegelése zajlik. Nem csupán az effektív ellenállásról esik szó. A tér a sikeresebb estéken megtelik önszerveződő, témák szerint elkülönülő standokkal, ahol olyan kérdésekről disputálnak vendégelőadókkal a tiltakozók, mint a szakszervezetekkel való szövetkezés lehetőségei, az elmúlt években történt (spanyol, görög, tunéziai, líbiai, egyiptomi...) megmozdulások kimenetele, az amerikai rendőri erőszak, a globális felmelegedés, a vegetarianizmus és így tovább.
Mivel nem előre meghatározott, hogy a Nuit debout micsoda és mit akar, a mozgalom spontán döntéseket hoz azt illetően, hogy ki csatlakozhat hozzá. (Mindezidáig mindennemű faji, vallási vagy osztályalapú kirekesztéstől megtartóztatta magát.) Nincs központja, nincs vezetője, nincs hierarchiája. Nincs arca. A Nuit debout az estéről estére megtelő, majd a hatósági tilalom miatt éjjelre kiürülő tér. Bármennyire is vészjósló, hogy szubsztanciálisan meghatározhatatatlan és szerkezetileg tagolatlan, valamint hogy a léte kizárólag attól függ, hogy adott este hányan és milyen állapotban hajlandóak kifáradni a République-re – vészjósló, mert semmiféle garanciát nem ad arra vonatkozóan, hogy akárcsak a következő este létrejön-e –, bármennyire is véletlenszerű és efemer tehát a léte, mindez csak annál inkább növeli a politikai potenciálját és a társadalmi felhajtóerejét.
A francia tiltakozók felháborodását ugyan az El-Komhri munkatörvény-javaslat váltotta ki4, de a tiltakozásuk, mint említettük, nem egyszerűen a politikai elit ellen irányul. A Nuit debout tisztában van azzal, hogy a politikai elit nem több, mint az aktuálisan létező társadalmi berendezkedés igen gyengén polarizált – egymástól a valódi programot tekintve lényegében megkülönböztethetetlen –, a tőkés rendszer tulajdonképpeni hatalomgyakorlásának az elfedésére szolgáló mezője. Párizsban senkinek eszébe sem jutna azt képzelni, hogy valóban Hollande és tsai. döntenek egy-egy munka-törvénykönyv megszövegezéséről – noha csakugyan ingerlő azt tapasztalni, hogy egy állítólag szocialista párt gátlástalanul, a látszattal sem törődve átver (= a legfrissebb hírek szerint, röhögve átvisz) olyan törvényeket, amelyek éppen a munkásokat, a fiatalokat, az alsó-középosztályt és a munkanélkülieket sújtják; s ugyanilyen nehéz megemészteni azt is, hogy Hollande a novemberi terrortámadás óta agresszív külpolitikát folytat (jelenleg az európai államok közül Franciaország az USA első számú közel-keleti katonai partnere, nem Nagy-Britannia), hozzá pedig nárcisztikus, nacionalista ideológiát hirdet. (Aminek egyébként szerencsés mellékterméke, hogy, úgy tűnik, a Transzatlanti Kereskedelmi Szerződést nem fogja ellenjegyezni a francia parlament .) Meglepő ez egy olyan országban, ahol, a gyarmati birodalom felbomlása és az első bevándorlási hullám (az ötvenes évek) óta a baloldal (bár többnyire nem a pártként megjelenő, “hivatalos” baloldal) sikeresen kialakított valamifajta, az alávetett osztályok (a munkanélküliek, a bevándorlók, az elmegyógyintézetben kezeltek és a börtönökben fogva tartottak) helyzetének elgondolását lehetővé tevő fogalmi keretet, s vele együtt a társadalmi emancipáció és szolidaritás minimális gyakorlatait. Hollande és párttársai eljárása ezt a hagyományt veszi semmibe.
De ez (ti. a francia szocialista párt neokonzervatív politikája) mellékes, mert nem újdonság.
| ||
III.
A Nuit debout nem párt-, mégcsak nem is állam-, hanem kapitalizmusellenes megmozdulássorozat. Mint minden baloldali mozgalom, a tiltakozásra okot adó lokális jelenségeket (megszorítások, leépítések, törvény-szigorítások) a későkapitalizmus globális értelmezési keretében igyekszik végiggondolni, s a cselekvés lehetőségeit is ehhez szabja. A globális magyarázóelv egyszerre követeli meg a történeti szituálást (annak belátását, hogy a parlamenti választások ciklikussága csupán látszat, azazhogy a tulajdonképpeni politikai, gazdasági, társadalmi folyamatok csak kisebb részben köthetőek a parlamenti pártok kormányra kerüléséhez) és szólít fel országokon átívelő szövetkezésre (ha a problémák eredője a globális tőkés rend, semmi értelme a tiltakozást a lokális problémákra szűkíteni). A Nuit debout jelentősége abban áll, hogy a – neoliberális catchword-del – poszt-ideologikus, 1989 utáni időszakban hatékonyan teremt (performatíve, vagyis a cselekvés által) mozgalmi praxist.5
2. Ellenőrző társadalom és kapitalista realizmus
IV.
Hogy megértsük a Nuit debout elsőre naiv és reflektálatlan lelkesedését a készen kapott kommunikációs és politikai sémák totális tagadása iránt, meg kell vizsgálni azt a látszatot, amelynek alakjában a hatalom a későkapitalizmusban megjelenik. Ki vagy mi cselekszik a hatalomként megnyilvánuló hatalomban? Mit csinál a hatalom, miért felel, mire használja az erejét?
A későkapitalizmusbeli tőke természetesen él nagyon is konkrét hatalomgyakorlási eszközökkel, jóllehet ez a hatalomgyakorlás nem a fizikai fegyelmezés némiképp absztrahált, valamiféle Nagy Testvér-szerű, állandó megfigyelés mintájára képzelendő el. Foucault rámutat a Felügyelet és büntetésben, hogy a tizennyolcadik-tizenkilencedik századi, Bentham előterjesztette börtönreform (az ún. Panoptikum-rendszer, ami abból állt, hogy magas őrtornyot helyeztek a börtön gangjára, ahonnan belátható az összes cella, de egyik cellából sem lehet rálátni magára az őrtoronyra) célja nem az volt, hogy valóban megfigyeljék az összes rabot, hanem az, hogy a rabok azt gondolják, bármikor megfigyelhetik őket. A Panoptikum akkor működik hatékonyan, ha nem is kell belehelyezni senkit – akkor tehát, amikor az összes rab interiorizálta a megfigyelést, amikor mindannyian úgy viselkednek, mintha lenne valaki, aki figyel.6 Mivel nem tudhatjuk, hogy valóban ott van-e a börtönőr, még attól a lehetőségtől is meg vagyunk fosztva, hogy effektíve provokáljuk, tiltakozzunk ellene, ellenálljunk neki. (Üres Panoptikum ellen nevetséges tiltakozni.)
A Panoptikumként felfogott hatalom morális kódok alapján fegyelmezi a renitenst, bünteti a deviánst, óvja a társadalmi rendet és a kohéziót.
Azonban a későkapitalizmus mégcsak nem is a foucault-i analízis szerint értett megfigyelő társadalom (mint például a modern “totalitárius” társadalmak, a Szovjetunió vagy Eisenhower, Nixon és Reagan USÁ-ja). Akkor sem, ha a “mintha lenne valaki, aki figyel” paranoiája továbbra is jelen van mindannyiunkban, mint megkopott, korszerűtlen reflex. A későkapitalizmusbeli társadalmi berendezkedést, Gilles Deleuze kifejezésével, helyesebb ellenőrző társadalomnak [sociétés de contrôle] neveznünk.7
Más szavakkal: mára nemcsak a Panoptikumban ülő foglár, de maga a Panoptikum is absztrahálódott.
A rendkívül erősen bürokratizált, a termelési hatékonyságra való fókuszt univerzalizáló jelenkorban nincs szükség a megfigyelés és a megfigyeltség illúziójára. A társadalmak kohéziójáért a közösen vallott morális és kulturális kódok szétoszlását követően a termelés kollektív összjátéka, a nemzetgazdasági sikeresség felel. Légy hatékony termelő és szapora fogyasztó – erre az összefüggő, kategorikus és univerzális frázisra szűkül a társadalom az egyén felé intézett imperatívusza. Azt pedig, aki nem elég hatékony termelő és nem elég szapora fogyasztó, a szolidaritásnak semmiféle morális vagy kulturális védőhálója nem menti meg a semmibe zuhanástól. A hatékony termelés fenntartása érdekében mindenki önmagát tartja figyelemmel. Pályázatokban és hivatali űrlapokon értékeli a saját munkáját. Versenyképes tudást igyekszik szerezni, s ha felismeri, hogy tudása elavult, átképzi magát.8 Nem gondoljuk, hogy bárki valóban el is olvasná ezeket a szakmányban gyártott szövegeket. A folyamatos ön-ellenőrzés parancsának az egyetlen célja, hogy önmagunk számára megmagyarázzuk, racionalizáljuk a tevékenységünket (a termelést). Aki pedig folyamatosan azzal van elfoglalva, hogy önmagát értékeli, a hasznosság kritériumát tökéletesen univerzalizálja. Minden létező tevékenységet reflexszerűen a rubrikák kritériumain keresztül szemlél és osztályoz.
A társadalmi elégedetlenség kordában tartásának a leghatékonyabb módja, hogy totálisan delegitimizálják mindazokat a társadalmi praxisokat, amelyek alternatívaként léphetnének fel a kapitalizmussal vagy a parlamentáris demokráciával szemben – amik tehát hátráltatnák a termelést és akadályoznák a fogyasztást. Rigorózus jelnyelve van, hogy mi számít hasznosnak és legitimnek, hogy mi éri meg a beléfektetett időt, hogy mivel érdemes foglalkozni.
A későkapitalista társadalom biztonság alatt a biztonságosan fenntartható termelés és fogyasztás interrelációs fogalmait érti. A legszörnyűbb csapás, ami az ellenőrző társadalmat érheti, hogy összeomlik a piac, hogy megtorpan a nemzetgazdasági fejlődés, hogy kivonul a nemzetközi tőke, hogy a fogyasztói hatékonyság csökken.
Az ellenőrző társadalom szuverénjének nem a morális rend fenntartása, hanem a biztonságos termelés és fogyasztás kereteinek az előállítása a feladata.
A biztonság fogalma a virtuális árukészlet ugyanolyan szereplőjévé válik, mint bármi más. A biztonság nem egy erendendő állapot, de nem is nosztalgikus cél többé, hanem egy folyamatosan előállítandó, termelendő mozzanat a hatalom parano-dialektikájában (veszély/biztonság). A biztonság képzete, vagyis a megnyugvás a megfigyeléstechnikák elleni kifinomult védekezésformák között születik meg, és fordítva: minden virtuális és organikus létező attól sebezhető, hogy nem gondolja el elég összetetten (kényszeresen) megfigyelhetőségének rejtett okait. A megfigyelt lét a kapitalizmus metafizikai vigaszává lesz (“van valaki, aki szavatol azért, hogy rendben menjenek a dolgok, amiket mi, egyszerű emberek nem láthatunk át”). De a mindenható megfigyelő nem determinisztikus sorspályáját kényszerít a paranoid szubjektumra, hanem szüntelenül egy olyan istenség, egy olyan transzcendentális képzet (“Nagy Másik”) nem-emberi figyelmével tünteti ki, amely éberség és innováció révén kijátszható; és amelyet a szubjektumnak ki is kell játszania, ha meg akar felelni a struktúra kihívásának. Vagyis miközben az identitás az önvédelemnek álcázott munkaetika és a termelői hatékonyság képében jelenik meg, a biztonság az ellenállás paródiájává válik (megannyiszor kisszerűségében színpadra állítva), mígnem a tagadás tökéletesen el nem veszíti minden felforgató potenciálját.
A biztonságos levelező rendszerek, vírusölő programok legalapvetőbb ontológiai hozadéka az efemeritás: a biztonság vágya soha sem kielégíthető. A biztonság mint áru azonban összeférhetetlen a fogyasztás kontinuitásán alapuló áru logikájával: minél tökéletesebb egy védelmi rendszer, annál kelendőbb, amitől viszont egyre nagyobb felületen válik kitetté a hackerek támadásainak. A biztonság, mint „végső egyediség“ (Debord) nem jöhet létre, hiszen az a termelés megdermedését jelentené, és, mint tudjuk, a tőke mozog.
V.
Ezért, hogy a jelenkori politikai hatalomgyakorlót (szuverént) és az absztrakt tőkét, valamint a biztonság termelőjét, haszonélvezőjét és kárvallottját igen nehéz megkülönböztetni – az ellenőrző társadalom tagjai egymásra vannak utalva, egymást tartják sakkban.
VI.
Hangsúlyozzuk: a Nuit debout a kapitalizmust mint logikát, nem pedig mint hatalomgyakorló figurák összességét opponálja. Nincsenek kapitalista urak, nincsenek kizsákmányoló figurák. Nem kijelölhető, hogy kik a kapitalizmus haszonélvezői, mert mindannyiunk vágya, szelleme, képzelete bele van kötve a kapitalizmusba. A kapitalizmus, Kanttal szólva, transzcendentális logika.
A munka emancipációja mindenekelőtt az idő, a szabadidő, a termelés szempontjából haszontalan órák feletti uralom visszanyerésével jöhetne létre, amelyek ellenőrzése (mikor és hogyan kapcsolódsz ki?) a kapitalizmus hatalomgyakorlásának lényegi eszköze. A kisiparos politikai ellehetetlenítése a munkán túl birtokolható idő minimalizálása által megy vége, a munkás nem szól bele a közügyekbe, nem ír verset9, nem csupán az oktatási egyenlőtlenségekből adódóan, de azért sem, mert egyszerűen nincsen rá ideje, fel sem merül, hogy ilyesmivel töltse megmaradó órái egy részét. A későkapitalizmus szubjektuma napi 24 órás szolgálatban áll, teljes készültségben10, bármelyik napszakban termelni és fogyasztania kell, hasznossá tennie magát, termékké és értékké alakítani a lehető legkisebb időegységet. “Ő [a spektákulum] az a nap, amely sosem nyugszik le a modern passzivitás birodalma fölött.”, írja Debord. Az örök nappal, a fáradhatatlan napszámos vágyképe, a megszakítatlan és megszakíthatatlan munka fénye besugároz mindehová. Mi más volna a passzivitás, mint a totális elfoglaltsággá lett munka? Aktívnak lenni ebben az értelemben azt jelenti, hogy kilépünk az áru felkínálta érték- és vágyrendszer szüntelen reprodukciójából. Ekképp a Place de République-on megvalósult időtöltések a munka, a hasznosság, a termelés és a munka bonyolult viszonyait értelmezik újra. A blanchot-i désœuvrement11, a munkátlanok közösségének radikális elgondolása, mely lemond a termelésről és felmutatja a Nagy Kapitalista Műben, a termelés-fogyasztás időtlen diskurzusában uralkodó vacak automatizmust, éppúgy megidéződik, mint a vebleni, kiváltságos leisure class12 legfőbb javainak, a munkával elidegenített időnek az újraelosztása, a „céltalan”, „hatástalan”, „gyermeki” köz-/népgyűlések (Assemblée Générale/Populaire) kaotikus és önfeledt önrendelkezése.
A vebleni dologtalan osztály, melynek elfoglaltságaiba a termelés szempontjából lényegtelen aktivitásokon (sport, művészet, vallás) túl a pénzügyi intézményrendszer irányítása is beletartozik, a kapitalista értékdialektikában a tiszta fogyasztás pólusán helyezkedik el. (Ennek véglete az adományozás, ami bizonyos szempontból bezárja a kört: a jótékonykodók visszalépnek a termelésbe, ezúttal a szimbolikus tőkefelhalmozás szintjén.) De a bináris fogalompárok aszimmetrikus természetét mi sem jelzi jobban, mint hogy a tiszta fogyasztás ellenében elképzelhetetlen a tiszta termelés territóriuma: a munkás, akinek “átengedték” a dolgos mindennapok élvezetét, időt kell, hogy szakítson keresetének elköltése. Marxi alapbelátás, hogy a szabadidő fenyegető rémét (semmittevés) a fogyasztás domesztikálja. Mindezekkel együtt, az emberi cselekvésformák későkapitalista felosztásával szemben, a vebleni kritika aktualizálása minden bizonnyal kevésbé egy össztársadalmi hasznosság munkaetikája, mint a szimbolikus tőkésítést, a munkaformák fetisizáló értékhierarchiáját felforgató, és újraelosztásukat szorgalmazó kritikai elmélet felől képzelhető el.13
VII.
Az új média, vagyis – amint Robert Kurz nevezi – a harmadik ipari forradalom (mikro-elektronikai forradalom) tovább árnyalja a fenti képet. A mikro-elektronikai forradalom, miközben elmélyítette a tőke logikájának értékpolarizáló ellentmondásait, fokozatosan aláásta az osztályharcon alapuló marxi elmélet valóságvonatkozásait. Az értéktöbblet folyamatos absztrahálódásával (informatika, az arany(deviza)standard vége [1971]) a proletariátus elveszítette azt a “metafizikai, pszeudo-transzcendens” alapot, melyet a holt munkát megjelenítő tőke az absztrakt munka képében koncentrált.14 A másodlagos szektor, a feldolgozó ipar fenntartása és reprodukciója többé nem egy valós termelés értéktöbbletéből származik, hanem egy jövőbeli értéktöbblet szimulálásából. Egyfelől a másodlagos szektorok folyamatos tágulásának vagyunk tanúi, másfelől viszont az informatika fokozatosan csökkenti az ipari termelés tőkeelőállító kapacitását. A hanyatló folyamatot, melyet a szekunder szektor kiárusítása csak elmélyít, Kurz a társadalom tőke általi deszocializációjának nevezi, amennyiben a társadalmi relációk felaprózódásához vezet.
Amíg a korakapitalizmus gazdasági kontextusában a termelés logikája a korlátozott (értékes, ritka) nyersanyagokból maximalizálható anyagi javak elérését tűzte ki célul, vagyis a korlátozott anyagi formák (véges áruformák) találkoztak egy lényegében kielégíthetetlen felvevőpiaccal, a későkapitalizmusban a dolog épp fordítva áll: az érték és a ritkaság a termelés pólusától a recepció pólusába tolódott. A legértékesebb és legritkább nyersanyag a fogyasztó figyelme, melynek puszta tényéért a legkülönbözőbb áruk versengenek. A fétis-funkció jelenkori absztrakciós végpontján nem egyszerűen az érték további misztifikálódása áll, hanem az áru állandó mozgása. A kortárs baloldali ideológiakritikák „mentális kapitalizmus“-ról (Franck Georg), figyelemökonómiáról és figyelemökológiáról15 (Yves Citton) beszélnek. Ha az emberi figyelem válik a tulajdonképpeni értékké, akkor vajon az általa kitüntetett egykori áru maga lesz a későkapitalizmus szubjektuma? Nem a marxi proletár klasszikus fogalmának visszatérésének vagyunk tanúi, aki egyszerre szubjektuma és tárgya is a kizsákmányoló rendszernek? Ha csupán az árubőség exponenciális növekedését nézzük, logikus következmény volna, ha a közeljövőben az áruk fogyasztásáért és vásárlásáért fizetnének nekünk.16 A későkapitalizmus kivételezett szubjektumának legbensőbb félelme nem az elégtelen anyagi források miatt kielégíthetetlen vágyakhoz kötődik, mégcsak nem is a nincstelen tömegek és bevándorlók követeléseihez, hanem ahhoz a józan ésszel beláthatatlan és fenyegető eshetőséghez, hogy eljöhet az a pillanat, amikor már nem akarnak eladni neki semmit.
VIII.
Az ellenőrző társadalom arra szólít fel, hogy csakis olyasmivel foglalkozzunk, ami kiállja az ellenőrzés saját magunk által végzett próbáját. Az ellenőrző társadalom lényege az önmegfigyelés és a derűs önalávetés, a cinizmus; olyan, hiperbürokratizált társadalmi berendezkedésről van szó, amely mindazt a kritikai potenciált – jelentkezzen utópisztikus gondolkodásként vagy konkrét kapitalizmus-kritikaként –, ami alternatívát állítana a kapitalizmusnak, azonnal debilizál, elfojt, nevetségessé tesz.
A kapitalizmus magába építette a saját kritikáját: a hollywoodi akciófilmek összeesküvői mágnások, bankárok, brókerek és üzletemberek – a filmbéli elkárhozásuk az a minimális elégtétel, az a minimális libidinális szelep, amitől éppúgy megkönnyebbülünk, mint Hofi Géza nyomorúságos kabaréitól, hogy aztán nyugtázzuk magunkban, ez is csak fikcióként lehetséges. A trükk – a hollywoodi filmek és Hofi esetében egyaránt –, egy instabil, frontálisan sohasem rajtakapható, hol a megszemélyesítéssel, hol az elszemélytelenítéssel operáló észjárásban áll: 1. a "dolgok állását" újfent emberek (üzletemberek vagy párt-funkcionáriusok) machinációival azonosítják, ezzel felelevenítve a megfigyelő társadalomban felhalmozott paranoid reflexeket, vagy pedig 2. rámutatnak ugyan a tőke az üzletembereket kitermelő struktúrájára (hány maffiózó védekezik azzal, hogy "this is not personal, just strictly business!"), de egyértelműsítik azt is, hogy a struktúra (a tőke, régebben: a történelem vagy “az emberi természet” absztrakciói) elleni harc hiábavaló, mert arctalan, absztrakt, mindent átjár, legyőzhetetlen.
IX.
Az ellenőrző társadalom leglényege, hogy megszabja, mi az a gondolat, mi az a műalkotás, mi az a társadalmi praxis, mi az az etika, mi az az életritmus, mi az az életpálya-modell, mi az az előrelátás, mi az az életcél, mi az a szerelem (és így tovább), ami racionális, hasznos, előremutató, értelmes, s drasztikusan delegitimál mindent, ami kívül esik a termelés hatékonyságán. A középkorú munkás elfogadja, hogy a tudása "nem versenyképes". A fiatal munkavállaló elfogadja, hogy csupán néhány hónapra kap, megalázó fizetésért, munkát, hogy aztán szó nélkül elbocsássák. A bevándorló nehezebben fogadja el, hogy azonnal számba veszik, táborba zárják, nyelvórákra iratják be stb. – de majd beletörik, ha kizárólag a háborús övezetbe való visszatoloncolás áll előtte alternatívaként.
X.
Az ellenőrző társadalom nem csupán a kapitalista szubjektum idejének és figyelmének, a termelés biztonságos fenntartása érdekében való, megkötésével, hanem az általános kommodifikálás (áruvá alakítás) konstans és absztrakt gyakorlatával – tehát a fogyasztás tárgyának az univerzalizálásával – is blokkolja az esemény létrehozásának a lehetőségét.
XI.
Legyen szó politikáról, művészetről, szerelemről, közösségről vagy szubjektumról, az érték kapitalista diskurzusában minden jelölővé, ezáltal pedig áruvá válhat (és válik is). A kapitalizmus mindent, ami csak megjelenik, áruvá tesz. Ezáltal normalizálja a vágyainkat. A fétis totalizáló, mindent az érték szociális reprodukciója alá rendelő észjárásában csak az létezik, ami előállítható és beárazható, ami szabadon adható-vehető, ami hasznos vagy hasznot hoz. A beárazást a piac misztikus, etalon-viszonyrendszere végzi el; a pénz közvetítésében látjuk értékesnek vagy értéktelennek mindazt, ami megjelenik. Nincsen kívüli, a valóst „nem tudod elhelyezni, Szarajevó és az Adidas közé nem tudod becsúsztatni.“ (Esterházy) Csak az tűnik kívánatosnak, amit megkaphatunk. Csak annak van értéke, ami be van árazva. Csak az számít valóság(os)nak, ami elérhető. Ezért tűnik úgy, mintha a szabadság nem lenne más, mint a fogyasztói szabadság; mintha az álmaink netovábbja az árubőség és a fokozatosan növekvő fizetés volna, amit majd még több, még jobb, még kielégítőbb, még divatosabb árura tudunk beváltani; mintha a kapitalizmusnak – a profitmaximalizálás logikájának – tényleg nem létezne alternatívája, hiszen csak az reális, ami “belül van a rendszeren”, ami “maga is áru” – és az mindenki számára világos, hogy az árubirodalom ellen nem lehet árukkal küzdeni.
XII.
Ebből a szempontból tekinthető naivnak az Oscar-gála idején a hollywoodi gender- és etnikai alapú kizsákmányolás és alulreprezentálás ellen indult tiltakozási hullám. Ez a tiltakozás nem hordta magában a tulajdonképpeni (politikai) eseménnyé alakulás lehetőségét.
Hogy a női és fekete filmszínészek nagyságrendekkel kevesebbet keresnek, hogy lényegesen ritkábban kapnak nagyobb szerepeket, valamint hogy csak elvétve kerülnek vezető pozíciókba (rendező, operatőr, producer), természetesen rendkívül fontos kérdés, és eszünk ágában sincs vitatni a nyilvánosságban való tematizálásuk a fontosságát. Ugyanakkor látni kell(ene) – ahogy többek között Roswitha Scholz újra meg újra rámutat (ld. pl. itt) – hogy az etnikai és gender-diszkrimináció eredete is a kapitalista termelési mód munkaethoszában keresendő. Hollywood – a globális kulturális termelés egyik legdominánsabb központja – kritikájához nem elég azt követelnünk, hogy nagyobb mértékben kommodifikálják (tegyék vezető filmszerepekbe, állítsák be szimpatikusabbaknak) a kisebbségeket. Maga Hollywood ugyanis sosem lesz képes olyan narratívákat termelni, amelyek sikerrel opponálnák magát a diszkrimináló logikát, vagyis az embereket hatékony termelőkre (férfiak) és a hatékony termelőket hatékonyan regenerálókra (nők), netán becsületes munkásokra (fehérek) és megbízhatatlan munkásokra (feketék, latinók, cigányok stb.) felosztó bináris kódokat. Egyszerűen azért, mert maga Hollywood nemcsakhogy vezérszerepet játszik a kapitalizmus kulturális reprezentálásában (vonzóvá tételében), hanem egyben az egyik legjövedelmezőbb szórakoztatói iparág centruma. Hogyan is tudna/miért is akarna önmaga ellen fordulni. Az önmaguk intenzívebb kommodifikálásáért, jobban megfizetett kizsákmányolásáért küzdők a tőkés termelés alaplogikáján belül akarnak enyhíteni olyasmin, aminek kiiktathatatlan sajátossága, hogy állandóan egyenlőtlenséget termel újra. Hollywoodi feketék vagy nők színész- vagy rendezősztárként való áruvá tétele vajmi keveset fog segíteni a diszkrimináció és az eltárgyiasítás megszüntetésében. Nem azért, mert a szimbolikus harcok nem érnek semmit. Hanem azért, mert ha a szimbolikus harc a tőke/áru logikáján belül marad, végül pusztán annyit fog elérni, hogy – mondjuk még több fekete árusztár létrehozása (Debord) által – a hollywoodi termékeket még hatékonyabban, még nagyobb célközönség számára lehet majd forgalmazni, aminek következtében a nem-hollywoodi, esetleg tényleges antikapitalista vagy emancipációs potenciállal bíró független filmalkotások még inkább kiszorulnak majd a piacról.
Ahogy François Cusset fogalmaz s kilencvenes évek Amerikája kapcsán: “...[A]zzal hogy marginális kultúrákat reprezentálni kezdünk, vagyishogy a kisebbségi szubjektum létrejöttének az elbeszélését sürgetjük, a kultúripar erőteljes hadjáratainak a számára is láthatóvá, felismerhetővé, sőt, célponttá tesszük őket. … [Ma] személyre szabott hirdetési kampányok bombázzák a fekete vagy latin-amerikai [Hispanic] közösségeket, a ‘meleg turizmus’ utazási ügynökségei a melegeket, a rap és a reggae kereskedelmi eltérítése pedig a piacon nem ‘kellőképp’ jelenlévő, a nagyvárosok gettóiban élő fiatalokat is bevonja a potenciális fogyasztók körébe.”17 De éppígy említhetnénk a Benetton híres, a sokszínűségre épített kilencvenes évekbeli kampányát is, mint kirívó példáját annak, hogy miként tudja a tőke az etnikai/vallási kisebbségek nyilvánosságbeli tematizálását a profitmaximalizálás célja érdekében készséggel elvégezni. A tőke számára kifejezetten előnyös, ha néhány figura kommodifikálásával sikerül kisebbségként rögzítenie a kisebbségeket, s átvállalni tőlük a divatként beállított életvitelük kellékeinek az előállítását – ugyanis abban bízik (joggal), hogy a csoportidentitás exkluzivitására építve csak annál hatékonyabban tudja majd becsatlakoztatni őket is a fogyasztás spektákulumába. Más kérdés, hogy jelentős társadalmi feszültségeket és nehezen kezelhető mentális problémákat okoz azzal, hogy felkorbácsolja a fogyaszthatnékot olyanokban, akiknek nem tud munkát adni. (Aminek nem kis szerepe van a városi bűnözés intenzifikálásában: ha beleverik a fejedbe, hogy csak azáltal lehetsz teljes értékű tagja a mikro-társadalmadnak, hogy szert teszel a megfelelő, hónapról hónapra szaporodó tárgyakra, a morális tiltások meglehetősen leértékelődnek.)
XIII.
A későkapitalizmus korában uralkodó “nincs más, csak ami a piacon megjelenik”-logikát – a kritikai képzelet bénultságát – Mark Fisher nagyszerű manifesztumában “kapitalista realizmusnak” nevezi.18 A jelenkori realista a termelés-fogyasztás bináris lehetőségét tekinti kizárólagos valóságnak, és úgy véli, mindenki, aki mást is valóságosnak tart, ideológiák rabja, vagyis hamis tudatban él, azt hiszi, léteznek még Nagy Elbeszélések, úgy véli, tart még a Történelem, abban a tévhitben él, hogy az emancipációs mozgalmak nem zárultak le stb.
A kapitalista realizmus ideologikus mivolta éppen az önkritikátlan, magabiztos józanságba vetett hitben leplezhető le.
Mint Žižek újra meg újra rámutat, az ideológia mint olyan nem szűnhet meg, ha egyszer alatta a valós dolgokhoz való fiktív viszonyt értjük (ahogy Althusser és, más szövegkörnyezetben, Lacan tette): “Az ideológia nem olyasmi, amit, mintegy utólag, ráaggatunk a valóságra. Az ideológia a világhoz való spontán viszonyunk. Ezért állítható, hogy minden élvezetünk is a világhoz való ideologikus, Lacan fogalmával: imaginárius viszonyunkból fakad.”19 A valósághoz való viszonyunkat már mindig is előítéletek, babonák, narratív sémák határozzák meg. Ezeket a berögződéseket a média, a (pop)kultúra és a hétköznapi fecsegés terjeszti. A tévhit, miszerint a huszadik századot “totalitárius ideológiák” – a kommunizmus és a nácizmus – fertőzték meg, ám mindkettő “bukása” után végre mindannyian “tisztán láthatunk” (hiszen mindannyian azzal foglalkozhatunk, ami ésszerű és hasznos: tudniillik a termeléssel és a fogyasztással), azzal áltatja a későkapitalizmus szubjektumait, hogy az egyetlen létező valóság a piac valósága; hogy az egyetlen valódi igazság, hogy mindenkit az érdekei és az ösztönei vezérelnek; hogy a józanság abban áll, hogy szembenézünk az eredendő önzésünkkel, és megpróbáljuk gátlástalanul kielégíteni őket – hiszen mindenki más is így tesz. Ma mindenki tudni véli, hogy “az embereket” meghatározó végső instancia a gazdasági-materiális érdek, és büszkén vágja ki, mint végső igazságot, hogy “dehát minden a pénzről szól”; “az amerikaiak az olajért mentek Irakba, hát nem tudtad?”; “Orbánnak százmilliárdjai vannak Svájcban, erről szól az egész”; “istenem, dehát mindenki panamázik, na és” – majd elégedetten hátradől, tudva, hogy ezután a beszédpartnerének egyszerűen nem lehet releváns érve, mert ő most valami rendkívül pontos, lényeglátó, felülírhatatlan megállapítást tett, amivel egyszerűen nem lehet vitatkozni.
Az abban való megveszekedett hit, hogy a “gazdasági érdek” mindent és mindenkit megmagyaráz, éppoly ideologikus, mint azt gondolni, hogy a “faji-” vagy az “osztályszármazás” determinálja az ember összes választását. Az ebből fakadó végkövetkeztetések, miszerint a kapitalizmus lenne az egyetlen elgondolható és ésszerű termelési mód (mert ebben a berendezkedésben mindenki kiélheti az önös érdekeit), s mellette a parlamentáris demokrácia az egyetlen politikai berendezkedés (funkciója a termelés-fogyasztás zökkenőmentességének a fentebb leírt biztosítása); hogy ami van, megváltoztathatatlan, mert az ember eredendően, ösztönösen kapitalista, s hogy minden alternatíva totalitárius, rabszolgaságot, holokausztot és zsarnokságot okoz, ennélfogva csak rosszabb lehet: a politikai tudattalanunk (nem is annyira rejtett) a fennálló konzerválását célzó előítélete. Az ideológia világos jele, ha valaki úgy tesz, mintha ő mindenfajta ideológiától mentes, “tudó szubjektum” lenne, a másik pedig romantikus elképzelések és hiedelmek naiv vagy rosszindulatú rabja. A gazdasági érdek mindenhatóságát mantrázó, józan kapitalistákkal semmivel sem kevésbé fárasztó vitatkozni, mint militáns ateistákkal, bigott katolikusokkal, fröcsögő nácikkal, elvakult dzsihádistákkal vagy hardcore kommunistákkal.
XIV.
A kapitalizmus ideológiája, mint Deleuze és Guattari rámutat, azért bizonyul jóval hatékonyabbnak, mint a kommunizmusé, mert nem a hitre, hanem a vágyra épít. A kapitalista szubjektum, Frederic Lordon kifejezésével, a szenvedély lelkes rabszolgája: “... [A] kapitalizmus tartósságának egyik lényegi oka, hogy képes volt tovább gazdagítani a munkaviszony szenvedély-komplexumát, többek között másfajta, közvetlenebb örömlehetőségek bevezetésével. Ezek közül a legismertebb a fogyasztás növekedéséhez kötődik. A munkás függőségi viszonyát megújító és fenntartó összetevők közül minden bizonnyal a piaci elidegenedés és az ehhez kapcsolódó sajátlagos affektusok számítanak az egyik legerősebbnek. Bár egy rendkívül szűk rétegre korlátozódik, felhasználásuk szempontjából a piaci áruk burjánzása a vágy határtalan megsokszorozódását kínálja.”20
JEGYZETEK
1. Mindezt FPS-nézetben, lebilincselően látványos videókon keresztül közvetíti számos tüntető.
2. Egy nagyszerű gyűjtemény a kétezres évek latin-amerikai, afrikai, ázsiai tömegmozgalmairól: We Are Everywhere.
3. Különösen deprimálóvá teszi a honi érdektelenséget és információ-zárlatot, hogy mindezek a mozgalmak – ahogy az a baloldali mozgalmak esetében hagyományosan bevett eljárás – folyamatosan értelmezik, magyarázzák, közvetítik a saját tevékenységüket, s hogy mindezek a szövegek, videók, manifesztumok és egyebek rövid google-kereséssel bármikor elérhetőek még Magyarországról is. (Persze miért keresne rá az ember a Nuit debout-ra, ha egyszer az index.hu megírta, hogy “mindössze egy kis párizsi zavargás”, hogy a Nemzet sietve hozzátegye: “semmi komoly”.)
4. A munka-törvénykönyvének számos pontját módosították. A tulajdonképpeni tiltakozást négy változtatás váltotta ki. 1. A munkáltató és a munkavállaló közötti munkaszerződést kizárólag a munka törvénykönyvében lefektetett alapelvek mentén lehetett módosítani. A munka törvénykönyvében meghatározott feltételek közös minimumként működtek. Bármiféle lokális változtatás kizárólag a munkavállaló javára, a lefektetett, a bérezést, a munkaidőt, a túlórát stb. illető minimum-kritériumoknál előnyösebbre lehetett változtatni. A törvényváltoztatás jelentősen lazítja a központi kontrollt, nagyobb teret biztosít a lokális egyeztetésnek, ezzel pedig kiszolgáltatja a munkavállalót a munkáltató helyi érdekeinek. 2. A közös munkafeltételekről való tárgyalásban eddig a munkavállalókat kizárólag a többségi szakszervezet képviselte. A tervezet értelmében ezentúl a kisebb szakszervezetek is részt vehetnek a tárgyalásokban, szavazást kérhetnek, vétó-joggal bírnak. A törvényjavaslat ezzel felaprózza a szakszervezeteket, s lehetővé teszi, hogy azok a kisebb szakszervezetek, amelyek az előnyösebb helyzetben lévő, kisebb számú helyi munkavállalókat képviselik, beleszóljanak a munkavállalók egészét érintő kérdésekbe is. 3. A törvényjavaslat megkönnyíti a leépítést, amennyiben lehetővé teszi, hogy a multinacionális vállalatok a lokális hatékonyság alapján leépítéseket eszközöljenek. Így például, ha egy vállalat nyereséges ugyan a nemzetközi színtéren, de négy egymást követő trimeszterben veszteséges Rennes körül, a rennes-i leányvállalat, a veszteségességre hivatkozva, minden további nélkül elbocsáthatja az ottani dolgozók egy részét. 4. Az eddigi gyakorlatban a túlórák díjazása előre meghatározott arányban nőtt. 8 óra többletmunkáért 25, afölött 50 % pluszjuttatással járt. A javaslat értelmében munkáltató és munkavállaló – az első pont által lehetővé tett – közös megegyezése (közös megegyezése) alapján 10 %-ra csökkenthető.
5. Hollande nem az első szocialista elnök, aki így jár el. Mitterand, Hollande jelentős elődje és példaképe (francia értelmiségiek előszeretettel gúnyolódnak azon, hogy Hollande számos manírt és szófordulatot kölcsönzött Mitterand-tól) elnökké választása 1980-ban baloldali forradalomként lett eladva, hogy aztán, néhány éven belül, világossá váljon, hogy Mitterand éppolyan neoliberális politikát kíván folytatni, mint Thatcher Calais, Reagan az óceán túloldalán. (Ugyanezt – a globális politikában a nyolcvanas-kilencvenes években végbement, mára közhelyszámba menő – ún. neoliberális fordulatot nálunk [a Tony Blairt példaképének tekintő] Gyurcsány Ferenc hajtotta végre 2006 után.)
6. Itt követnek el logikai hibát a megfigyelés későkapitalizmusbeli mibenlétét a közbeszédben újratematizáló, egyébként rendkívül fontos felvilágosító munkát végző whistleblowerek, Snowden, Assange és mások. A foucault-i konceptualizálás óta evidens, hogy elvétjük a későkapitalizmus működését, ha azt tételezzük, hogy van valaki, aki olvassa az e-mailjeinket, lehallgatja a telefonjainkat, figyel minket az utcán stb. Ezek a paranoid képzetek egy korábbi korszak maradványai. Azt a tévképzetet keltik, hogy a hatalom figurákhoz köthető, akik úgymond gyakorolják, akiknek a tetteiben megnyilvánul ez a hatalom, akik felelősek vagy felelőssé tehetők, stb. Ezzel azt a rögeszmét ültetik a Kedves Olvasóba, hogy voltaképpen elegendő lenne leváltani, belátóbb, okosabb emberekre cserélni a munkájukat rosszul végzőket – más szóval, hogy elegendő lenne jobb törvényeket hozni, elegendő lenne olyan iPhone-t gyártani, ami feltörhetetlen, olyan biztonságtechnikai szoftvert fejleszteni, ami kicselezhetetlen –, s máris biztonságban lennénk.
7. Ld. Gilles Deleuze: «Post Scriptum Sur Les Sociétés de Contrôle», In. Pourparlers [1990], Párizs, Minuit, 2003. (Az írás rövidített változata elérhető itt.)
8. Bár a virtuális profilok nyilvános fejlesztgetése nem tartozik a kapitalista munka logikáját hatékonyan kikezdő tevékenységek közé, mégis a rendszer észjárásának kényszerítő erejét jelzi, hogy képes volt az efféle szabadidős tevékenységeket is az értékteremtés hasznos aktivitásává formálni; a tetszeni vágyásunk kielégítése végett a mindig makulátlan önarckép karbantartásával tölthetjük a szabadidőnket is; élvezetünket lelhetjük, önmagunk rendben-, a falunk tisztántartását stb. A spektákulum logikája egy kezdettől interiorizált termelés imaginárius terméke, ahol a szubjektum létrehozza a fantázia csereértékét (profil), amely ettől fogva egyenértékként uralkodik a szubjektum felett: „Be the kind of person your online dating profile promises“.
9. Ehhez: Jacques Rancière, La Nuit des prolétaires, Paris, Fayard, 1981.
10. Jonathan Crary, 24/7: Late Capitalism and the Ends of Sleep, New York, Verso, 2013.
11. Maurice Blanchot, La communauté inavouable, Párizs, Minuit, 1983, 23-25.
12. Thorstein Veblen, A dologtalan osztály elmélete, Budapest, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 1975.
13. A vebleni elmélet utóéletéről ld. Jelinek Csaba írását.
14. Link.
15. Yves Citton, Pour une écologie de l’attention, Párizs, Seuil, 2014.
16. Yves Citton (szerk.), L’économie de l’attention, Párizs, La Découverte, 2014, 10.
17.François Cusset: French Theory: How Foucault, Derrida, Deleuze, & Co. Transformed the Intellectual Life of the United States, University of Minnesota Press, 2008, 160.
18. Mark Fisher, Capitalist Realism: Is there no Alternative?, Winchester, UK/ Washington [D.C.], Zero Books, 2009.
19. Bővebben ld. Slavoj Žižek, The Sublime Object of Ideology, London, Verso, 1989.
20. Frederic Lordon, Capitalisme, désir et servitude: Marx et Spinoza, Párizs, La Fabrique, 2010, 49.
