Vlagyimir Putyin orosz elnök már csak pozíciója miatt is elég nagy figyelmet kap, de a 2010-es években beindult folyamat eredményeképp ma létezik egy kör, amiben szinte kivétel nélkül osztatlan sikere: a nemzetközi szélsőjobboldal. Történik ez annak ellenére, hogy Putyin Ukrajna lerohanását is valamiféle ködös, nácizmus elleni harcnak hazudja évek óta, és persze annak ellenére, hogy a most már negyed százada hatalomban ülő politikus nagyon nem nacionalistának indult.
Putyin hőssé válása ezekben körökben egy furcsa út vége, mégis logikus következmény.
Amikor 2000-ben hatalomra került, amolyan klasszikus ideológia nélküli elnök volt: az országot a maga módján rendbe tette, stabilizálta az állam és az oligarchák közti viszonyokat, illetve lerendezte az egyes gyanú szerint eleve általa megszervezett terrortámadások után azt a második csecsen háborút is, aminek elképesztő és indokolatlan brutalitása a mai napig alapvetően határozza meg a Kaukázus állapotát. A putyini rendszer hosszú ideig egyszerű kleptokráciának tűnt, aminek a legfontosabb része a hatalom és az erőforrások megtartása volt. Ehhez megfelelő partnert talált, az ideológia nélküli ideológust, Vlagyiszlav Szurkovot. Az orosz világ – jelenleg börtönben ülő – egyik legtitokzatosabb spin doctoráról már könyvek tucatja született, de még mindig csak annyi biztos, jelentős szerepe volt abban, hogy a putyini rendszer leválthatatlan legyen. Szurkov tulajdonképpen egy posztmodern politikai tanácsadó, akinek legfontosabb produkciója nem a választási győzelem, hanem egy olyan rendszer felépítése, amiben a választási győzelem, a választás csak színjáték. Ebben a világban az ellenség is csak kitalált, ezért értelemszerűen veszélytelen is, az olyan valóban változást elérni próbáló ellenzékieket, mint Borisz Nyemcov, Anna Politkovszkaja vagy Alekszej Navalnij egyszerűen csendben vagy nem annyira csendben megölik. Szurkov találta ki 2006-ban a „szuverén demokrácia” fogalmát, ami tulajdonképpen a demokrácia néptől való elvételét jelentette, és építette fel azt a világot, ahol különféle külföldi erők állandóan bele akarnak szólni a büszke orosz nép életébe.
A nyugati típusú demokráciát már nem elérendő célként értékelték, hanem a saját rendszerüket kívánták alternatívaként, bár a saját rendszer lényegéről tulajdonképpen soha nem mondtak semmit.
Az erőskezű Putyin persze már elég korán szimpatikussá vált a nacionalista körökben: 2004-ben az amerikai Ku Klux Klán akkori vezetője, David Duke a „fehér túlélés kulcsának” nevezte, de azóta is vannak olyan radikális jobboldali vélemények és elemzések, amelyek szerint például húsz év múlva Oroszország lesz az egyetlen felismerhetően európai ország. Ezek a vélemények nemcsak azt is mutatják, hogy az orosz propaganda milyen jól működik külföldön: miközben Putyin uralkodásának első felében még rendre soknemzetiségű, befogadó országként hivatkozott az amúgy tényleg soknemzetiségű és kifejezetten multikulti Oroszországra, addig Nyugaton egyre inkább az a kép alakult ki, hogy ők az igazi keresztény és igazi európai ország, szemben a különféle bevándorlókkal felhígított nyugati társadalmakkal. Hogy ez mekkora őrületes hazugság, azt nemcsak Oroszország vallási sokfélesége mutatja – a 2024-es adatok szerint az ország 9,5 százaléka az iszlám tanításait követi, 21 százalék pedig ateista –, hanem már az ország területi elhelyezkedéséből adódóan is hamis: az az Oroszország, amit a szélsőjobb kívánatosnak tart, tulajdonképpen csak területének európai és északi felén uralkodó. A keresztény értékek védelme is finoman szólva visszás úgy, hogy az orosz föderáció részének számító Csecsenföldön simán létezhetnek olyan muszlim vallási törvények, amelyek a legsúlyosabb teokráciáknak is dicsőségére válnának.
Mihail Zigar orosz újságíró magyarul 2024-ben megjelent könyvében, Az Ukrajna lerohanásáig vezető útban alapvető fontosságúnak tartja, hogy Szurkov kétszer is kegyvesztetté vált Putyinnál: először épp azért úszta meg a felelősségre vonást, mert tanácsadója rákerült a nyugati szankciós listákra, másodszor viszont 2020-ban egyszerűen kirúgta. Az “ukrán probléma” megoldásával megbízott bábmester kudarcot vallott, hiszen nem sikerült Ukrajnában oroszbarát vezetést összeeszkábálnia, ahogy a donbaszi működése sem hozta meg legalább azt, hogy az ország működésképtelenné váljon. Putyin éltében ezekben az években nemcsak az volt a változás, hogy eltűnt mellőle az ideológusa, hanem az is, hogy a hírek szerint ekkor lett első számú bizalmasa Jurij Kovalcsuk.
Kovalcsuk egy ideig csak Putyin bankárjaként volt ismert, de mindeközben amolyan igazi amatőr történészként ásta bele magát az ortodox miszticizmusba és az összeesküvés-elméletekbe.
Kovalcsuk és Putyin 2020-ra annyira elválaszthatatlanok lettek egymástól, hogy amikor a koronavírus elkezdte szedni áldozatait, a bankár volt az egyetlen, akivel a teljes visszavonultságban élő Putyin kommunikált. A történelmi párhuzamokhoz amúgy is vonzódó elnökön a teljes elvonultság és a jó társaság meg is tette a hatását: amikor a világban egy addig ismeretlen járvány szedte áldozatait, bedőlt a világgazdaság jelentős része, Putyin főleg a történelmi igazságról beszélt a nagy nyilvánosság előtt. Hosszú cikkekben és beszédekben elmélkedett a Szovjetunió, különösen Sztálin és a Nyugat, illetve Hitler viszonyáról, lelkesen fejtegette, miért nem létező nép az ukrán, egészen bravúros módon pedig felélesztette azt a mítoszt is, ami szerint Sztálin kénytelen volt elfoglalni annak idején Lengyelország felét, hogy megmentse a területen élő belaruszokat és ukránokat Hitlertől. A legfontosabb gondolat az ukránok létezésének tagadásán túl az volt ezekben a kinyilatkoztatásokban, hogy Oroszországgal, vagyis a Szovjetunióval igazságtalanul bánt a Nyugat, nem ismerik el eléggé az érdemeiket a második világháborúban, és most sem kezelik súlyának megfelelően. Arról, micsoda bravúrokat követett el az orosz történelemértelmezésbe belecsavarodott elnök, Sz. Bíró Zoltán írt nagyon izgalmas cikket a Qubiten.
Kovalcsuk elsőszámú ideológussá tétele nem az alapvető üzeneten változtatott, hiszen akkor már hosszú ideje központi eleme volt a putyini vezetésnek, hogy a Nyugat rossz, Oroszország viszont tiszta és különleges, hanem a módszereken: az orosz rezsim eddig simán megelégedett országok destabilizilásával, ahogy tette azt Moldovában vagy Grúziában, Ukrajna nyílt lerohanása viszont már a nacionalista imperializmus leglátványosabb visszatérése. Ebben a világban Putyinnak, illetve annak az orosz nemzetnek, amit Putyin egyszemélyben képvisel, joga van uralkodni más népeken, szuperszuverénként erővel érvényesítheti a saját érdekeit a nála gyengébb államokkal szemben.
Mi ennek az alapja? A leggyakrabban Alekszandr Dugint szokták emlegetni, mint a putyini filozófia megalkotóját, de arra többen is felhívták a figyelmet, hogy Dugin valószínűleg soha nem is találkozott Putyinnal. Az orosz ortodox popkultúra berkein belül persze fontos névről van szó, de jó eséllyel inkább csak hasonló forrásokból dolgozott: ez az 1600-as évek végén megszülető „orosz világ” gondolata, ami egy akkor keletkezett, kifejezetten propagandisztikus célból született történészi munka alapján állítja, hogy az orosz és az ukrán történelmileg egy nép (egy német szerzetes, Innokenytij Gizel írta, az ő történetéhez is érdemes a már említett Zigar-könyvet kézbe venni), a másik pedig a keresztényfasizmus, aminek központi alakjáról Timothy Snyder magyarul 2018-ban megjelent könyvében, A szabadság felszámolásában írt.
Snyder szerint a jelenleg ismert orosz rendszernek igenis van filozófiai alapja, ez pedig Ivan Iljiné, az 1883 és 1954 között élt jogot végzett orosz fasiszta filozófusé.
Iljin életében nem volt különösebben jelentős filozófus, bár volt hatása a világra: a fehérek egyik fő ideológusának számított, ami miatt a bolsevik hatalomátvételkor emigrált. Iljin nem az a fajta fasiszta volt, akit Európában megszoktunk: bár a nácik németországi hatalomátvétele idején finoman dicsérte a nemzetiszocializmust, és bár tartotta a kapcsolatot rövid ideig az Orosz Népi Felszabadítási Mozgalommal is, velük megromlott a kapcsolata. A német nácikkal való viszonya annyira nem meglepő módon akkor romlott meg, amikor Hitler a szlávokat untermenschnek nevezte. A Gestapo őrizetbe is vette, ezután menekült Németországból Svájcba. Mindez a náci ideolgóiától nem tántorította el, maga is lelkes antiszemita volt, legalább is nehéz mást látni amögé, hogy egyik levelében azt írta, csak a zsidók nem értenek egyet a gondolataival. Ezek a gondolatok akkoriban nem tettek szert túl nagy népszerűségre, de aztán az 1990-es évek orosz szélsőjobboldala a már említett Duginnal együtt felfedezte magának Iljint.
Rehabilitációját jól mutatja, hogy Putyin többször idézett Iljintől beszédeiben, 2005-ben pedig részt vett újratemetésén, miután hazaszállították maradványait Oroszországba. Ivan Iljin sírját felszentelték újratemetése után.
Iljin fontosnak tartotta, hogy Oroszországot nem az általa gyűlölt szovjet rendszer tettei és veszélyei alapján kell megítélni, ugyanis attól hamarosan megszabadulnak, és mindezt a keresztény fasizmus segítségével teszik. Több könyvet is írt arról, hogy Oroszországnak történelmi küldetése van a világban, ami egyszerre politikai és spirituális küldetés, viszont meg kellett állapítani, mi vezetett a bolsevik forradalom tragédiájához: ez szerinte az orosz nép gyenge önbecsülésére vezethető vissza.
Érdekes, hogy Iljin nemzettel kapcsolatos gondolataiban különösen nagy szerepe volt Ukrajnának. Ez talán arra vezethető vissza, hogy egy ideig a szovjet vezetés kifejezetten támogatta a Szovjetuniót alkotó országok nemzettudatának erősítését. Úgy gondolta, az Oroszországtól elválasztott Ukrajnáról még csak beszélni sem szabad. Jogászként sokszor elmélkedett a jogtudat kifejezésről, amin élete végéig dolgozott: nézetei szerint a jogtudat erkölcsön és vallásosságon alapszik, és ha az egyén helyesen értelmezi a jogot, akkor ebből következően engedelmeskedik a törvénynek.
Vannak ezeknél jelentősen kacifántosabb tézisei is: Iljin alapvetően tagadta a politikai és társadalmi fejlődés létezését, ugyanis mindenkinek megvan a helye a társadalomban, a szabadság pedig tőle nézve annyit jelent, hogy tudjuk és elfogadjuk a helyünket. Mivel nincs politikai és társadalmi fejlődés, ezért maga a demokrácia is csak a vezér támogatását jelenti.
A vezér támogatása rituálé, ugyanis ő maga nem választás útján kapta hatalmát és legitimitását, hanem Isten akarta így.
Oroszországnak a feladata tehát az iljini világban az, hogy visszaállítsa a történelem előtti Isten tökéletes voltát, ugyanis a teremtés egy hibája miatt szabadjára lett engedve az érzékiség gonosz természete. Szerencsére Oroszország valahogy kimaradt ebből, ezért rájuk, illetve egy kvázi megváltóra vár a világ, hogy visszaállítsa a történelem előtti rendet, a világegyetem totalitását.
Iljin rehabilitálásakor a Szovjetuniót támadó feljegyzéseiről jótékonyan megfeledkeztek, hiszen az orosz örökkévalóság nemzeti nosztalgiájában a Szovjetunió a nacionalista emlékezet egyik pozitív példájává tudott válni, akár egyszerre a cárizmussal.
Ivan Iljin rehabilitálása nemcsak Vlagyimir Putyin beszédeiben történt meg: a választások színjátékká silányításában részt vett például az állami álellenzék is azzal, hogy úgy indult el, garantáltan nem győzhetett volna akkor sem, ha több szavazatot szerez, és az is elhangzott az alkotmánybíróság részéről, hogy a jog a vezető szeretetét jelenti.
Elsőre furcsán hangzik, de Putyin valószínűleg nem véletlenül támaszkodik ennyire Kirill pátriárkára: nélküle és bűnszervezetre hasonlító egyháza nélkül nem lenne meg számára a mélyen vallásos orosz társadalomban az a spirituális háttér, ami miatt az ország egyes részein vallásosan szeretik azt vezetőt, aki amúgy folyamatos szegénységben tartja őket.
Az orosz ortodoxok legsúlyosabb csoportja rendszeresen hangoztatja, hogy Putyin Isten akaratából került hatalomra.
Amit most látunk Oroszországban, az voltaképpen Iljin politikája: a Nyugat konkrétan semmiféle veszélyt nem jelentett Putyin oroszországi hatalmára, viszont Iljin szerint a politika művészete az ellenség felismerése és hatástalanítása. Ezt egészítette ki az orosz vezetés azzal, hogy kitalálnak egy ellenséget, amivel szemben harcolva legitimálhatják a már korlátlanná vált hatalmukat, legyen az LMBTQ-aktivista vagy csak egy szabadságra vágyó tüntető, esetleg internetes kommentelő.
Hülyeségnek tűnik, de épp ekkora hülyeségnek tűnhetett a nemzetiszocializmus is a maga idejében.
