A brüsszeli EU-csúcs jó eséllyel emlékezetes marad: Magyarország szembement a teljes Európai Unióval Ukrajna kérdésében. Orbán Viktor kijelentette, szó sem lehet semmiféle támogatásról, majd azt is belengette, érkezik az új nemzeti konzultáció vagy véleménynyilvánító szavazás Ukrajna EU-csatlakozásáról, de azt is megtudtuk, hogy csak az Egyesült Államok és Magyarország akar békét. A dolgok jelenlegi állása szerint arra is van esély, hogy mostantól Európa országai minket megkerülve működnek együtt úgy, ahogy nekik tetszik – az Ukrajna támogatásáról szóló dokumentum is 26 ország közös nyilatkozataként jött ki –, de ennél is fontosabb az, hogy Orbán Viktor egész Magyarország nevében mondott búcsút ennek a körnek.
Eddig mi voltunk a bot a küllők között, a szúrós fika az orrban, a fing a fürdőben, de ha ezek már nem tudunk lenni, akkor nagy kérdés, mik leszünk.
A dolgok jelenlegi állása szerint legalább annyi kimondható, hogy szemben például a némi bizniszeléssel mindig lekenyerezhető Robert Ficóval, Orbán Viktor tisztességes fasiszta. Nem hajlik meg, nem egyezkedik, nem lehet zsarolni: az elmúlt hetekben végleg kiderült, hogy a megfelelő mennyiségű ellopható pénznél sokkal magasabb erők mozgatják: az új világrend, a civilizáció nagy változása, népességcsere, titkos, de általa mégis mindig látott háttérhatalmak, az ország spirituális nagyságának helyreállítása és persze az aranykor elérése. Ezek elég nehezen megfogható célok, mint ahogy a klasszikus fasiszta gondolkodás elég ritkán tartalmazott bármi mást a túláradó és döbbenetesen torzzá vált nemzeti büszkeség hangoztatásán kívül, és mivel a racionalitáson túlhalad, azok az emberek soha nem fogják megérteni, akik tiszta logikát keresnek benne. Az ugyanis nincs, a tiszta logikai elemekkel emiatt nem is számonkérhetők a látszólagos ellentmondások, emiatt hatástalan a tényellenőrzés: a logikai lyukakat ugyanis betömi a sok heves érzelem, amit ez az alapvetően sértettségből felépült gondolkodásmód képes előcsalogatni. Ez a hevesség az, amit látni Orbán Viktor teljesítményén, amikor látszólag a saját érdekei ellen dolgozik. Azt ugyanis nem lehet megmagyarázni, miért mondunk le az uniós pénzekről, miért fogadjuk el a közös döntéshozatalból való kimaradást, miért hidegülünk el a közvetlen környezetünktől: bár Orbán Viktor belpolitikai érdekét jól szolgálja ez az irány, valójában a saját rendszerét is megkárosítja azzal, hogy nem közbeszerezheti el a különféle támogatásokat a legnagyobb lánya és családja. De ő lemondott ezekről a pénzekről a nagyobb vélt jó érdekében, tulajdonképpen erénynek is mondhatnánk, ha nem látnánk pontosan, hova vezet pontosan ez a vélt jó.
Elsőre a szokásos nagyotmondásnak tűnt: Orbán február közepén Dubajból hazafelé a repülőn adott interjút a NER-kiadványok célpontjai közül a vékony írni-olvasni tudó réteget megcélzó Mandinernek. Itt nagyjából kimondta az irányt: „A magyarok már tudják, a jövő nem ott van, ahol ők laknak”, hanem valahol máshol, és „nekünk most ehhez a jövőhöz kell odaillesztenünk Magyarországot, nem maradhatunk csak az Európai Unió keretrendszerében. Magyarország pedig erre kész, nyitott, eljött, itt van”. Szerinte amíg az Európai Uniót „elhagyta a szufla, nincs benne életerő”, a világon máshol éppen nagy izmokat növesztő, korábban messze Európa mögé rangsorolt térségek emelkednek fel, a jövő az arab térségben, Kínában vagy Közép-Ázsiában és nem az Európai Unióban van. Tiszta beszéd, ha már valamit köszönhetünk Donald Trump második hivatalba lépésének, az ez: a Nyugat már nem haldoklik, hanem halott, Európa hanyatlása végbement, a jövő pedig, ahogy Orbán annyi turanizmus felé fordult kollégája fejében, most is az egzotikus keletre került. A különbség annyi, hogy ebben a modernizált gondolkodásmódban ez a kelet már nem az elképzelt spirituális tisztasága miatt a követendő példa – odáig még Orbán sem merészkedett, hogy az arab világ vagy Kína társadalmi berendezkedését tekintse példának, bár azért utóbbi államkapitalista berendezkedése és egypártrendszere már bizonyára csak a vörös csillag miatt nem tetszik neki –, hanem a gazdasági sikerek miatt. Ezeket az országokat ugyanis nem akadályozzák azok a hülyeségek, amik például minket: letarolhatják a kapzsi Nyugat öltözködését a sweatshopokban gyerekek által összevarrt ruhákkal, emberek ezreinek halála árán rendezhetnek focivébét, nem kell szerencsétlenkedni a munkaidő betartásával meg úgy általában semmi olyan joggal, ami ronthat a GDP növekedésén. Orbán gazdasági semlegességről beszél, de valójában teljes értéksemlegességgel beszél ezekről a hatalmakról: ő maga kölcsönös tiszteletről beszél, de azt látva, hogy beszél az elmúlt hetekben Európáról – vesztesek, Soros-ügynökök, brüsszeliták –, gyorsan kijön, hogy itt azért mégis van morális állásfoglalás, csak annyira emberellenes és velejéig aljas, hogy ahhoz közel érve inkább a fejünket is elfordítjuk. Orbán ugyanis a fordulatával nem csak diplomáciai szinten árulta el Európát, hanem gondolatiságban is: nyíltan feltette minden pénzét az olyan országokra, ahol a hatalomgyakorlásnak semmilyen korlátja nincsen, és még nyíltabban utasította el a sokáig közösnek gondolt európai értékeket.
Ha valaki szerint nem magánügy, ha a szomszéd veri a családját, esetleg elfogadhatónak tartja a sokszínűséget, netalántán hisz a kompromisszumokban, azok számára van egy rossz hír: simán lehet, hogy Orbán Viktornak igaza lesz, és tényleg eljön Ázsia nagy korszaka. Az már egészen más kérdés, hogy ebből a Magyarországhoz hasonló országok akkor is rosszul jönnek ki, ha ezt támogatják: a világon semmi pótolhatatlant nem tudunk adni a nagyhatalmaknak – ebben a tekintetben még a félig lerombolt Ukrajna is előttünk jár, és izgalmas kérdés, milyen helyzetbe kerülünk, ha végül meg tudnak egyezni valamiben Donald Trumppal –, a legértékesebb tulajdonságunk valószínűleg Kínának és Oroszországnak is az az EU-tagságunk volt, ami ugye épp kezd eljelentéktelenedni, ráadásul kifejezetten a magyar kormány hibájából. Lehetünk még súlyosan környezetpusztító gyárak európai lerakata, de ez sem olyan ajánlat, amivel szavunk lenne egy olyan világrendben, ahol nagyhatalmú férfiak egymást közt, az érintettek kihagyása nélkül döntenek nemzetek sorsáról.
Az is lehet, hogy Orbánnak Európában is igaza lesz, és a következő választásokkor már nem áll meg 20 százaléknál a német szélsőjobb, hatalomra jut Marine Le Pen Franciaországban 2027-ben. Ez is kérdés, mennyire jelentene sikert: világnézetit biztosan adna – az elmúlt években nagyon alulértékelték az ideológia szerepét különféle tudósok –, de azt is látni kell, hogy a híres európai „patrióták” – ebbe most nemcsak a pártcsaládot értem, hanem úgy általában a balhés populistákat – a lehető legmegbízhatatlanabb szövetségesek. Hogy miért, azt már Bibó István is leírta: „Nincs nacionalizmus, csak nacionalizmusok vannak, melyek eszmeileg kölcsönösen megsemmisítik egymást, mert mindegyik valamilyen formában a maga fajtáját nevezi ki Übermensch-nek minden komolyan vehető kvalifikáció nélkül. Ezért mindaz, amit a nacionalizmusok eddig »eszmeileg« produkáltak: letűnt birodalmak vagy háttérbe szorított fajok régi dicsőségének, politikai vagy kulturális teljesítményeinek mértéktelen túlértékelése, faji felsőbbségi elmélet, uralmi, sőt világuralmi igény, a megható naivitástól kezdve a nyilvánvaló értelmetlenségen keresztül a tömeggyilkos borzalomig terjed, s érvényessége és vitára való érdemessége soha egy percig sem élte túl azt a hatalmi helyzetet, kormányzati rendszert, politikai zsákutcát vagy közösségi hisztériát, mely egyiket vagy másikat a magáévá tette.” Kicsit rövidebben fogalmazva tehát: ezek alkalmi együttműködések, amelyek képtelenek a közös gondolkodásra abból fakadóan, hogy
nem lehet Szlovákia, Magyarország, Amerika, Franciaország vagy Oroszország is egyszerre az első.
Hogy nagyjából milyen erős szövetségre számíthat Orbán abban az esetben, ha ők jutnak előre, azt épp Robert Fico teljesítménye mutatja a legjobban, aki az első, Szlovákiának belengetett engedményre elállt a Nagy Közös Vétótól, és hagyta magányoskodni az egész EU-val szemben az őt még a választási kampányban is nyíltan segítő kebelbarátját.
Ettől még persze elbukhat a ma ismert nyitottságra és elfogadásra épülő európai gondolat Magyarországgal együtt és Magyarország nélkül is, de tapsolni ennek egészen furcsa öngyűlölet: bármilyen szimbolikusnak és gumicsontnak tűnik például a hanyatló nyugati dekadencia jelképének kikiáltott Pride ügye, az LMBTQ-közösség életminősége tökéletes mércéje annak, hogy átlagemberként mennyire élhetünk valahol kielégítő életet.
Az egyenlet egyszerű: ahol nem érnek hátrányok a szexuális szokásaink miatt, ott általában mindenki másnak is jó élni, ahol viszont igen, ott általában elég szar akkor is, ha heteroszexuális fehér férfiak vagyunk.
Nyilván érzik ezt Orbán köreiből is, nem véletlen, hogy Tiborcz István és Orbán Ráhel is arra a Marbellára menekültek fél évre, ahol a polgármester is kitette a szivárványos zászlót a városházára, pár kilométerre onnan pedig Európa egyik legrégebbi felvonulását szervezték, és nem a jövő vívmányait akarta kiélvezni Kínában, de valahogy Szájer Józsefnek sem az jutott eszébe a világrendszerváltás szervezésekor, hogy Moszkvában mit kapott volna a rendőröktől, miután lecsúszott az ereszen. Ezek azok a már emlegetett logikai lyukak, amiket be kell tömni a sok-sok érzelemmel, seítségül hívva a szurkovi posztmodern politikai megoldásokat: zavarkeltés, a nyelv uralása, a szavak jelentésének gyakori változtatása. Így történhet meg, hogy a védekezéspártiból háborúpárti lesz, a megadáspártiból pedig békepárti, miközben a szabadság nevében tiltanánk be felvonulásokat, a szuverenitásvédelem jegyében pedig elüldözünk nekünk nem tetsző csoportokat. Különösen rossz hír, hogy nemcsak erkölcsileg kellemetlen kicsekkolni Európából, hanem azért is, mert abban a világrendben, amiért Orbán valamiért küzd, nincs féke az üldözésnek és vegzálásnak. Ez azt jelenti, hogy eljöhet még az az idő, amikor visszasírjuk a kommunikációban megjelenő ügynöközést, és ennek elég egyértelmű jele, hogy a Fidesz jobbszélét képviselő Kocsis Máté már bevallottan azt szeretné, ha kibővítenék a Szuverenitásvédelmi Hivatal névre hallgató feljelentő szervezet jogköreit. Semmi biztosítéka nincs annak, hogy ne élnének akár az erőszakszervezetek felhasználásával is, ha kell. A saját tábornak szánt narratíva már tökéletesen fel van építve a nyílt erőszak köré, és most már igazán nem kell magyarázkodni sem senkinek, ha esetleg képek születnek ilyenekről: az áldozatok bizonyára nem magyarok lennének, hanem „külföldi ügynökök”, „provokátorok”, mindenki mehet tovább. Ha mindenki szépen bejár dolgozni a gyárba, adózik és maximum az állami program lévén fenntartott kiskocsmában szidja a rendszert, annak nem esik bántódása. Disztópikusnak tűnik, de disztópikusnak tűnt 2010-ben az az állapot is, amiben most van Magyarország újságbezárásokkal, egyetemüldözésekkel, könyvfóliázásokkal, rohadó kilátásokkal és szétesett állammal együtt. Jobb beismerni: ahogy az 1920-as évek fasizmusa már jellegéből adódóan is képtelen volt konszolidációra, úgy a modernizált verzió is az. Nincs ugyanis tényleges cél, amihez el lehetne jutni, és ott megállni: terjeszkedni kell, elfoglalni mindent, és ha végeztünk egy zavarónak kikiáltott tényezővel, keresni egy másikat. Zavaró tényező pedig bárki lehet: nem leragadva a Pride-nál épp úgy lehetnek ellenségek a pedagógusok, a bírók, az alig létező magyarországi antifa, és tulajdonképpen bárki, aki belerondít az orbáni nemzetképbe.
A kérdés az, hogy a magyar társadalom mit kezd ezzel a helyzettel. Először is ott van 2026. Az elbukott egyesült ellenzék már a 2022-es választást is beillesztette volna a kelet vagy nyugat történetbe, de másfél év múlva már valósznűleg a Fidesz is eljut oda, hogy többé-kevésbé vállaltan a kelet mellett kampányol, és mivel a kelet mellett kampányol, akár a leggátlástalanabb csalástól sem riad vissza. Épp úgy, mint ahogy az a kör, ami Orbán Viktor szerint a jövőt jelenti. A már most tragikus választási rendszert is el lehet tolni a még aránytalanabb felé, de az egészen egyszerűen kizárt, hogy a Fideszt rá lehet bírni a szabályok igazságosabbá tételére. Megnyerni így is meg lehet, ami ha megtörténik, akkor izgalmas kérdés, mennyit tanult el Orbán Viktor a csalást már rutinból űző diktátor barátaitól a Türk Tanácsban. Európa szerencsére megbocsátó társaság, főleg ha azt látja, hogy valós társadalmi akarat van a világ boldogabbik részéhez való tartozni akarásról. Százezres tüntetést nehezebb titokban szétverni, mint százasat, ahogy választási győzelmet sem lehet a végtelenségig meghamisítani békében, bár kis mázlival eddig nem fogunk eljutni. Odáig viszont már eljutottunk, hogy gyülekezési jogot vonnának meg, az elesetteket, szegényeket, bántalmazottakat segítő szervezeket lehetetlenítenek el, és az ellenkezés irányítását sem az ellenzéktől kell várni: Magyar Péter Tisza Pártja az egyre növekvő támogatottságát épp azért tudta összehozni, mert kitart a saját mindenki által átérezhető üzenete mellett – ez az emberek millióit cserbenhagyó magyar maffiaállam –, teljes bukás lenne számára belesétálni ebbe a csapdába Budapesten, ahol már amúgy is szinte lakcímkártyával jár a NER gyűlölete. Ott marad a látványos EU-pártiság, amibe mindenkit azt lát bele, amit akar. Az identitáspolitikai feladat maradék részét egyfajta felnőtté válási rítus keretében megoldhatja a társadalom kijelölt vezér nélkül is ezúttal, tizenöt évnyi NER után talán itt is az ideje elengedni a mindenben várt erős vezető kezét, és megszülni a saját állampolgári öntudatunkat.
Egyelőre tehát búcsút intünk Európának, hiszen az aktuális magyar vezetést semmi nem köti hozzá azon az elképzelésen túl, hogy jobban érzi magát fehér emberek közt. Az is lehet, hogy jönnek utánunk mások is, és az is lehet, hogy az egész európai gondolat meghal, de azért nagyobb annak a valószínűsége, hogy nem. A búcsúnak szerencsére nem kell véglegesnek lennie, akkor sem, ha a kontinens nem ismétli meg a legrosszabb hagyományait: mindössze különféle és még nagyrészt csorbítatlan demokratikus jogokkal kell élni ahhoz, hogy ne csak a Boszniai Szerb Köztársaságban és Szoboszlai góljainál húzhassuk ki magunkat büszkén. Ha nem jön össze, akkor marad a keleti program: végül is az is a többség döntése lesz, ha mégsem csak pár évre szól a búcsú.
