Mi vár Líbiára? - Soha nem jön vissza

  • Szlankó Bálint (Tripoli)
  • 2011. szeptember 15.

Külpol

Győztek a felkelők, Tripoli ünnepel, de a neheze csak most jön. Nemcsak a romba dőlt országot kell újjáépíteni, hanem egy új, demokratikus államot kell létrehozni ott, ahol eddig Kadhafi önkénye volt a törvény. Helyszíni beszámoló.
Győztek a felkelők, Tripoli ünnepel, de a neheze csak most jön. Nemcsak a romba dőlt országot kell újjáépíteni, hanem egy új, demokratikus államot kell létrehozni ott, ahol eddig Kadhafi önkénye volt a törvény. Helyszíni beszámoló.

Tripoliban, a Mártírok terén - korábban Zöld tér - szinte folyamatos a buli: fényjelző lövedékek szállnak az égre, mindenütt leng az új nemzeti lobogó, a kocsik ablakán kilógó gyerekek a győzelem jelét mutatják.

"Szabadok vagyunk. Elűztük Kadhafit, soha nem jön vissza. Alig várom, hogy új országot építhessünk" - lelkesedik a 30 éves Anasz Mabrúk, egy kormányhivatal dolgozója. "Még a levegőnek is jobb illata van, mint azelőtt."

Bár a februárban kitört forradalom lendülete a nyárra megtörni látszott, a főváros meglepő gyorsasággal esett el. A felkelők augusztus végén kitörtek a tunéziai határ felé fekvő Nafusza-hegységből, és ellenállással alig találkozva átvágtak a sivatagon, majd egyszerűen elfoglalták Tripolit - a Narancs velük érkezett. A forradalmárok többsége civil, egy részük fegyver nélkül indult a csatába; rengeteg köztük az értelmiségi. Sikerük persze a NATO-légitámadásoknak is köszönhető: a kadhafisták hónapok óta nem tudták használni páncéloserőiket, ellenállásuk lényegében kimerült abban, hogy a polgári lakosság háta mögé rejtőzve rakétákat lőttek ki, többé-kevésbé célzás nélkül. Üzemanyag-ellátásukat is elvágták, sokan nem is álltak ellen a döntő pillanatban. Egy kormánypárti tábornok utasította katonáit, hogy szépen tűnjenek el, amint a felkelők megérkeznek Tripoliba. A részben külföldi zsoldosokból és erővel besorozottakból álló lojalista sereg harci morálja eleve nem is volt túl magas.

Ez nem rend

A fővárost körülvevő magaslatokon a bevonulás után is napokig rejtőztek orvlövészek. Még mindig nincs folyóvíz, az áramellátás akadozik, az utca szeméttel teli, a benzinkutak és pékségek előtt kilométeres sorok. A bankok zárva. De az emberek feltalálják magukat, és szolidárisak: akinek van otthon kútja, megosztja a vizét a szomszédsággal.

Ugyanakkor a fekete-afrikai kisebbség, melynek nagy része békés dolgozóként élt már évek óta Tripoliban, hirtelen célkeresztben találta magát. Rengeteget letartóztattak közülük, mert oly sok fekete szolgált a kadhafista erők közt, hogy most mindegyik gyanús. Nem tudni, mi lesz velük. Vagy ezer afrikai egy elhagyott halászkikötőben húzta meg magát a fővárostól nem messze. Azt mondják, éjszakánként rendszeresen érik őket fegyveres támadások, elvették a pénzüket, több nőt megerőszakoltak, egy embert leszúrtak. Nem tudják, hogy kadhafisták tették vagy lázadók, nekik mindegy is. "Nincs, aki segítsen rajtunk, nincs, aki megvédjen minket" - mondta Szalif Oszmán Ghánából, aki egy útépítő cégnél dolgozott, mielőtt elsodorta volna a háború. Mindene odalett.

A felszabadulás bepillantást enged a Kadhafihoz és családjához leglojálisabb erők korábbi praxisába is. Tripoli-szerte több tömeggyilkosság helyszínét fedezték fel; a kivégzettek egy része még csak nem is felkelő volt, inkább civil. A rezsim az elmúlt hónapokban tartóztatta le őket, egy részüket egyszerűen tűzre vetették. Ezrekre tehető az eltűntek száma is. Utalnak arra is jelek, hogy a felkelők közül is sokan próbálták a kezükbe venni a törvényt, feltehetőleg kadhafista harcosokat is végeztek ki a fővárosért folyó harcok során.

A háborúnak nincs teljesen vége: három város még a lojalisták kezén van. Közülük Beni Validban most is harcolnak. A felkelők több mint egy hétig próbálták rábeszélni a város vezetőit, hogy adják meg magukat, de hiába. Állítólag elszánt kadhafisták kis csapata - köztük pletykák szerint Kadhafi egyik fia - tartja sakkban az egész várost. A part menti Szirtben, a diktátor szülővárosában még tárgyalnak a hatalomátadásról, és Kadhafié egy jelentős oázis is a sivatagban, Szabha. Hogy ő maga hol lehet, senki nem tudja: talán Beni Validban vagy valahol a Szaharában. A szomszédos országok - Niger, Algéria - tagadják, hogy hozzájuk menekült volna, bár több lojalista vezető oda szökött, köztük a lánya, Aisa is.

A fő gond, hogy az Átmeneti Nemzeti Tanács nem tudta igazán megvetni a lábát. Tripolit és az országot a különböző városok egymástól független milíciái ellenőrzik - ezeket egyelőre nem sikerül öszszefogni. Az ellenőrző pontoknál hesszelő (vagy boldogan az egekbe lövöldöző) fiatal fegyveresek lazák és jókedvűek, és a lakosság láthatólag hálás nekik, de ez nem rend. A közlekedési rendőrség nyomokban ugyan működik, és a milicisták egy része már legalább regisztráltatta a fegyverét, de egyelőre nincs jele a leszerelésnek. Sokan hangoztatják, hogy soha nem akarnak többet fegyvert látni, sokan meg azt mondják, hogy nem adják le a puskájukat.

A különböző felkelő csoportok közt sem felhőtlen a viszony: vasárnap összecsapott két milícia, legalább 12 ember meghalt. A háborút a nyugati felkelők nyerték, de az ÁNT inkább keleti intézmény, keleti tagokkal. A mindenkitől független miszrátaiak, akik egy szörnyű, több hónapos ostromot álltak ki, szintén nincsenek oda a Bengáziban székelő felkelő kormányért. Legutóbb az verte ki a biztosítékot náluk, amikor Tripoli biztonsági főnökének azt a volt kadhafista parancsnokot akarta kinevezni az új kormány, aki nem sokkal korábban szétlövette Miszrátát. Az ÁNT ígéri, hogy reprezentatívabbá teszi tagságát, de egy igazán legitim nemzeti kongresszusra valószínűleg várni kell az első választásokig, amit elvileg nyolc hónapon belül tartanak meg.

A legerősebb tripoli fegyveres csoport iszlamistákból áll, élükön Abdel Hakim Belhádzzsal, akit állítólagos al-Káida-kapcsolatai miatt 2004-ben megkínoztak Kadhafi ügynökei - Tripoliban napvilágra került dokumentumok szerint az amerikai és brit hírszerzés közreműködésével. Belhádzs nem osztja az al-Káida totalitárius vízióját, ő szekuláris államot akar, nem fundamentalista rezsimet. Az ország lakossága rendkívül vallásos és konzervatív, de a radikális, forradalmi iszlámnak kevés jelét látjuk. Most a demokrácia a leghangosabb hívószó. Abdulla Sámia, az ÁNT gazdasági minisztere maga is a mérsékelt iszlamisták közé tartozik, de tiszteletben akarja tartani a külföldi olajvállalatokkal kötött szerződéseket, diverzifikálná a főleg olajalapú gazdaságot, és több külföldi befektetőt vár.

Megharcoltak érte

Visszatérő aggodalmak forrása a törzsek szerepe, ami ma már minimális Líbiában. Ez részben épp Kadhafinak köszönhető, aki saját hatalmának megőrzése érdekében szétrombolta a hagyományos társadalmi struktúrákat. Az urbanizáció is gyengítette őket: a városi fiataloknak nincs érdemi kapcsolatuk a valamikori törzsükkel. Ugyanakkor a mostani felfordulás némileg visszahozta a törzsek befolyását; a rendőrállam összeomlásával egyes városokban a családfők vették kezükbe a hatalmat. Ha az országos intézmények nem erősödnek meg hamar, helyükbe könnyen a városok és a törzsek léphetnek, mögöttük a helyi alapon szerveződő katibákkal (dandárokkal).

A viszonylag sima átalakulást segítheti, hogy a líbiaiak jórészt pragmatikusan viszonyulnak a volt rezsim kiszolgálóihoz, legalábbis azokhoz, akiknek nem tapad vér a kezükhez. A felkelő erők között sok a hivatásos katonatiszt, és az ÁNT-ben is megtalálhatóak a bukott rezsim korábbi kiszolgálói. A parancsnokok lépten-nyomon a megbocsátásról beszélnek.

Emellett az is optimizmusra ad okot, hogy Líbia ásványkincsekben gazdag. A háború előtt naponta 1,6 millió hordó olajat termeltek ki, és ebből 1,2 milliót exportáltak. Ezt a kapacitást ugyan jó ideig - egyes becslések szerint 6-18 hónapig is - eltarthat helyreállítani, hiszen a harcok erősen megrongálták az infrastruktúrát. De ez akkor is havi négymilliárd dollár jövedelem, plusz körülbelül 170 milliárd dollárnyi tartalék van különböző külföldi betétekben az ÁNT becslése szerint. A kitermelést fel akarják tornászni napi 3 millió hordóra. Pénz tehát lenne bőven, és a lakosság csak hatmilliós. Az elnyomás évtizedei alatt rengetegen mentek külföldre tanulni, dolgozni, ezért sok a képzett, nyelveket beszélő líbiai, aki most készen áll hazajönni, és segédkezni az építkezésben. Meg is van róla mindenki győződve, hogy Líbia lesz az új Dubai, s ehhez elég volt Kadhafitól megszabadulni. (Vagy az új Las Vegas, ahogy egy, még a szokottnál is lelkesebb felkelő vélekedett.)

Hiányoznak viszont a független intézmények, a pártok, az igazságszolgáltatás és a sajtó, hiszen a Kadhafi-rezsim valódi egyszemélyes uralom volt. Nemcsak a demokrácia hiányzott, de a fejlett államiság is. A bürokrácia borzalmas: a hivatalnokok inkompetensek, sok a kis Kadhafi, aki nem ismeri más módját a hatalomgyakorlásnak. De a szabadságot ezúttal talán nem lesz olyan könnyű elvenni a líbiaiaktól: harcoltak és meghaltak érte, és náluk senki nem tudja jobban, hogy az önkényuralom hova vezethet.

Figyelmébe ajánljuk