A harmincas éveiben járó Ragyapnak nincs földje, így aztán faluszéli kunyhójából húsz éve minden hajnalban a közeli szeméttelep felé veszi az irányt. Mire a városszéli, kifli alakú hulladékhegyhez ér, már egy tucat asszonyt és kecskét talál térdig a munkában. Mataramból, a Balival szomszédos Lombok fővárosából félóránként érkeznek a teherautók, az emelkedő platók körül két koncentrikus kör várja az alázúduló szemetet. Hegyes, kampós célszerszám kapkodja ki a papírt, fémet, műanyagot. A párás melegben negyedóra alatt belefájdul a fejünk a bűzbe, a legyeket hármasával köpjük ki. "Szép a kilátás" - mutat Ragyap a Rindzsani vulkáni kúpja felé, gyulladt szemmel nyugtázzuk a fenséges látványt. Ha a szagot fel sem veszi, a fertőzésekre ő sem immúnis. A hasmenés lassítja a munkát, a dengue lázat ki kell heverni. Néhány éve sürgős esetben a legszegényebbeket a helyi kórházban ingyen is ellátják, e nélkül páran már nem élnének. A domb egyébként biztonságos, nem kell attól tartani, hogy egy lavina maga alá temeti a guberálókat, mint például két éve Dzsakartában. Barnászöld vizű patak tart a falu irányába, Edi, az indonéz szociális munkás szerint a kutakból is gyakran pont ilyen lé folyik.
Ha valaki a szomszédos falvakból érkezik, beengedik, a messzebbről érkezőket elhessegetik. Ragyap napi 10-12 órát tölt kint, a muszlim vallási ünnepeket leszámítva minden napja itt telik. Hó végére százezer rúpiát, bő 10 dollárt kapirgál össze.
Egy tál étel
a város szélén a legolcsóbb mozgóbüfében háromezer rúpia, tíznapi fizetéséből tudna elbuszozni a Békés megye nagyságú sziget másik végébe. Rizsen és a folyóparton szedett moszatszerű növényen kívül az utóbbi évben mást nem nagyon evett. A kunyhót maguk építik, a ruhát készítik, a közművekre nincs gondjuk. Szórakozáshoz csak a dohánylevelet kell megsodorni, esténként minden indonéz településen élénk üldögélés folyik. "Elmegyek innen, ha a feleségemnek mégis lesz gyereke, nagyon régóta várjuk. Azt akarom, hogy a kicsi iskolába járjon." Nem kizárt, hogy ezt inkább Edi kedvéért mondja. Még faggatnánk, de Ragyap már a piacon vett háromdolláros kvarcórát fixírozza. Amikor ajándékba odaadjuk neki, teljesen elveszíti a fejét. Megpördül, boldogan kiáltozva mutogat a többiek felé, a munka leáll, mindenki vele nevet. A holmival a kezében futva tűnik el egy szemétkupac mögött.
Az utóbbi egy hónapban jó néhány koldusszegény indonézt láttunk, de biztosra vesszük, hogy a Dzsakarta szlömjeiben aszalódókat leszámítva ennek mindenki a többszöröséből él. Ám az újságok mást mondanak. A hivatalos nemzeti szegénységi küszöb havi 17 dollár, 2006-ban a lakosság 18 százaléka, 40 millió ember élt ennél is kevesebből. Ám ha a nemzetközileg gyakran használt napi egydolláros rátát vesszük alapul, már 80 millió emberről, a népesség harmadáról beszélünk, ha pedig a kétdolláros küszöbről nézünk vissza, 120-140 millió nélkülözőt látunk. A hetvenes években kezdődő gazdasági növekedés, a jóléti programok sok millió embert emeltek ki a totális nyomorból, a 97-es délkelet-ázsiai pénzügyi válság következményei milliókat nyomtak újra a víz alá. Azóta csökkent, most újra nő a létminimum alatt élők aránya - a számokat rövid távon főképp a rizs- és az üzemanyagárak, valamint a készpénzes segélyprogramok alakítják. A kiterjedt állami bürokrácia és a 6 százalék körüli gazdasági növekedés sem tud elég munkanélkülit felszívni, pedig a látogatónak úgy tűnik, mindenhol háromszor annyian dolgoznak, mint kellene. A faluközösségek ötleteire alapozott munkahely-teremtési program nemsokára indul, addig is százezrek vállalnak külföldön munkát. Aki egy kicsit is tud angolul, egy ügynökséggel a Közel-Keletre viteti magát, a többiek malajziai pálmaültetvényeken, kohókban güriznek. A népesség fele ma is a földeken keresi a megélhetést, húsz százalék az iparban kockáztatja az egészségét; a turizmus alaposan megsínylette a bali bombamerényletet. A szegénységből a legkevésbé iskolázottak természetesen nem képesek kimászni. Edi reggel pont azért jött a szeméttelepre, mert olyan mezítlábas kiskorúakat keres, akik iskola helyett a szemétben kezdik a napot. A statisztika szerint az indonéz gyerekek 97 százaléka kijárja a kötelező nyolc osztályt, ebben kísérőnk kételkedik. "A hatóságok sehol az országban nem ellenőrzik és nem is kérik számon a szülőkön az iskoláztatást. A szegényeknél gyakran a gyerek is dolgozik. Iskola után, vagy helyette."
Edi a gyerekotthont működtető Peduli Anak holland alapítványnál dolgozik. Autójával bejárjuk a környéket, arra kéri a települések vezetőit, segítsenek megszámolni az utcagyerekeket. Az országos szintű becslések 75 ezerről szólnak, a hollandok szerint senki sem tudja, mi az igazság - helyi egyetemisták és szociális munkások bevonásával szeretnének tiszta képet kapni Lombokon. Hétköznap délelőtt a kompkikötőben kiskamaszok cipekednek hordárként, a buszokon gitározva kéregetnek, a Mataram plaza előtt az esőben
egy falka gyerek
esernyőt kínál a taxiig tartó másfél méteres útra. Edi velük már sokszor próbálkozott, munkaidőben nem túl beszédesek, utána meg a napi egy-másfél dolláros bevétellel eltűnnek. "Nem biztos, hogy nincs családjuk. Kábé harminc százalék jön el otthonról, mert verték, elhanyagolták, vagy mondjuk a válás után felesleges lett. Aki kinn alszik, annak itt sem sokkal jobb. Az erősebbek gyakran terrorizálják őket. A többség a szülők beleegyezésével van itt, és aludni jár haza, délután, este munka, utána otthon leszámol. Mi őket is utcagyereknek tekintjük, mert a fél életük itt telik, nincs gyerekkoruk." A gyerekeket védő szociális háló szinte láthatatlan, az utcagyerek-probléma kezelése esetleges, de ma már legalább beszélni lehet róla. Szuharto idején tabu volt, a tíz évvel ezelőtti válság nyomán annyian kerültek utcára, hogy tovább nem volt értelme tagadni, aztán a tábornok is megbukott. Ma főleg külföldi alapítványok próbálkoznak, ez is csak tűzoltás, vékony vízsugárral.
Edi kezében információs csomag, képek, a leszólított gyerekeknek ebből mutatja meg, milyen a hely, ahová beköltözhetnek. Elmagyarázza, mit ad és mit kér, a legfontosabb, hogy mindennap iskolába kell járni. Peter, a holland szociológus a vidéket járva sok szülővel beszélget. "Az iskola beláthatatlanul hosszú befektetés, és Lombokon sincs több munka, mint máshol. Mikrohitelek, képzések és állások kellenének, így nehéz okosnak lenni. Avval nem sokra mész, hogy egy gyereknek joga van a gyerekkorához, az emberek csak néznek. Azt mondom általában, hogy ha a 'jószágot' kizsigerelik, akkor az nem tud majd segíteni, amikor megöregszenek, ezért adjanak neki most pár évet tanulásra, ha elvégzi a sulit, talán többet hoz haza. De a földműves is az apja mellett dolgozott, és hónapról hónapra terveznek. A Malajziából hazatérő vendégmunkás egyből színes tévét vesz a kunyhójába, ha elfogy a pénz, visszamegy. A hivatalok sem kifejezetten előrelátóak: amikor legutóbb árvaház épült, a hozzá tartozó mecsetet akkorára építették, hogy bútorokra alig maradt pénz."
Ha valamelyik gyerek be akar költözni az otthonba, ahhoz a családtagok engedélye kell. Az aláírásért Edi egyszer két utcát, máskor több ezer kilométert utazik, a megszökött, kivert gyerekek néha Celebeszről, Jáváról, az utat végigkoldulva keverednek ide. A Peduli Anak nemrég épült városszéli otthonában mintegy ötvenen laknak, száz férőhely még készül. A létesítmény pazar, a nagy füvesített területet őrzik, a helyi viszonylatban ultramodern házak mellett úszómedence és bringatároló, a felfogadott pszichológus az árvákért és az erőszak áldozataiért tehet a legtöbbet. A luxust egy pár éve turistaként erre járó 25 éves holland informatikus teremtette, az ügyes kampánynak köszönhetően a világ minden részéről érkezik pénz. Papíron sok ötlet van, épül egy kézművesműhely is, egyelőre főleg a nyugati értelemben vett gyerekkort pótolják a 6-16 éves bentlakóknak. Szombat délután van, sokan a földön heverve zenét hallgatnak, dvd-t néznek, a többiek az udvaron bringáznak. Hétfőn majd iskolába kell menni. "Ezenfelül nem sokat várunk az elején. Szelídülniük kell, sokan nagyon elvadultak" - mondja a délutáni focibajnokság összeállítását tervező önkéntes, aki szerint borzasztóan kell figyelnie, mert az agresszió hirtelen tör elő azokból, akik az utcán eddig az öklükkel védték meg az igazukat és a holmijukat. A másik elvárás a valláshoz kapcsolódik. "Egy muszlim felnőtt világba kell majd beilleszkedniük. A napi ötszöri imát mi, protestáns gyerekvigyázók hajtjuk be rajtuk. Így a környék lakói is elégedettek."
Milyen iszlám?
A világ számára egyáltalán nem mindegy, hogy a legnépesebb, muszlimok lakta országban (200 millió hívő, 88 százalék) a radikalizmus mekkora teret nyer. Első látásra nincs miért aggódni. A Jávát átszelő vasúti kocsiban transzvesztita ad műsort, kifestett, miniszoknyás muszlim lányok parfümfelhőben utaznak. A parlament december elején döntött a 30 százalékos női kvótáról. Keresztény vallási vezetők viszont nemrég avval álltak elő, hogy a radikálisok időről időre templomokat támadnak meg, a hivatalok pedig több tartományban nehezítik a szabad vallásgyakorlást. "Benne van a személyimben a vallásom, mint egy bélyeg. Falakba ütközöm, nem jutok előre" - panaszkodott a Narancsnak egy dzsakartai keresztény tisztviselő a szociális ügyek minisztériumából, szerinte a muszlim dominanciájú államgépezet diszkréten hátrasorolja a más vallású bürokratákat. Tavaly a fővárosban a ramadán megszegése miatt bárok gyulladtak ki, a városi stadionban tízezrek kiáltottak kalifátusért. Egy közvélemény-kutatás szerint a megkérdezettek tizede nem tartja ördögtől valónak a bali típusú merényleteket, ha azok a hit védelmében történnek. A Dzsema Iszlamija délkelet-ázsiai terrorszervezet helyi főnökei közül mostanában többet leültettek, de a társaság ma is egy tucat fiókiskolával rendelkezik. Az aggasztó jelek dacára az összkép mégis biztató - vélik az elemzők. Az incidensek mögött jobbára két-három szervezet áll, a B-közép politikai képviselete kicsi és nem túl befolyásos. Két éve elbukták a pornográfiatörvényt, ami tiltotta volna a bikinit, a rövid szoknyát és a hindu táncokat, az össznépi felháborodás az ötletgazda konzervatív iszlám párt népszerűségét alaposan kikezdte. A regionális szinten itt-ott bevezetett saría több helyen volt népszerűtlen, vissza is vettek belőle. Az indonéz muszlimok döntő része a közel-keletinél mérsékeltebb iszlámot gyakorol, a szigetvilágban minden új vallást az előző hit tetején puhítanak. A legtöbb mai párt egy vallási mozgalom politikai szárnyaként indult, de mára eltávolodott a fészektől. Jövőre parlamenti és elnökválasztás lesz, a szekularisták a bázis szélesítésére iszlám, de nem iszlamista szárnyakat hoznak létre, az pedig az erősödő liberális klerikálisok érdeme is, hogy a legtöbb muszlim fejében ma az állam és a mecset két külön világ. A legfontosabb vallási tömörülések iszlám ország alatt ma már csak szociális igazságosságot és prosperitást értenek, sokan a török kormányzó erőre hasonlító pragmatikus iszlám pártban látnak fantáziát. Biztató tendencia, de ez nem visszafordíthatatlan - a kiterjedt korrupció visszanyesése például csak használna a helyzetnek.
