Az egészen komikus körülmények közt kiszivárgott üzenetváltásokban az amerikai kormányzat köreiből európai szempontból nem a bombázások tervezése volt a legmegdöbbentőbb, hanem az, hogy kiderült, az Európa-ellenesség nem valamiféle bonyolult kiszorítósdi eredménye vagy kampány, hanem tényleg mérhtetlen ellenszenvvel és utálattal viseltetnek Európa ellen a Trump-adminisztráció tetején.
Az üzenetváltás tiszta álláspontokat mutat ebben a kérdésben, és ez láthatóan közel sem csak retorika: a bármiféle tárgyalás vagy előrejelzés nélkül a teljes Európai Unióra kivetett vámok épp úgy erről tanúskodnak, mint például J. D. Vance alelnök müncheni beszéde. A kép egyértelmű: Európát ha nem is ellenségnek tekintik, de alapvetően koloncnak az Egyesült Államok nyakán.
A mögöttes okok megértéséhez először is fontos elengedni azt a főleg az amerikai kultúra térhódítása miatt elterjedt tévképet, hogy az Egyesült Államok tulajdonképpen ugyanolyan, mint Európa, másrészt tisztába kell kerülni a Trump utáni világban az amerikai elnöki posztra is joggal pályázó Vance figurájának gondolataival az Egyesült Államok és a maradik viszonyáról.
Libertariánusok vs. jóléti állam
Az Egyesült Államokban a szélsőségesen piacpárti libertariánus hozzáállás nagyon mélyen a társadalom része: ennek köszönhető az, hogy Bernie Sanders úgy lett szélsőbaloldaliként bemutatva az országban, hogy a politikai programja mondjuk a skandináv államokban simán lehetne egy centrisra vagy akár egy mérsékelt jobbközép párt programja is. Az Európában olyan alapvető dolgok, mint az állami egészségügy, a republikánusok egy része számára viszont valamiféle sátáni kommunista dolgot jelent, ami csak akadályozza a Szent Piacot.
Vance – valószínűleg némi szilícium-völgyi nyomásra – többször is ostorozta a túlzott európai bürokráciát például a techipar körül, az állami szabályozások, esetleg az állampolgárok védelme a nagy cégekkel szemben ugyanis ebben az univerzumban nyilván csak akadályozzák a haladást és a nagy bizniszeket. Aki élt már az Egyesült Államokban, általában gyorsan megtanulja értékelni az európai adatvédelmi irányelveket, arrafelé ugyanis nemcsak ismeretlen a GDPR kifejezés, de gyakorlatilag korlátlanul ömlik a lakosságra a személyre szabott reklámszemét.
Épp ezért Trumpék felől nézve Európa csak akadály a sok bürokráciával,
amit kiegészítenek a kontinens keleti felén sehogy sem kezelhető feszültségek a Balkántól kezdve egészen a orosz-ukrán háborúig, amik mind-mind felesleges villongásoknak tűnnek onnan nézve, ráadásul csak elviszik a fókuszt a valódi fenyegetésként észlelt Kínáról.
Történelmi sérelmek
A világnézeti eltéréseken túl, ahogy az lenni szokott a jobboldali közösségekben, vélt vagy valós történelmi sérelmek és igazságtalanságok is építették az ellenérzéseket az elmúlt évtizedekben, amit most már nyíltan látunk.
Az amerikai önértékelés egyik fontos része, hogy ők mentették meg a szabad világot a második világháborúban.
Ez még akkor is igaz, ha ennek a szabad világnak az Egyesült Államok akkor épp nem volt kifejezetten a része, amiről a legtöbbet talán az mond el, hogy Adolf Hitler nemcsak nagyra értékelte az Egyesült Államokat, hanem bizonyos szempontból kifejezetten példaként lebegett a szeme előtt: az ország gazdasági sikereit az országban uralkodó „északi fajnak” (értsd: fehér férfiak) tulajdonította, amiből közvetlenül levezette azt a későbbi élettérelméletet, amelynek nevében később Európa jelentős részét gyarmatosítani szerette volna, a helyi lakosságot pedig vagy leölni vagy csak rabszolgasorba taszítani.
Az amerikai propaganda viszont épp a második világháborús győzelem miatt igyekezett elmosni például Henry Ford lelkes nácibarátságát, és úgy beállítani a dolgokat, mintha az Egyesült Államok mindig is a szabadság termékeny földje lett volna mindenki számára. Ebből következik az is, hogy a jóságos Egyesült Államoknak a második világháborúban „már megint” meg kellett menteni a hülyegyerek Európa – értsd: Nyugat-Európa – seggét, és ezért ők nem kapták meg a kellő hálát onnan.
Bár a nacionalista gondolatok persze mindig a sértettségből fakadnak – valahogy soha senki nem kapja meg a kellő elismerést, tiszteletet, területet, kompenzációt, ilyesmit –, Amerika sértettsége azért különösen vicces, mert jutalmul voltaképpen ők lettek a világ abszolút vezető hatalma a Szovjetunió szétesése után, de ezek az apróságok nem szokták zavarni ezt a kultúrkört.
Az amerikai jobboldal általános sértettsége nem újkeletű. Amikor 2001. szeptember 11. után a világ értelemszerűen azzal a kérdéssel volt elfoglalva, hogy vajon miért utálják ennyire sok helyen az Egyesült Államokat, Gareth Harding újságíró és a kommunikációs elemző 2002-be egy cikkben foglalkozott azzal, hogy az amerikaiak miért utálják Európát. A George H. W. Bush alatt rövid ideig külügyminiszterként is szolgált Lawrence Eagleburger elégedetlen volt az európaiak reakciójával Szaddám Husszeinnel kapcsolatban, majd hozzátette, „Európát a mi rovásunkra akarják építeni.” A republikánusok bizonyos köreiben 2001 után gyökeret is vert az a gondolat, hogy az Európai Unió azok után, hogy a szovjetek miatt „nyafogott”, most túlzottan szemet huny az iszlám fundamentalizmus és a terrorizmus veszélye felett.
Mindeközben a „mindenki oldja meg a saját baját” elv rajongói joggal gondolták úgy, hogy miközben Európa nyafog, még azt is Amerikának kellett megoldania, hogy a szerbek ne lőjék halomra az ártatlan bosnyákokat vagy a koszovói albánokat, ahogy Spanyolország és Marokkó tengeri viszonyát is nekik kellett elsimítani, nem is beszélve persze az izraeli-palesztin konfliktusról, ami azért mégicsak Európa, és nem az Egyesült Államok határain történik. A republikánusok azt is intő jelként fogták vel, hogy amikor George W. Bush (tehát a második Bush elnök) megegyeztek arról, hogy közösen csökkentik országaik nukleáris arzenálják, az európai országok látványosan csendben maradtak.
A republikánusok Európa-ellenessége már 2012-ben sem volt titok: bár az elnökválasztást végül elbukta Barack Obama ellen, Mitt Romney republikánus szenátor a kampánya jelentős részében azzal ijesztgetett, hogy Obama európai stílusú társadalommá akarja változtatni az Egyesült Államokat, szocialista gazdaságpolitikát és túlzottan félénk külpolitikát emlegetve. Romney nagy kijelentése az volt, hogy a franciák bunkók az amerikai turistákkal, Velencében pedig büdös van. „[Obama] Európa fővárosaiból merített ihletet, mi viszont Amerika városaira és kisvárosaira figyelünk. Szeretném, ha a Fehér Ház a legjobb oldalunkat tükrözné, és nem Európa legrosszabb oldalát” – mondta kampánya során Romney, majd elmondta, ő szeretne „visszatalálni azokhoz az elvekhez, amik naggyá tették Amerikát”. Ismerős gondolatok ezek, bár 2012-ben még nem ért győzelmet a pokol felé száguldó Amerika gondolata.
„America first”
Történelmi léptékben az, hogy Európa az Egyesült Államok barátja lenne, valójában amúgy szinte friss fejlemény: az ország a gyors felemelkedésének idején (ezt az időszakot nagyjából a polgárháború vége és az első világháború, tehát 1870 és 1913 közé szokás tenni) nagyon következetesen kerülte az összefonódásokat Európával, az Egyesült Királyságot pedig a vezetők egyenesen riválisnak tekintették, egy emberként óva az országot attól, hogy bármiféle európai konfliktusba belebonyolódjon. Ebben az időszakban egyébként az ország a bevételeinek nagy részét éppen az importadókból szedte be, ez az elzárkózó álláspont egészen 1916-ig tartott.
Woodrow Wilson elnök először szó szerint az első világháborúból való kimaradás mellett kampányolt – hogy teljes legyen a párhuzam, a korabeli szlogen is ismerősen csenghet: „America first”. Bár végül az Egyesült Államok mégis belépett az első világháborúba, a jelszó megmaradt, az America First Bizottság pedig még a második világháború idején is jobb- és baloldali értelmiségieket is bevetve próbálta megakadályozni a háborús részvételt Hitler ellen.
Donald Trump és J. D. Vance tehát még szóhasználatban és vámpolitikában is főleg abból az időszakból merít, amit vissza akarnak hozni: a gyors növekedés időszakát, amikor a szavazóbázisuk jelentős része szerint még minden a helyén volt az országban. Ahogy az lenni szokott, ezek az állítások nyilván rémesen elmaszatolják a valóságot, de ennek ellenére
több generáció nőtt fel annak a tudatában, hogy az Egyesült Államokat kihasználják Európából
– közéjük tartozik például Donald Trump, aki már az 1990-es évek elején ezt hangoztatta, illetve J. D. Vance, aki 40 éves lévén épp akkor kezdhette meg politikai szocializációját, amikor a republikánusok közt újra divat lett Európa tesze-toszaságának hangoztatása.
Nyilván az sem zavart be ebbe a képbe, hogy közben kiderült, Európa egy része erkölcsileg helyesen döntött úgy, hogy nem segít az Egyesült Államoknak megszállni a kamu híreszerzési adatokkal szemben valójában semmilyen tömegpusztító fegyverrel nem rendelkező Irakot; de azt is szeretik elfelejteni az amerikai politikusok, hogy a közel-keleti amerikai produkciót Európa valójában sokkal jobban megszívta, mint az egy óceánnyi távolság biztonságából akciózó szövetségesük.
Persze ezeket Európában sem sokan hangoztatják, Nyugat-Európában ugyanis tényleg a világ legtermészetesebb gondolata volt az amerikai védőernyő és az ebből fakadó jóságos nagytestvér gondoskodása, Kelet-Európában pedig a Szovjetunió ellenpontjaként eleve az univerzális jóság, siker és gazdagság képével azonosították teljesen fals módon az országot.
J. D. Vance tehát ennek a régóta élő izolacionista gondolatnak a terméke, így nem véletlen, hogy amikor bejelentették alelnöki jelölését a választások előtt, az íróból republikánus sztárrá lett politikus pályáját ismerők közül sokan a szívükhoz kaptak Európában. Vance az interjúiban például arról beszélt – a magyar kormánynak is kedves hangsúllyal –, hogy Brüsszelből és Berlinből liberális imperialista nézeteket erőltetnek a kontinens többi részére; a német kormányt egyszerűen idiótának nevezte az energiapolitikája miatt; hosszú cikkben ostorozta a németek önálló védelmi képességének hiányát; az Egyesült Királyságot pedig simán iszlamista országnak nevezte.
Tehát miközben Donald Trump alapvetően tranzakciókon keresztül látja a világot, és jó üzleteket akar, addig J. D. Vance ideológiai alapon Európa-ellenes,
amit csak tovább tetéz, hogy a MAGA-világnézetben („Make America Great Again”) az egész transzatlanti elit – beleértve tehát az Európai Uniót is – Donald Trump ellen dolgozott, bár egy időben maga Vance is Trump egyik legerősebb kritikusa volt. J. D. Vance gondolatainak hivatalossá tétele tehát törvényszerű volt, és nem meglepetés.
Az ideológiai alapú Európa-ellenességnek a történelmi és gazdasági okokon túl van még egy oka: bár a populista jobboldal erősödik, Európa nagy részén még a konzervatív pártok is természetes ideológiai ellenségei a már most parancsuralmi módszerekben gondolkozó Trumpnak. Az erőkultuszban élő amerikai jobboldal világában Európa gyenge, miközben Vlagyimir Putyin erőskező vezető, a nemzetközi jog betartásáról pedig épp Grönland fenyegetésén keresztül látjuk, mit gondol az amerikai kormány. Amit izolacionizmusnak hívunk, az – például a magyar kormány szerint is – szuverenista politika, de a lényeg ugyanaz: bármiféle értéktartalom nélkül keresni különféle tömeggyilkosok és egyéb bűnözők társaságát, azokat pedig, akik emberi jogokat, átláthatóságot, nemzetközi jogot és hasonló hülyeségeket kérnek számon, megvetni és gyenge hisztigépnek tartani.
„Oldjátok meg egyedül”
A teljes kép megértéséhez érdemes elolvasni J. D. Vance 2017-ben megjelent önéletrajzi ihletésű könyvét, a Hillbilly Elegyt (magyarul Vidéki ballada az Amerikai Álomról, egy szörnyű filmet is forgatott belőle a Netflix). Bár nem Európáról szól, a történetnek két tanulsága van: az egyik az, hogy a közmegegyezés szerint egy elég pontos amatőr szociográfia lett a Trump szavazóbázisát is adó reményvesztett, lecsúszott amerikai munkásosztályról, amiből Vance családja is kikerül; másrészt döbenetes a szegénységgel szembeni érzéketlenség, amit a szerző arra alapoz, hogy neki mégis sikerült onnan magasra jutnia.
Vance ugyanis bármiféle szegénységgel kapcsolatos tudást lesöpörve magát állította példaként a saját lecsúszott környezete elé, mintha a generációkon át öröklődő szegénységből mindenkinek pikk-pakk adott lenne a kitörés lehetősége, és csak az akarat hiányzik. Irgalomnak, segítségnek vagy rendszerkritikának nyoma sincs, és ahogy az általa gyengének látott, szerinte csak az állam farkán liánozó rokonsága, úgy a fejében ehhez hasonlóan csak a szövetségesére támaszkodó Európa is csak egy tanácsot érdemel Vance-től: „Oldjátok meg egyedül”. Ez pedig szól az állítólagos brüsszeli elitnek éppúgy, mint a hungarocentrikus világrendben élő magyar kormánynak, amelynek tagjai valamiért úgy tűnik, nem érzik magukat Európa részének. Más legalábbis nehezen magyarázza, miért nem zavarja őket jobban ez az irány.
