Az alábbi írás jóval rövidebb, szerkesztett változata a Magyar Narancs 2016. június 2-i számában jelent meg. Most két részletben adjuk közre, az első felét erre találják. A szövegben végjegyzetek vannak. A szerk.
| ||
3. Absztrakció és szenvedély
XV.
Vágyról, érzékekről, szenvedélyről beszélni a kapitalista hatalmi struktúrán belül azért is kiemelten fontos, mert a múlt század kritikai elméleteinek egyik legfőbb kihívását annak teoretizálása jelentette, hogy mi „bírja“ rá a szubjektumot a hatalmi keretek bensővé tételére. Lukácsnál, Althussernél csakúgy, mint Gramsci hegemóniaelméletében, ahol a hatalom kényszerítő ereje csak a tömegek beleegyezésével (consenso) képes operatívvá válni. Az eljövendő forradalom bizonyosságát óhatatlanul kikezdi a cselekvés mikéntjének, a stratégia hogyanjának problémája. Ha a kapitalizmus bukása világtörténelmi szükségszerűség, mivégre a gyakorlat elmélete?
Másképp megfogalmazva a kérdés úgy szól, hogy ha tudjuk, az áru csupán fétis, a benne tárgyiasult munka absztrakt, mégis mi tart vissza a tőke mozgásának szabotálásától? Az érték genezisének kritikai gyakorlata ugyan demisztifikál, de megértése még nem függetleníti a szubjektumot az áru-aura szociális viszonyrendszerként, a fogyasztók közösségeként újratermelődő elvont valóságától.
A pszichoanalízis felől ugyanez: mire vágyik a munkás, a kapitalizmus szubjektuma? Van-e, és ha igen, milyen természetű a vágykielégítő effektus, amely meggátolja a társadalmi rend azonnali felforgatását? Milyen mentális, pszichológiai, antropológiai hatásmechanizmusok közepette születik meg a munkaerő áruba-bocsátása? Hogyan lehet akarni az alávetettséget? A la boétie-i „önkéntes szolgaság“ a kapitalista termelésformákban megjelenő emberi viszonyok pontos leírása volna?
XVI.
Frederic Lordon, a Nuit debout kezdetektől legaktívabb teoretikusa a munkaerejét áruba bocsátó szubjektum felől közelít a kérdéshez. Lordon szerint a társadalmi élet a kollektív szenvedélyek, affektusok területe. Lordon a marxi tőkeelemzést egészíti ki a spinozai conatus (törekvés, lét-vágy) belátásaival, miközben hangsúlyozza, az alávetettek hajlandóságának, beleegyezésének, konszenzusának elemzése nem relativizálhatja a kizsákmányolás tényét. Lordon számára (de a Nuit debout mozgalmon belül is) kiemelten fontos pozíciót foglal el a bérmunka kritikája. Meg kell érteni, hogy a kapitalista társadalmi berendezkedésben milyen keretek között megy végbe a bérmunka kezdetektől elnyomó struktúrjának természeti törvénnyé alakulása. Hogyan válik a bérmunka fétissé? Hogyan szűnik meg minden egyéb munkaviszony elgondolásának lehetősége a termelőeszközöket kisajátító munkáltató és a kétszeresen (a termelőeszközök és az áru tekintetében is) elidegenült munkás között? Lordon számára a munkaerejét kiárusító munkás egy műveltetői viszonyba lép be, egy fenomenológiailag kevercs területre, ahol egyszerre uralkodnak a szubjektum vágyai és szenvedélyei, illetve a személytelen gazdasági törvények. Ebben a viszonyban képes elérni a munkáltató, hogy a munkások vágyai alárendelődjenek az ő vágyának.
XVII.
Jól látszik, hogy az osztályharc bináris elmélete helyére Lordon (Bourdieu nyomán) e közvetítés szimbolikus aktusát (erőszakát) állítja, mellyel az egyik vágy rábírja a másik vágyat, hogy, nincs rá jobb szó, aládolgozzon. A kapitalista nem más, mint mester-vágy. A közvetítő pedig, amely a vágyak elidegenedéséért felel, a pénz, mint vágytárgy, argent. Lordon hangsúlyozza a monnaie/argent megkülönböztetést, ahol a monnaie egy társadalmi kód, jel, intézményesített jelölő, hit-viszony, az érték közvetítője, miközben az argent mindenestül a szubjektum oldalára tartozó vágytárgy, sőt metavágy, amennyiben minden egyéb vágyott tárgy birtoklásáért felel.
A bérmunka tehát egy elnyomó vágy erőszaka, melynek elemzése „a viszonyok strukturalizmusát a szenvedélyek antropológiájával“ egészíti ki. A későkapitalista hatalomgyakorlás egyik sarokpontja a rendszer szenvtelen, hideg működésének közhellyé tétele, mely, miközben könnyen emészthető és reprodukálható figurális nyelvet ad a kritika kezébe, elfedi a kapitalista rendszer „motorjának“ (Lordon) emberi affektusokon, vágyakon és szenvedélyeken alapuló működésmódját. Az áru már Marxnál is miszticizmus, a spektákulum Debord-nál érzéki, hisztérikus viszony és függőség: „A spektákulum nem fegyvert s vitézt énekel, hanem az árut és szenvedélyeit.“ De mi az áru szenvedélye? Végső soron ez Lordon kérdése is.
XVIII.
Az áruban megjelenő, az értéket létrehozó, absztrakt mennyiségen alapuló, elvont munka magát a társadalmat is „absztrakciós társadalommá“21 változtatja. Korántsem véletlen, hogy a Nuit debout a munkatörvény elleni tiltakozásként jelent meg a francia politikai mezőben. A Nuit debout mozgalom mindenekelőtt a kapitalista munkaideológia kritikája. A uralkodó munkaviszonyok elleni tiltakozás természetszerűleg nem csatlakozhatott a rendszer tökéletlenségeit toldozó-foldozó, de annak alapvetéseivel szemben megengedő neoliberális bírálatokhoz. Márpedig a dialógus elutasítása csupán a hatalom szempontjából látszik a vízió hiányának: van vízió, csak nem realista, vagyis nem fogadja el természetszerűnek sem a munkatörvénybe kódolt függőségi viszonyt, sem az erőn és szimbolikus erőszakon alapuló, kizsákmányoló piacgazdaságot.
Amikor a gyakorlat mibenlétéről esik szó, a Nuit debout olyan, a kelet-európai néző számára a közelmúltban végletesen elkoptatott és kiüresített (máshonnan: maradéktalanul kisajátított és feltöltött) jelölők birtoklásáért harcol, mint például az Alaptörvény, Köztársaság, polgárság, termelőeszközök. Az V. Köztársaság, egy szociális Köztársaság (République sociale) kikiáltása a polgári társadalom alapelvét, a munkaerőtől elidegenült tőke szabad mozgására mondana nemet. A termelőeszközök kisajátítása egyszerre teszi függővé a munkavállalót az egyre olcsóbb munkaerő felé vándorló tőke mozgásától, és legitimálja a termelőeszközök pénzügyi birtokbavételével jelentkező elnyomást. Ha bármit is állítanak a Nuit debout mögött felsorakozó diákok és szakszervezetek, akkor azt, hogy emancipálni kell a munkát, nem államosítás révén, hanem a termelőeszközök lokális birtokbavételével: tőke helyett használati tulajdont. Mindez olyan baloldali elméletek sorába illeszkedik (Robert Kurz vagy André Gorz), melyek a munkaviszony elnyomó természete mögött munkáló hamis értékelmélet ellenében alapozzák meg kapitalizmuskritikájukat.
XIX.
Túlzás lenne állítani, hogy a kapitalizmuskritika magyar hagyománya bővelkedne a korszerű gondolatokat megfogalmazó szövegekben. Ezért különösen értékesek Bibó István azon szocialista, Lordon elgondolásaival egybeolvasható javaslatai, melyeket Bibónak mind a liberális, mind a konzervatív tisztelői legszívesebben – mint valami kínos, megmagyarázhatatlan vetületet – kiiktatnának az életműből. A Bibó-korpusz egyik legkülönlegesebb, 1971-’72-ben magnóra mondott, utóbb lejegyzett szövegéből idézünk): “Azokban az országokban, amelyekben a szocializmusra való fokozatos átmenet a program, olyan részvénytársasági formát kell találni, ahol a tulajdonos pozitúrája a dolgozók összességét illeti meg. Tehát nem a részvényesek összessége fizeti ki a vezérigazgatótól az utolsó munkásig az összes dolgozót, hogy azután a nyereség az övé legyen, hanem a dolgozók összessége fizeti ki a pénzt hozó részvényesekben megtestesülő hitelezőket, hogy azután minden megmaradt nyereség a dolgozók összességét illesse meg. Ez nem egyszerű dolog, mert nem mindig van nyereség. A dolgozók olyanféle átállása, hogy ők az ipari létesítményekkel szemben a tulajdonos magatartását vegyék fel, és adott esetben veszteségek, vagy legalábbis jövedelemcsökkentések kockázatát is vállalják, nagyon nehéz átnevelési feladat, de pontosan ez az igazi probléma, és ezt a problémát nem szabad megkerülnünk. … [C]sakis a munkásönkormányzatnak és a munkástulajdonnak a bevezetésével érhető el … hogy a munkásság a létesítmény, a berendezés, a gyár, a termelőeszköz tulajdonosi magatartását ki tudja fejleszteni.”22 Annak érdekében, hogy a munkás ne a gyártulajdonos vagy a befektetői tőke számára termeljen nyereséget, vagyis többletértéket23, hanem önmagának a számára, a termelőeszközöket azoknak a tulajdonába kell helyezni, akik dolgoznak velük. Ez azonban nemcsak azért nehézkes, mert a tulajdonos ragaszkodik a termelői eszközökhöz, hanem azért is, mert a munkásoknak sem feltétlenül akaródzik kilépni a kizsákmányolt státuszból.
Bibó az idézett szövegben nemcsak az ún. létező szocializmus kritikáját nyújtja, amennyiben rámutat arra, hogy a termelőeszközök államosítása önmagában még nem szüntette meg a kizsákmányolást (ezért lehet indokolt államkapitalizmusnak neveznünk a Kádár-rendszert), de a létező kapitalizmus vezető ideológiájának, a magántulajdon szentségéből és sérthetetlenségéből kiinduló liberalizmusnak is – kiemeli ugyanis, hogy amennyiben a kapitalista nagyvállalatok és konszernek kapcsán az örökösödést nem korlátozzák drasztikusan, a feudalizmushoz hasonló, csak immár nem a földhöz, hanem az ipari termeléshez kötött dinasztiák fognak kialakulni.
XX.
Bibó bírálatának relevanciáját mi sem jelzi jobban, mint hogy Thomas Piketty bestsellere, A tőke a 21. században24 éppen ezt támasztja alá, és ennek jegyében sürget új, globális vagyon- és örökösödési adót. Piketty végkövetkeztetésként a szociáldemokrata program újraindítását ambicionálja. A társadalmat a tizenkilencedik századi realista nagyregény (Balzac, Jane Austen) alapján láttató Piketty feltételezi, hogy a tőke mint hatalom konkrét figurák (emberek, nagypolgárok) kezében összpontosul; a tőkét nem társadalmi viszonyrendszerként, hanem puszta vagyonként érti, és azt gondolja, hogy amennyiben a gazdagokat – az elhíresült 1 %-ot – amúgy istenigazából megadóztatnánk, valamint beszüntetnénk a panamázást, növelnénk az oktatásra és a szociális felzárkóztatási programokra fordított állami szubvenciót, máris megoldódnának a bajaink (értsd: az óhatatlanul újratermelődő és egyre drasztikusabb társadalmi egyenlőtlenség, aminek a hajtóerejét az adja – ez Piketty könyvének alapvető egyenlete –, hogy akik nagyobb tőkével bírnak, hatékonyabb tőkefelhalmozásra képesek, mint komplett nemzetgazdaságok.). Piketty javaslatai részben indokoltnak tekinthetőek, egészében véve azonban meglehetősen naiv programot irányoznak elő. Bibó analízise sokkal pontosabban számol az alapvető marxi belátással, miszerint a kapitalizmus elsősorban észjárás és etika, vagy, ahogy Lordon mondja, a vágy ökonómiáját megszabó társadalmi berendezkedés. A tőke logikáját magunkban hordjuk. A vagyoni újraelosztás nemes program, de – mivel a termelés/fogyasztás bináris párjára vagyunk beállítva – a termelési rendszer megváltoztatása nélkül vajmi keveset ér.25
A Pikettyre irányuló kritika vonatkoztatható a szociáldemokrata jóléti államok bevezetését szorgalmazó elgondolásokra is.
XXI.
Érdemes lehet a bibói gondolat relevanciáját összevetnünk azzal a globális trenddel, ahogy a jelenkori, szolgáltatásban utazó kisiparosok, a néhány ember szellemi munkájából létrehozott, magántulajdonban lévő startup-vállalatok már a létrejöttüket megelőzően finánctőke után néznek – ahogy tehát, amilyen hamar csak lehet, igyekeznek áruvá tenni a munkaerejüket, tőzsdére vinni a céget, megszabadulni a kizárólagos tulajdonjoguktól, hogy minél előbb minél több pénzt kapjanak a munkájukért. Ebből a szempontból állíthatjuk, hogy Bibó hetvenes évek eleji végkövetkeztetése, miszerint “átnevelési feladat” előtt állunk, csak még sürgetőbb. Ha egyszer azok is részvényesek tulajdonába igyekeznek átjátszani a termelőeszközként értett cégüket, akik pedig maguk hozták létre, tehát ha még a jelenkor nomád innovátoraiként értett startuposok, az emberarcú kapitalizmus vidám robotosai is rögtön kizsákmányoló után néznek, akinek a számára termelhetnek, akkor a kapitalizmus, mint a profitmaximalizálással csábítóvá tett szolgálat, vagyis a munkaviszony (fentebb említett) szenvedély-komplexumának ideológiája (Lordon), még annál is intenzívebb és mindent felölelőbb, mint ahogy Bibó gondolhatta. A tulajdonjog a tőzsdék általi szétterjesztése teljességgel absztrahálja, áttekinthetetlenné teszi a tulajdoni viszonyokat. Az innovációs lázban égő startupos, akárcsak a multinacionális vállalat irodai beosztottja, egy arctalan, megfoghatatlan entitás számára termel.
4. Metapolitika – az esemény mint fenonemológiai inzultus
XXII.
A kortárs marxista mozgalomnak (tehát egy olyan emancipációs mozgalomnak, amely nem a létező politikai mezőt, hanem magát a kapitalizmust opponálja) két fundamentális nehézséggel kell számolnia. Egyfelől (réges-rég) fenntarthatatlanná vált, mozgósítóerejét vesztette a hagyományos forradalmi szubjektum (a proletariátus mint valós társadalmi osztály) képzete. Másfelől a kapitalizmus – a tiltakozás tárgya – maga is absztrahálódott (többé nem személyesíthető meg semmiféle homogén társadalmi osztály képzetével). A későkapitalizmusbeli tőke logikája a tapasztalást, a múlt- és jövőtudatot, a társadalmi képzeletet és az etikát egyaránt átjáró, előrajzoló logika. Hogyan kellene ellene tiltakozni? Hogyan lehet egy (reális) absztrakciónak (Marx így nevezi a tőkét) ellenszegülni? Miért volna perszonalizálható az ellenállás tárgya, ha maga a hatalom sem megszemélyesíthető?
XXIII.
Általános tapasztalat, hogy ugyan a későkapitalizmus alapvető ellentmondásai26 elkoptatott zsurnál-közhelyekként jelen vannak a mindennapi közbeszédben, ám a konkrétságukat, az átélhetőségüket, vagyis a tényleges mozgósítóerejüket totálisan elveszítették. Hiába szajkózzuk újra meg újra, vészjósló retorikától hemzsegő, gúnytól és pátosztól átjárt (és egyre apokaliptikusabbá váló) szövegekben, hogy baj van, és hiába fogalmazunk meg (egy kollektíve absztrakt T/1 nevében) felszólítást (egy nemkülönben absztrakt T/2-höz címezve [ahogy mi is tesszük]), hogy tessék ezt meg ezt, azt meg amazt csinálni (szervezkedni és harcolni legalább a mikro-, de még inkább a makromiliőben), a puszta szó (netán valami szívfájdító zenére komponált videó-montázs) nem elég ahhoz, hogy ténylegesen megjelenítsük, újra hatóerővel töltsük meg a későkapitalizmus alapvető ellentmondásait megjelenítő verbális jelölőket. A szó mint médium nem elégséges a problémák artikulálására, konkretizálására. Ha a szavaknál maradunk, a későkapitalizmus – problémáink absztrakt eredője, tiltakozásunk láthatatlan, titkos célpontja – tettenérhetetlen marad.
Ezért, hogy a Nuit debout arra tesz kísérletet, hogy kollektív performanszként, egyfajta mindenki számára nyitott, mindennapossá váló teátrális eseményként realizálja, a közös beszéd, a közös gondolkodás, majd a militáns akciók révén rituálisan a színe elé idézze a későkapitalizmust, mint absztrakciót; szóra, megjelenésre bírja a megfoghatatlan ellenfelet.
Mivel ez az ellenfél, az előzőek jegyében, legfeljebb jelképezhető, de nem ragadható meg egy-egy konkrét (politikai vagy gazdasági) szubjektumban (pártban, közszereplőben, konszernben, multiban), az ellenszegülés tárgya egy struktúra, nem pedig egy figura kell, hogy legyen. Csak a pártok tekintik egymást politikai szubjektumnak; csak a pártok tekintik a politikacsinálást egymás közötti versengésnek; csak a parlamentáris demokrácia spektakuláris színjátéka állítja be a politikát pártok csatározásaként. (“A botránybaloldal vereséget szenvedett!”, “Együtt legyőzzük a Fideszt!”, stb.)
A Nuit debout számára világos, hogy az ellenállásnak a (párt)politika helyett tulajdonképpeni politikummá kell válnia. A mező, ahová a kapitalizmus támadása végett át akar lépni, nem eleve adott, ugyanis nem spektakularizált: a figuratív logikával, megszemélyesítésekkel dolgozó média csak a pártpolitikát reprezentálja. Annak érdekében tehát, hogy a Nuit debout – vagy bármilyen kortárs baloldali politikai megmozdulás – valóban sikeres eseménnyé váljon, beláthatóvá, birtokbavehetővé kell tennie egy, az árutermelő társadalmak a politikát (a parlamentáris demokráciát) és a gazdaságot (a tőkés termelést) érintő, strukturális disszociációját (szétválasztását) áthidaló, metapolitikai szférát.
XXIV.
Hogy a későkapitalizmus két domináns hatalmi szférája, a parlamentáris demokrácia és a tőkés termelés szférája független lenne, s hogy egymással állnának harcban (“megregulázzuk a multikat”, “megadóztatjuk a bankokat”...), a modernitás (a tőkés termelő társadalmak létrejötte) óta kísérti az európai társadalmakat.27
Ez az előítélet illuzórikus és passziváló: azt a képzetet kelti, hogy kizárólag az állam (az institucionalizált politika) hatalma szállhat szembe a tőke hatalmával – egyáltalán, mintha a “gazdaság” mint olyan gazdasági szereplőkből állna (akárcsak a politika), akikkel szemben az állami szereplők “harcolhatnának”.
Az állami politika merő látszatküzdelmeket folytat a gazdasági aktorokkal. Mindkét félnek megéri kihasználni a jelképes szembeállításukat. Az előbbi szavazatszerzésre, az utóbbi – olykor, mint Magyarországon az utóbbi néhány évben –, az ellenzékiség és a lazaság vágykeltő hívószavaival, a hirdetésre, a PR-ra használja a látszatküzdelmeket. Egyik sem megy olyan messzire, hogy a másikat annak fundamentális logikájáig hatolva megtámadja. A parlamentáris demokrácia keretei közötti politika nem támadja a kapitalizmust, hiszen már a puszta létét is neki köszönheti. A teljességgel megfoghatatlan “nemzetgazdasági növekedés” catchword úgy állítja be a nemzetet, mintha az is jól működő gazdasági szervezet, sikeres nagyvállalat kellene, hogy legyen. (Ezt vö. Matolcsy György suta, a korrupciót a gazdasági sikerekkel menteni igyekvő védekezéseivel. Persze ebben is világtendenciáról van szó.) Úgy tesz, mintha létezne a későkapitalizmusban önálló, nemzeti gazdaság, szemben a külföldi, “gonosz” tőkével; úgy tesz, mintha a “magyar tőke” nem áramolna át Szerbiába vagy Bulgáriába, csak mert “magyar”. (De a tőkének nincs szubsztanciája, nincs nemzetisége, nem köti semmi.) A piaci szereplők pedig (hacsak nem részei a “nemzeti oligarchiáknak”), bármennyire is kérkedjenek önnön nomád, innovatív, transznacionális mivoltukkal, a politikai megjelenésüket csak annyiban kockáztatják, amennyiben gazdasági hasznot remélhetnek az ellenzéki megjelenéstől.
XXV.
A Nuit debout megcélozta metapolitikai szféra a jelképes disszociáció szintjei között található. Egyszerre száll szembe a tőkés renddel és a parlamentáris demokráciával, amennyiben mindkettőt (Badiou szavával: a tőkés-parlamentarizmust)28 azonos logika manifesztációjának tekinti. Mivel pedig egy világkonstituáló logikát támad, egészen más eszközökkel kell harcolnia, mint a frontális támadások és világos oppozíciók retorikájával dolgozó, intézményes politikacsinálóknak.
Ezért, hogy még a látszat-baloldali pártoktól való elhatrolódásnál is fontosabb lemondani egy olyan politika képzetéről, ahol a regnáló hatalom ellen folytatott „frontális harc/háború“ (“guerra manovrata/attacco frontale” - Gramsci) a társadalmi tér radikális átalakulását idézhetné elő. A termelési viszonyok későkapitalista keretei között a mindenkori politikai elitet démonizáló ellenállás a fétis-működés szabályai szerint a kárhoztatott eseményekben szinte kizárólagosan az Orbán Viktor és tsai., vagy a Nemzetközi tőke és tsai. ördögi machinációjának eredményét látja. A gramsci-i elmélet a frontális, a koncentrált hatalom ellen irányuló harc helyett (mely a cári Oroszország társadalmi valóságával szemben 1917-ben sikeres lehetett), a fejlettebb polgári tradícióval és civil szférával rendelkező társadalmak esetében a pozícióharc (“guerra di posizione”) gyakorlatának fontosságát hangsúlyozza. A pozícióharc a fenálló társadalmi struktúra folytatólagos átszervezésére tesz kísérletet, kiterjedt és komplex rendbontásra: a diskurzusok összekuszálására, a jelölők újraelosztására, a közösség képzetének reanimálására, a szubjektum politikai gyakorlatainak ártértelmezésére. A pozícióharc invenciót, türelmet, kitartást („si domandano qualità eccezionali di pazienza e di spirito inventivo”29) igényel, az elhúzódó ellenállás kereteinek és lehetőségeinek folyamatas újrakonstituálását, a frontális, koncentrált támadás helyett a támadás felületeinek megsokszorozását.
A készen kapott kritikai eszközök elutasítása továbbá azt jelenti, hogy a megszülető esemény (háború, forradalom, a változás általános értelemben) mindig egészen más, mint amit előzetes tudásunk előírna; nem egyszerűen megesik, hanem általunk készíti elő önmagát. Előkészület nélkül nincs esemény – az előkészület pedig mindig egy adott társadalmi szituációban létező csoportosulás lokális előkészülete. Az eseményről csak a mindig paranoid hatalom gondolja azt, hogy kívülről érkezik (hogy úgymond “külföldi ügynökök”, “külföldi tőke”, “idegenszívűek” csinálják), s csak a végképp passziválódott messiásvárók vélik úgy, hogy “megtörténik önmagától”. A stratégia Clausewitz óta a váratlan és kiszámíthatatlan eseményt előkészítő döntések elmélete30. Paradoxona, hogy az esemény nem jöhetne létre a létrejöttét megalapozó, de valódi természetét elő nem író döntések hiányában: "War is not what you think; it is always the other war”31.
XXVI.
Ha vállaljuk a clausewitzi imperatívuszt, a legnagyobb hiba, amit stratégiai szempontból elkövethetünk, hogy múltbéli minták újrahasznosításával alkotjuk meg a jelenre vonatkozó esemény-fogalmunkat – tehát ha azt gondoljuk, hogy az eseménycsinálás konkrét elmélete valahol már meg van írva (hogy létezik recept), s hogy ez azonnal adaptálható bármilyen lokális társadalmi-történeti szituációra. A kortárs antikapitalista eseménycsinálás (Alain Badiou megfogalmazásával élve) maga teremti önmagát, mint politikai cselekvőt, és maga teremti – konkretizálja a gyakorlat során – ellenállásának a módját is, a tárgyát is.32
XXVII.
A Nuit debout résztvevői, az előzőekhez képest első látásra paradox módon, szólamaikat, transzparenseiket, jelszavaikat az elmúlt száz-százötven évnyi militáns politika meglehetősen heterogén szimbólum-tárából válogatták össze. (A szétfirkált République-en és a demonstrálók kezében vagy arcán éppúgy látni anarchista jeleket és zászlót, békejeleket és vöröscsillagot és maoista szlogeneket, mint Anonymous-maszkokat, ‘68-parafrázisokat. A téren beszerezhetők a kommunista mozgalom alapszövegei [Marx, Engels, Luxemburg, Liebknecht, Lenin, Lukács {!}, Serge írásai], avantgárd manifesztumok [főként a szürrealisták és a szituacionisták {Breton, Debord, Vaneigem} tollából], valamint posztstrukturalista marxisták, filozófusok, episztemológusok, gender-kutatók, posztkolonialisták, feministák hosszabb-rövidebb tanulmányai, pamfletjei), a La découverte kiadó bibliográfiát állít össze a Nuit debout kapcsán. Ez a pastiche-jelleg egyszerre utal a mozgalom ideológiai gyökértelenségére, a posztmodern militáns politizálás gondolati szórtságára, de legfőképp arra, hogy a mozgalom eszmei mondandója kifejlődésben, folyamatos, menetközbeni alakulásban van: ugyan magátólértetődően épít a militáns politika és művészet kéznéllévő hagyományrétegeire, de ezt elsősorban annak érdekében teszi, hogy azokból újszerű jelentéseket csiholjon ki. Más szavakkal, a tiltakozásnak sosem a semmiből kell nekifognia a saját jelszavai, tételmondatai, követelései megteremtésének – mindig építhet a meglévő forradalmi gyakorlatokra –, de elengedhetetlen, hogy ne egyszerűen átvegye a meglévő fogalmakat, hanem, azokat az eredeti nyelvi kontextusukból kimozdítva, újszerű, a helyzethez igazított értelemmel telítse, ezáltal pedig olyan kritikai elméletté váljon, “amely a saját nyelvén közli önmagát”.33
Ezt a gyakorlatot nevezi Guy Debord détournement-nek [kifordítás, kizökkentés, eltérítés].34 A détournement a “tagadás stílusa”: egyszerre merít a tagadás eleve-adott szótárából (él olyan militáns kifejezésekkel, mint “anarchia”, “antikapitalizmus”, “kizsákmányolás”, “hegemónia”, “pozícióharc” stb.) és parodizálja azt az akadémiai praxist, amely önmagába építette, az egyetemekre vagy a reklámiparba száműzte, ezáltal pedig – a szubverzív potenciáljukat tekintve – hatástalanította az egykori forradalmi gondolatokat. “A détournement visszaadja a régebbi korok időközben tiszteletre méltó igazsággá merevedett — más szóval hazugsággá lett — kritikai ítéleteinek minden eredeti szubverzív minőségét. Már Kierkegaard is szándékosan használta, még ha vádként fogalmazza is meg: ‘De akárhogy csűrd-csavard, mindig az a vége, hogy — hisz a lekvárosüveg is mindig visszatalál a kamrába — becsúszik egy-egy szó vagy szófordulat, ami nem a tiéd, és ami zavarni fog, mert emlékeztet valamire.’ (Kierkegaard: Filozófiai morzsák). A détournement ilyen használatát az a belső szükséglet mozgatja, hogy távolságot tartsunk mindentől, amit hivatalos igazsággá hamisítottak (...).” Az ideológiai pastiche-ként jellemzett Nuit debout (egyelőre) tökéletesen megfelel a hatékony kritikai mozgalom Debord támasztotta kritériumainak, ennyiben pedig a poszt-marxista korszak adekvát mozgalmának tűnik: “Mindaz, ami az elmélet nyelvében nyíltan mint détournement jelentkezik, tagadja a kifejtett elméletek körének bármiféle tartós autonómiáját, erőszakosságával megidézvén a tettet, amely minden létező rend felforgatására és megdöntésére tör. Arra emlékeztet, hogy az elmélet léte önmagában semmi, hogy csakis a történelmi tettel együtt ismerhet magára, és csakis a történelmi korrekció mutatja valódi hűségét.”35 A Nuit debout elkerüli az ideológiai bekategorizálhatóságot, de éppígy elkerüli az utóbbi évek magyar mozgalmaira jellemző, a hagyománytalanságból fakadó ideológiai sekélyességet. Természetesen a francia tiltakozók is tisztában vannak azzal, hogy a militáns politika egykori jelszavai (Bakunyin, Engels, Lenin, Lukács, Mao jelszavai) nem adaptálhatóak egy-az-egyben a jelenkori szituációra. Ettől még nem tekintik az egész militáns hagyományt egészében hasznavehetetlennek vagy nevetségesnek – ugyanis tisztában vannak azzal is, hogy a tagadás hatékony jelszavaira szükség van, s hogy egy-egy tüntetés nem merülhet ki abban, hogy “ideológiailag semleges”, valójában semmitmondó frázisokat puffogtatunk. (“XY takarodj”, “mondjon le!”, “el a kezekkel!” stb.)
XXVIII.
A tömeg mint politikai szubjektum gondolkodik. Az ellenállás miértjét és mikéntjét jelenidőben teremti. Nincs olyan mozgalom, ami hatékony lehetne anélkül, hogy önmaga számára létrehozná a saját nevét, a saját emblémáit, a saját tételmondatait. Annak a mozgalomnak az ügye, amelyet a politikai/gazdasági hatalom, netán a cinikus, józan többség nevez meg – “hőbörgő diákok”, “jó dolgukban forradalmárosdit játszó középosztálybeli fiatalok” –, veszett ügy.
A Nuit debout, megintcsak Badiou szavával, generikus (általános) mozgalom: nincs előre adva, hogy kik vehetnek benne részt. A szervezők a csatlakozók körét nem szűkítik le előre adott, már meglévő társadalmi csoportra, osztályra vagy szakszervezetre. Nem a munkások, nem a tanárok, nem a diákok, nem a bevándorlók, nem a liberálisok, nem a marxisták, nem az anarchisták, nem a franciák, nem a kormányellenesek, nem az EU-pártiak (stb.) mozgalma. Nem valami konkrét institúcióval szemben, és nem is valami meglévő társadalmi csoport révén jött létre. A generikus mivolta teszi lehetővé, hogy univerzálissá váljon – azazhogy ne partikuláris csoportérdekek képviselőjeként, hanem az egész társadalmat felölelő, kollektív szubjektumként lépjen fel a transznacionális, bárkit kizsákmányolni kész tőke logikájával szemben.36
Ezt felismerve készül nemzetközivé válni.
XXIX.
A Nuit debout metapolitikai eseménye egyfajta fenomenológiai inzultust végez. Egyrészt arra tesz kísérletet, hogy megjelenésre késztesse a politikai cirkusz és a mindennapos ideológia (a tőkés-parlamentarizmus) mögé bújó rendet – azazhogy kiprovokálja a tőkéből mint hatalomból, hogy az hatalomként nyilvánítsa meg önmagát. Lássa az egész társadalom, ami a mindennapokban rejtetten működik. Másrészt arra, hogy – a résztvevők világtapasztalásába avatkozva – közölhető értelemmel és konkrét hatóerővel töltse meg a későkapitalizmus alapvető ellentmondásaiként detektált problémákat. Tapasztalhassuk a problémáink absztrakt eredőjét; gyártsunk új szavakat az absztrakt probléma megragadására; dolgozzunk ki új eljárásokat a problémák megoldására. Harmadrészt pedig arra, hogy érzékileg konkretizálja az antikapitalista mozgalmak szlogenjét: van alternatíva.
A Syriza egykori gazdasági miniszterének, Yanis Varoufakisnak az EU-t megreformálni, új élettel megtölteni igyekvő projektje, a DiEM25 éppen az érzéki megvalósulás retorikai többletét nélkülözi. Mivel tényleges tömegmozgalom nem áll a DiEM25 mögött, az eseményszerűség hiányát meglehetősen közhelyes (és giccses), szociáldemokrata-humanista sémákból összeállított videókkal igyekszik pótolni, a politikai képzeletét pedig az EU alapjaihoz való visszatérésre, vagyis egy kiigazított, restaurált Unióra redukálja. Nem-eseményszerű mozgalomként tehát nem csupán a konkrét megvalósulás érzéki hatékonyságát nélkülözi, de, tekintettel arra, hogy központilag szervezik, a célkitűzései is eleve adottak, ő maga pedig, mint mozgalom, nem gondolkodik, nem teremt – ezért, hogy tényleges alternatíva elgondolására is képtelen.
A Nuit debout jól láthatóan ellenáll a hatalom diszkurzív rendjének, nem szedi pontokba követeléseit, nem követel semmit, nem törekszik se konszenzusra, se kompromisszumra, és a könnygáz gránátokon túl nem óhajt dialógusba lépni a hatalommal; naivnak, céltalannak, feleslegesnek és komolytalannak tűnik. De azzal, hogy a politikai gyakorlatot nem a vezető elitnek intézett követelésekként képzeli el, a felkínált kommunikációs, diszkurzív és szubjektivációs formákat tagadja meg, naivitása valójában józanság: nem akarunk semmit, Tőletek!
XXX.
Maga a tiltakozás – a Place de République konkrét "stratégiai haszon" szempontjából nem kifizetődő, mondhatni: céltalan elfoglalása – olyan gondolkodási és cselekvési teret irányoz elő, ami életvitelszerűen tematizálja újra mindazt, ami csak ellenállásra ad okot a későkapitalizmusban. Ezt a fenomenológiai inzultust nevezhetjük praxissá lett ideológia-kritikának is. A mindennapok forradalmát célzó Nuit debout szándéka, hogy, azáltal, hogy új teret hoz létre a város középpontjában, valós alternatívát nyújtson a munka-szabadidő, termelés-fogyasztás, stb., vagyis a későkapitalista élet kizárólagosnak beállított lehetőségeinek.
Legyen egy olyan hely, ahová nem dolgozni és nem is kikapcsolódni járunk, ahol nem termelünk és nem is költünk. Jöjjön létre egy olyan közösségi tér, ahol tényleges találkozás és kommunikáció történhet a társadalom különböző rétegei – munkások és egyetemisták, bevándorlók és vidékiek, belvárosiak és külvárosiak – között.37 A területfoglalás felfüggeszti a Place de République hétköznapi transzparenciáját, s új, konkrét jelentéssel tölti meg az addig csak a közlekedés átmeneti terepeként használt övezetet.
XXXI.
Hogy a mozgalom mire jut, arra világít majd rá, hogy jelenleg miféle ellenállást tudunk elgondolni a globális kapitalizmussal szemben. Bármi legyen is a kimenetel, biztosak lehetünk benne, hogy mindig marad majd valami kihasználatlan ellenállási többlet, valami birtokba-nem-vett, egyelőre-el-nem-gondolt tartalék. A végeredmény – ha lesz – nem valamiféle örökérvényű határvonalat fog jelölni, pusztán egy példamutató mozgalom készségeinek a pillanatnyi maximumát. Ne gondoljuk, hogy francia magánügyről van szó. A tőke mozgásának egyszerre globális formája, folyamatos sűrűsödése, és az államhatalmak, nemzetállamok egyre jelentéktelenebb szerepével szemben a helyi mozgalmak (a nemzeti identitásra alapozott mozgalmak) kezdettől fogva tehetetlenek. A tőke olyan mértékben áll az államhatalmak felett, hogy kizáróag transznacionális38 stratégiák mentén képzelhető el a szembeszegülés.
A huszonegyedik századi Európában nincs olyan, hogy nemzeti vagy magánügy.
XXXII.
Párizsban ma minden harmadik napon utcai harcok zajlanak. Fiatalok és öregek sálakat kötnek a szájuk elé, hogy kapucniban skandálják, ”tout le monde déteste la police” [“mindenki gyűlöli a rendőröket”]; autókat gyújtanak fel, kövekkel és üvegekkel dobálják a rendőrautókat. Ez a brutalitás önreflexív brutalitás. Nemcsak azért, mert magát az akciókat ők maguk folyamatosan rögzítik. Nem is csak azért, mert különböző blogokon folyamatosan tanácsokkal látják el egymást az utcai harcok mikéntjével kapcsolatban. Hanem azért is, mert nem a nyers düh és a felháborodás vezeti az akciókat – hanem a kiszámított, tudatos provokáció.
A rendőrség ugyanis nem Francois Hollande, hanem a tőke rendjét őrzi. A tőkével való konfrontáció csak a rendőrség absztrakt intézményével való konfrontációként mehet végbe.
XXXIII.
A párizsi áprilisban minden harmadik napon utcai harcok zajlottak. Autókat gyújtottak fel, kövekkel és üvegekkel dobálták a rendőröket. A rendőrök könnygázzal, gumibottal, vízágyúval reagáltak. Ebben a közös brutalitásban – mindkét oldal túlkapásai ellenére – volt valami különös önreflexivitás. Nemcsak azért, mert az akciókat a tüntetők folyamatosan rögzítették, összevágták, terjesztették az interneten, de azért is, mert nem a nyers düh és a felháborodás vezette őket, hanem a kiszámított, tudatos provokáció, mely által a tüntetők megtestesítették, átlelkesítették az absztrakt tőkét. A konkrét összecsapás megelevenítette a hatalmat. Ez valamiféle különös performansszá szervezte az egymással szemben álló rendőrök és tüntetők esti találkozásait.
A legutóbbi híradások szerint a mozgalomnak ez a szakasza véget ért. Az új munka törvénykönyvet a kormány anélkül léptetheti érvénybe, hogy a nemzetgyűlés megvitatná. Mivel a francia Szocialista Párt (PS) is megosztott a tervezettel kapcsolatban, a kormány „kénytelen” egy alkotmányos záradékra (49-3-as cikkely) hivatkozni, és a nemzetgyűlést megkerülve, a munkatörvény-javaslatot közvetlenül a szenátus elé terjeszti. A nemzetgyűlés egyetlen fegyvere ebben az esetben a bizalmatlansági indítvány lehetne, melynek megszavazásával feloszlathatnák a szocialista (!) Valls-kormányt. De mivel mind a bal-, mind a jobboldal kezdeményezte bizalmatlansági indítvány (kellő képviselői aláírás híján) elbukott, a kormány előtt egyre kevesebb az akadály a tervezet jogerőssé tételére.
Franciaország mind a nyolc olajfinomítójában részleges vagy teljes a sztrájk. A munkások, a szakszervezetek felhívására, elbarikádozták magukat és blokád alatt tartják a raktárakat. Eközben Manuel Valls „egy kisebbség stratégiájának” bélyegezte az egész Franciaországra kiterjedő tiltakozássorozatot. Közeledik az Európa-bajnokság. A novemberi terrortámadások óta májusban másodszor is meghosszabbították a szükségállapotot. A politikai hatalmasok egyre kapkodóbban, egyre szélsőségesebb eszközökkel igyekeznek helyreállítani a termelés és a fogyasztás gördülékeny, derűs és felszabadult rendjét. Elszántságukat tekintve a tüntetők alig maradnak el tőlük.
JEGYZETEK
21. Anselm Jappe, Crédit à mort. La décomposition du capitalisme et ses critiques, Párizs, Lignes, 2011.
22. Bibó István, Az európai társadalomfejlődés értelme. In. Uő. Válogatott tanulmányok III. (1971-1979), Budapest, Magvető, 1986. 87.
23. A munkabér (és az előállítási költség), valamint az áru piaci értéke közötti, a tulajdonos által lefölözött különbözet.
24. Th. Piketty, Le Capital au XXIe siècle, Paris, Seuil, 2013.
25. Ehhez lásd Lordon Piketty-bírálatát angolul és franciául.
26. Néhány evidens példa: a vagyoni és információs egyenlőtlenség; a kizárólag a megfelelő eszközökkel (pénzzel és információval) rendelkezők köre számára lehetséges panamázás; a szociális politika kollektív leépítése (nem csak Magyarországon); a centrum-periféria-ellentétek (a kapitalizmus inherens, azaz kiiktathatatlan sajátossága a “fejlődés egyenlőtlen földrajzi eloszlása” [“uneven geographical development” – David Harvey], vulgo: a tőke mindig találni fog még “keletibb” befektetési célpontot, olcsóbb munkaerőt és tőke-pártibb politikai elitet); a munkahelyi, napi szintű kizsákmányolás, a főnök-beosztott, tanár-diák (általában: férfi-nő, ilyen sorrendben) átszexualizált, a férfi-főnök számára, mint a szánalmas példák mutatják, kezelhetetlen viszonytól a kíméletlen leépítésekig, a sakkban tartás, a zsarolás, a túlóráztatás gyakorlataiig; a sztrájkjog általános és alapvető beszűkítése, ami mára nálunk odáig fajult, hogy a pedagógusok szándékosan szervezik meg kapkodva, kutyafuttában a sztrájkjukat, nehogy ütközzön az érettségivel, nehogy tényleges felfordulást okozzon a munkabeszüntetés (akkor meg minek sztrájkolni?); a szakszervezetek szétzúzása és/vagy delegitimálása, s velük együtt a nem-intézményesített szociáldemokrata és kommunista mozgalmak felaprózódása az elmúlt harminc évben, valamint a pártpolitika leszakítása az egykori grassroot mozgalmakról; az állítólag poszt-ideologikus, neoliberális értékrend és történelemkép univerzalizálása, nyomában az amerikanizálódás és így tovább.
27. Ehhez ld. Pl. Robert Kurz – az utóbbi évtized egyik legnagyobb hatású marxista gondolkódja, a német Wertkritik-iskola (“értékelmélet”) alapítója – tanulmányát.
28. Alain Badiou: De Quoi Sarkozy Est-Il Le Nom?, Paris, Lignes, 2007.
29. Antonio Gramsci, Quaderni del carcere, Volume II : Quaderni 6-11., szerk. Valentino Gerratana, Torino, Einaudi, 1975, 801-802. [Q6, §138]
30. "Strategy theory, as initiated by Clausewitz and periodically renewed in its main insight ever since, is the discourse in which this condition of possibility/impossibility would have been made most apparent: preparation is necessary and possible only because it remains impossible to prepare the only thing one needs to prepare, which is to meet the other other, the other-than-prepared other, the unopposable because unpredictable, unforeseeable other.” Peggy Kamuf, «Peace Keeping the Other War», Revue de littérature comparée, 2004/4 (nº 312), 454.
31. Uo., 452.
32. Ehhez lásd: Alain Badiou, Peut-on penser la politique ?, Párizs, Seuil, 1985.
33. Guy Debord: A spektákulum társadalma, Budapest, MTA-Balassi, 2006. Ford. Erhardt Miklós. (A szöveg – egyszerre a szituacionista mozgalom manifesztuma és a hatvanas évek egyik legihletettebb [és legszellemesebb] Tőke-értelmezése – itt elérhető.) (Az előző Debord-idézetek is innen.)
34. Uo. 49.
35. Uo. 50.
36. Szükségtelen is hangsúlyozni, hogy a Békemenet és hasonló őrültségek ezért nem számíthatnak tényleges, kortárs mozgalomnak. A Békemenet jellemző példája az etatista, felülről vezérelt, szubsztanciálisan meghatározott – “mi, akik küzdünk a magyarság érdekeiért” –, kirekesztő pszeudo-mozgalmaknak, amelyek minimálisra redukálják önnön szerveződésük spontaneitását, ezáltal pedig brutálisan limitálják a saját cselekvési terüket.
37. Mint minden metropolisz, Párizs is magától értetődően szegregál; a banlieu-k [a külvárosok] túlnyomórészt fekete vagy arab fiataljai nincs hol találkozzanak a középosztálybeli, a centrumban élő kortársaikkal; a gettósodás a vagyoni cenzussal és életvitelbeli elkülönböződéssel tagolt kortárs nagyvárosokban automatikus gyakorlat.
38. Vö. Robert Kurz, Critique de la démocratie balistique, La gauche à l'épreuve des guerres d'ordre mondial, ford. Olivier Galtier és Luc Mercier, Párizs, Mille et une nuits, 2006; Alain Badiou, Notre mal vient de plus loin, Párizs, Fayard, 2016.
