Indonézia például - a dőlő dominók közül eddig az utolsó - több évtizedes diktatúrában él, amit egykoron a tényleges kommunista veszély véres elhárítása szült a Vietnamban háborúzó USA védőszárnyai alatt. Szukarno elnök márciusban újra hivatalba választathatja magát - Fidel Castro után ő a világ legrégebbi diktátora -, hacsak le nem beszélik erről valahogy. (Tanácsadói között van például a harvardi csodaközgazdász, Jeffrey Sachs, aki a lengyel reformok hivatalos atyja, aztán Jelcin tanácsadója is volt.) A Valutaalap fegyelmező eszközei viszont - amelyeket Sachs történetesen alkalmatlannak tart - különösen Indonéziában járhatnak veszedelmes következményekkel. A soketnikumú, muszlim többségű országban már tavaly is felkelések, lázadások, kínaiellenes pogromok jelezték, mennyire álságos a foggal-körömmel védelmezett stabilitás.
A gazdasági kényszerintézkedések pedig az "ázsiai modellnek" nevezett sunyi kis diktatúrák - így Indonézia - egyetlen aduját hatástalanítják: a gazdagodás, a szélesedő jólét reményét/esélyét. Van, aki küszöbön álló további belvillongásokról, van, aki már egyenesen a tizennégyezer szigetű ország esetleges széthullásáról beszél.
Sunyi diktatúrák fegyverkezése
A kilencvenes években az Egyesült Államok prioritási listáján a térség hátrébb sorolódott, bár jelentős fegyvervásárlásaival továbbra is fontos kuncsaftja maradt az amerikai hadiiparnak. Valószínű, hogy a Cohen-delegáció útja ennek a jó szokásnak az ébren tartását is célozza a mostani nehéz körülmények között. A küldöttség igyekszik olyan fizetéshalasztási formulákat kidolgozni, hogy a délkelet-ázsiai országoknak ne kelljen elállniuk megrendeléseiktől (a térség az elmúlt három évben több mint hárommilliárd dollárt költött amerikai fegyverekre).
A fegyverkorlátozás elkötelezettjei szerint viszont a térség hadibeszerzései - főleg most, hogy amúgy is baj van, feszültség - többet ártanak, mint használnak. Igaz, hogy egyes feltörekvők vásárlásai inkább az üres pöffeszkedésről szólnak, de például Indonézia vagy Malajzia fegyverkezése egyértelműen túllép az önvédelem szintjén. A Dél-kínai-tenger forgalmas vízi útjai mentén már eddig is voltak többoldalú fennhatósági viták egyes szigetcsoportok körül, ki tudja hát, hogy meddig fajulhatnak a dolgok. Például abban az esetben, ha Indonéziában - amely a világ vezető kőolaj-kitermelői közé tartozik - valóban kitör a balhé, felborul az olajpiac rendje, Japán külső függése pedig emiatt katasztrofális mértékben megnövekszik, és végképp nem lesz mindegy, ki ellenőrzi a tengeri szállítási útvonalakat.
Begyűrűzés és tükörkép
A délkelet-ázsiai fejlődők az elmúlt években százezerszámra állítottak munkába vendégmunkásokat, elsősorban Bangladesből, Indiából; ők a megfékezett gazdaságokban elsőként válnak majd feleslegessé. Ha netán elkezdik tömegesen hazaküldeni őket, a feszültségeket is továbbgyűrűztetik - és ebben az összefüggésben nem árt figyelembe venni, hogy Indiában csak távolról nézve honol béke, a valóság az, hogy például Assamban és Biharban - hogy az ábécében ne is haladjunk tovább - polgárháborús állapotok uralkodnak.
Az Egyesült Államok számára és vonatkozásában tovább bonyolítja a dolgokat, hogy a Valutaalap, amely szoros kapcsolatban áll a világ nagybankjaival (értelemszerűen elsősorban az amerikaiakkal), csak olyan megoldásokban gondolkodhat, amelyek nem sértik ezeknek a bankoknak az érdekeit. Nem használhatja például a nemzetközi kölcsöntörlesztések befagyasztásának a módszerét. Ez viszont a Valutaalaptól függő helyzetbe került országokban, ahol most a gazdasági modellváltás, a piac liberalizálása-amerikanizálása az előírt recept, szintén érthető módon Amerika-ellenes érzelmeket gerjeszt.
Ennek az elidegenítő effektusnak működik a tükörképe is. Az USA törvényhozásán belül is szélesedik az a párthatárokat átmetsző tábor, amely nem érti, miért kell most majd újra megszavazni egy 19 milliárd dolláros kölcsönt a Valutaalapnak. Ez a demokrata-republikánus vegyes csoport az amerikai érdekek előtérbe helyezésével érvelve azoknak a szavazóknak a hangját erősíti fel, akik nem látják be, mi indokolja annak a Délkelet-Ázsiának a támogatását, amely elárasztja az országot olcsó termékeivel, és így közvetve munkahelyeket szüntet meg. Az elszigetelődéspárti protekcionisták várhatóan egyre erőteljesebben követelik majd a vámkorlátok erősítését, amit viszont a délkelet-ázsiaiak ismét csak barátságtalan dolognak kell hogy érzékeljenek, hiszen a Valutaalap előírásai is a liberalizálást sugallják.
Ez tehát az a nehezen áttekinthető globális ingovány, amelyen az Egyesült Államoknak Délkelet-Ázsia vonatkozásában egyszerre kell kecskepásztorkodnia és káposztacsőszködnie. Senkinek sem könnyű.
- kovácsy -
Thaiföld: eredményesen, hazafiasan
A délkelet-ázsiai országokon végigsöprő pénzügyi válság első áldozata a thaiföldi kormányfő lett: Csavalit Jongcsaijud a nemzeti valuta zuhanórepülése és a bangkoki tőzsde összeomlása láttán dobta be a törülközőt, miközben az ország több városában tüntetők ezrei követelték a lemondását. Thaiföld ismerőit meglepetésként érte, hogy a Csavalit által a kabinet ülésén fölvetett gondolatot (rendkívüli állapot és cenzúra bevezetése) éppen a bunkósbot szerepét korábban oly szívesen vállaló hadsereg képviselői utasították el a leghatározottabban. "Egyetlen épelméjű vezető sem támogatta ezt a lehetőséget", nyilatkozta a kormány ülése után Csetta Thanadzsaro tábornok, a szárazföldi hadsereg parancsnoka.
Csavalit bukása után utódjára hárult az embert próbáló feladat. Csuan Likpai, a Demokrata Párt vezetője paradox módon éppen az egy évtizedes polgári kormányzás alatt felgyülemlett problémákkal kénytelen szembenézni. A katonai diktatúra megszűnése (1988) után páratlan nemzetközi fellendülés hátszelét élvezhette a thai gazdaság, ám az egymást követő öt miniszterelnök és kormányaik képtelenek voltak megvetni a tartós növekedés alapjait. Egyre csak halogatták az infrastruktúra kiépítését, elmulasztották létrehozni a pénzügyi rendszert ellenőrző mechanizmust (szakértők szerint az ország 15 kereskedelmi bankjának kölcsönállományán belül 25 százalék a behajthatatlan követelések aránya), és - bár megtervezték - soha nem hajtották végre az oktatási és a jogrendszer reformját.
Ilyen háttér előtt kell értékelni az új kormányfő munkáját, ami rövid távon máris hozott eredményeket. A Nemzetközi Valutaalap (IMF) augusztusban jóváhagyott 17,2 milliárd dolláros áthidaló hitelének feltételeit Bangkok több szempontból is túlteljesítette. Az elmúlt hat hónapban dinamikusan bővülő export nyomán kedvezően alakult a folyó fizetési mérleg: tavaly decemberben 800 millió dollár többletet mutatott, szemben az egy évvel korábbi 750 milliós hiánnyal. Az 1997. évre számított fizetési mérleg hiánya pedig a GDP-hez képest mindössze 2,1 százalék lett, szemben az IMF által plafonként megszabott 3,9 százalékkal.
A miniszterelnök és a pénzügyi körök legnagyobb bánatára azonban még ezek a jó hírek sem voltak képesek feltartóztatni a nemzeti valuta további leértékelődését: egy dollár ma 120 százalékkal többet ér Bangkokban, mint tavaly nyár közepén. A trend megfordítása érdekében a kormány kétségbeesett lépésre szánta el magát. Koreától eltérően nem arany-, hanem valutakészleteinek beváltására, valamint "hazafias adományozásra" szólította fel a lakosságot. A külföldön élő thaiföldiek számára pedig baht-kötvényeket bocsát ki a nemzeti bank, ám ezeket csak kemény valutáért lehet megvásárolni. Az IMF-hitel törlesztése mellett a hadjáratnak "nemesebb célja" is van. Mint a már idézett Csetta tábornok kijelentette: "Itt az ideje, hogy népünk megmutassa erejét és azt, hogy képes segíteni hazánknak túlélni a nehéz időket. Eljött az ideje, hogy erősítsük a nemzeti tudatot."
A tábornok bizonyára még nem sejti, hogy arrafelé is a buksza határozza meg a (nemzeti) tudatot. Mert miközben az Egyesült Államokban (jól) élő thai orvosok közül máris több százan jelezték, hogy hajlandók fejenként 10 000 dollárért baht-kötvényeket vásárolni, addig Thaiföld egyes vidéki körzeteiben rossz vért szül némely iskolaigazgató igyekezete. A Csetta szólamain felbuzdult direktorok "önkéntes" alapon kötelezővé tették a diákoknak, hogy 1-1 bahttal (azaz 2 dollárcenttel) járuljanak hozzá az adományozás sikeréhez. Az iskolások többsége azonban olyan szegény családban él, hogy még ennek előteremtése is nehézséget okoz nekik.
D. L.
