Külpol

Alig tíz nappal ezelőtt még úgy tűnt: Clinton elnök vagy kitart, de akkor évekig fog Gore alelnökkel és a Demokrata Párttal együtt vergődni, vagy hamarosan lemond. Hat nappal később a népszerűségi mutatói eddigi legmagasabb szintjüket érték el. Az elnök nem mond le, és úgy tűnik, már nem is vergődik: a tragédia szappanoperába fordult. Mi történt hat nap alatt, hogy mindez bekövetkezhetett?

Karácsony előtt az újabb kori történelem során első ízben szervezett munkanélküliek jelentek meg a francia utcákon, egyre-másra munkaügyi hivatalokat foglaltak el, aztán más középületeket is feldúltak a kormányzó szocialisták pártközpontjától kezdve a párizsi árutőzsdéig.

Japánban a gazdasági reformról, világszerte pedig a japán gazdaságról beszéltek sokat: a világ második legnagyobb gazdaságának hosszú és mély válsága kihat az egész világgazdaságra. Japán azért is fontos, mert az ázsiai modernizátorok Japán mintáját követve építették fel a minap befuccsolt gazdasági csodájukat, azzal a lényeges különbséggel, hogy míg Japánban pusztán "paternalista államkapitalizmus" uralkodik, addig Észak- és Délkelet-Ázsia számos országában kőkemény autokrácia, diktatúra dúl.

Abban sok meglepődni való nincs, hogy hónapok óta Délkelet-Ázsiát járja az egész pénzügyi világ, Valutaalap, bankvezérek, Soros György. Érdekesebb, hogy tizenkét napra a térségbe utazott William Cohen amerikai nemzetvédelmi miniszter is. A válság közvetlenül és elsősorban pénzügyi természetű ugyan, de áttételes hatásai kiszámíthatatlanok, mindenféle biztonságpolitikai vonzatokkal.

"Mi lesz, ha ellenkever? (Ti. Klaus.) Pártszakadás, alighanem" - jövendöltük utolsó csehországi helyzetjelentésünkben, Mikulás- (ti. Santa Klaus-) napi számunkban. S lőn.

A kurdok sorsa nem a napokban fordult rosszra Anatóliában: a menekültáradatra nehezen hihető a török kormánynak az a magyarázata, hogy néhány maffiózó üzleti haszonszerzés végett behajózta a földönfutó szerencsétleneket, lenyúlta a pénzüket, aztán néhány lélekvesztőn magukra hagyta őket valahol az Otrantói-szoros környékén.

Daniel arap Moi lett a kenyai elnökválasztás győztese, és így idén már húszéves államfői fennállását ünnepelheti. A húsz évből tizennégyet diktátorként regnált végig, az öt évvel ezelőtti és a mostani választás viszont valamennyire demokratikusnak volt mondható. Azt nem lehet állítani, hogy a kenyaiak többsége elalél, ha csak Moira gondol, inkább a komoly ellenjelöltek hiánya miatt és ügyes politikai sakkozgatással sikerül mindig talpon maradnia.

Kosovóban ugyan még nem kezdődött el a háború, a béke viszont már rég elillant, ezért senkit sem szabad hogy meglepjen: a tizenhetedik évfolyamot jegyző konfliktus egyre erőszakosabb és fegyverektől hangos; még a rendezéstől látványosan menekülő szerbiai hatalom is - bár továbbra is a válság legerősebb szereplője - időnként lépéshátrányba kerül.

A tavaly szeptemberben megkezdődött észak-írországi béketárgyalások, amelyeken nemcsak a brit és az ír kormány, valamint az alkotmányos eszközökkel politizáló északír pártok vesznek részt, hanem a republikánus (katolikus) és lojalista (koronahű, protestáns) terrorszervezetek képviselői is, az elmúlt két hétben elkövetett három politikai gyilkosság következtében komoly veszélybe kerültek. Pedig azok, akik e gyilkosságok mögött állnak, összesen nem lehetnek többen két-háromszáz főnél. Ügyes.

A napi események, szenzációk, fegyveres és politikai világdrámák arról szólnak, ami a nemzetközi események folyamában az örvény, a váratlan mély vízi sodrás, a partomlás, a sziklás kanyon. De ha tudnánk kívülről nézni ezt az egészet, semmitmondónak tűnő, siváran unalmas látvány törné le a kedélyt, partvédelmi munkálatok, folyamszabályozó pepecselés, átkelő hajók, biztonságos építésűek, nem süllyednek el, nem robban fel a motorház, órát igazítanak az utasok a precízen betartott menetrendhez. Pedig az alaptörténet ez: a feltartóztathatatlanul előrekúszó globalizáció.

Amíg tartott az apartheid, ha könnyű nem is, de legalább egyszerű volt minden. Volt egy frontvonal, és az az egy kérdés, hogy ki melyik oldalán áll. A fordulat óta azonban árnyaltabb -és persze sötétebb is lett a kép. Szentek fejéről tűnik el a glória, a ruhásszekrények környékén pedig képtelenség aludni az odabent motoszkáló csontvázaktól.

Két héttel ezelőtti beszámolónkat azzal kezdtük, hogy "összesűrűsödtek az események" egykor volt "északi szomszédaink", a csehek háza táján. Nos, ez a bizonyos összesűrűsödés azóta lavinát ellett, ami a hét végére maga alá temette a miniszterelnököt, Václav Klaust s az idén már számos átalakulást átvészelt kormányát.

A jelek szerint elmarad az Öböl-háború megismétlése, pedig még idejében be lehetett volna fejezni ahhoz, hogy a magukra adó elektronikai cégek átállíthassák az ott kipróbált szoftvereket, karácsonyra már akár Szaddám Huszeinnel is nintendózhattunk volna. Na mindegy, majd legközelebb. Bizonyára így gondolja Benjamin Netanjahu izraeli miniszterelnök is: ő mintha az Irak elleni háborúra és az ilyenkor összekovácsolódni szokott nyugati-arab szövetségre bazírozott volna, amikor eldöntötte, hogy belekavar a közel-keleti békefolyamatba, vagyis abba, ami belőle megmaradt.

Ahhoz képest, hogy a jelenlegi lengyel kormányszövetségnek nincs reális alternatívája, meglehetősen sokáig tartott, amíg megalakult a Szolidaritás Választási Akció (AWS) és a Szabadság Unió (UW) koalíciója. Csaknem négy hétbe telt, mire a feleknek sikerült közös miniszterelnököt jelölniük, további kettőbe, mire összeállt a kormánynévsor. Még ezután is több mint tíz napig gyűrték egymást, mire megszületett a koalíciós megállapodás és Jerzy Buzek parlamenti programbeszéde. Első pillanatban ez annál is furcsább, hiszen a felek nem először kényszerültek egy koalícióba (az AWS-be tömörült pártok egy része, illetve az UW-be egyesült Demokratikus Unió és Liberális Demokrata Kongresszus alkotta a Bielecki- és a Suchocka-kabinetet).