Külpol

Azóta, hogy 1995. március 19-én Párizsban Horn és Meciar aláírta "a Magyar Köztársaság és a Szlovák Köztársaság között a jószomszédi kapcsolatokról és a baráti együttműködésről" szóló szerződést, a két miniszterelnök légyottjain kívül nem sok jó történt a két állam kapcsolatában, hacsak a közelmúlt vízügyi félreértését nem számítjuk annak. Vagy azt, hogy a nyelvtörvénnyel kapcsolatos huzavonák és agárhátrébbvonások kavalkádjában végül csak odavész a magyar kisebbség önrendelkezési joga.

Törökországról hajlamos megfeledkezni az ember, ha úgynevezett nagypolitikai összefüggéseket latolgat. Törökország egy nagy, ám gyanús, se európai, se igazán közel-keleti állam, legfőbb nemzeti terméke a vendégmunkás, a kurd menekült és az időnként hipp-hopp kormányon termő katonatiszt, vélné az ember, holott. Törökország a Szovjetunió felbomlása óta mintha valamiféle regionális nagyhatalmiság álmaival kacérkodna, olyannyira, hogy miniszterelnökük vétóval fenyegetőzni sem átall a római NATO-értekezleten: amihez nyilván a fontosabb tagországoknak is lesz szavuk még - de annyit elárul az ötlet, hogy odahaza valami nagyon nem stimmel.

Önálló létének hatodik esztendejében Oroszország változatlanul csak sodródik a nagyvilágban. Afféle hetedik kontinensként keresi a helyét Európa és Ázsia között. Igazi barátok és szövetségesek nélkül viszont ez a bolyongás még sokáig tarthat.

Vasárnap választások lesznek Pakisztánban. Nem kevesebb: kilencven párt indít jelölteket, természetesen a legtöbb minden esély nélkül, és a jelek szerint az eredményt nyugodtan borítékolni lehet. A Pakisztáni Muszlim Liga (PML) vezetője, Nawaz Sharif és a Bhutto-klán Pakisztáni Néppártját (PPP) irányító Benazir Bhutto évtizedes párharcában ezúttal Sharif a tuti befutó.

Szudánban bezárt a legtöbb egyetem, amire persze adja magát vállat vonogatni. Tizenhárom éve polgárháború, akkor még amerikai-szovjet volt a felállás, most kezd a konfliktus önmagáról szólni. A világ tizedik, Afrika legnagyobb országáról van szó. Egy hónap óta a déli-keleti felkelők vannak offenzívában, és pillanatnyilag nehéz elképzelni, hogyan maradhat egyben az ország, hogyan rendeződik véglegesre Afrika szarva.

Az ünnepség nagy volt és szép, habár korántsem akkora, és nem is annyira szép, mint amennyire a résztvevők várhatták volna. Ennek ellenére nem valószínű, hogy csalódottan széledtek volna szét, arrafelé ritkaságszámba megy az utcabál.

Annak, aki a két hónapos belgrádi tüntetéssorozat mind ez idáig legnagyobb megmozdulására érkezett a szerb fővárosba, rögtön az elején téves benyomásai támadhattak a dologról.

A dél-koreai szakszervezetek a hét végén berendezkedtek az állóháborúra. Egy hónapon át minden szerdán sztrájk, minden szombaton munkásgyűlések, és ha egy hónapon belül nem módosítja újra a parlament a december 26-án elfogadott munkaügyi törvénymódosításokat, ismét folyamatos munkabeszüntetés következik. A szemben álló két félnek eközben más és más módon, de tudomásul kell vennie a világgazdasági beilleszkedés kellemetlen következményeit.

Szerbiában nyolcadik hete tüntetnek, mert a hatalom megsemmisítette az ellenzék által megnyert helyhatósági választások eredményeit. A külföldi és a hazai nyomás miatt Slobodan Milosevic szerbiai elnök rezsimje kismértékben bár, de engedni kénytelen: hétvégi hírek szerint lehet, hogy elismeri az ellenzéki győzelmet. Erre kérte a szerb szövetségesnek számító Görögország külügyminisztere is. Az ellenzék ugyanakkor cáfolta, hogy koalícióra lépne a hatalmon lévő szocialistákkal. Az egyetemisták múlt hét csütörtökre elhatározták: Belgrád utcáiról visszaszorítják a rendőröket. Ekkor készült riportunk.

Az 1944-es kommunista puccs óta ilyen rendőrfesztivál még nem volt, mondják a strigulahúzogatásban járatosak. A kövek nyomán a parlamentben ablak nem maradt egészben, egy röpke ásvány még Dimitrov exminiszterelnököt is fültövön sújtotta, pedig ő ellenzéki. Mindegy is: a politikai helyzet többé-kevésbé áttekinthetetlenné izmosodott, csak annyi biztos, hogy ez így nem mehet tovább.

A dél-ciprusi görög kormányzat orosz gyártmányú S-300-as légvédelmi rakétákat szándékozik vásárolni. Az üzlet látszólag két hatalom tiszteletre méltó magánügye, azonban a századvég egyik legzaftosabb diplomáciai válsága kerekedhet ki belőle. A két félen kívül szóhoz jutott már Törökország, az Egyesült Államok, Nagy-Britannia, az EU, és felsikolthat a sziget északi harmadán létező 175 ezres lélekszámú észak-ciprusi miniállam is.

Azt követően, hogy Zhiang Zemin (Csiang Cö-min) kínai államelnök múlt januárban baráti jobbot nyújtott a hongkongi kormányzói székre pályázó Tung Chi-Hwa-nak (Tung Csi-hua), már senki számára sem lehetett kétséges: 1997 után a jól ismert hajómágnás lesz a szigetország első embere. És valóban: a kormányzójelölő-bizottság december 11-én elsöprő többséggel Tung mellett szavazott.

Alberto Fujimori perui elnök sohasem gondolta volna, micsoda hírnevet köszönhet majd a Túpac Amaru Forradalmi Mozgalomnak (spanyolból rövidítve MRTA), amelyről egyébként már jó éve büszkén jelentette a világnak, hogy megszűnt, kiirtva írmagig. Most, hogy a világ megtudta: az MRTA mégiscsak működik, a túszügyi híradásokból nap mint nap a közvélemény elé tárul az is, hogy hiába javultak látványosan Peru nemzetgazdasági mutatói az elmúlt években, a huszonnégymilliós lakosság fele a létminimumszint alatt tengődik, a szociális olló szélesebbre már nem is nyílhat. Vagyis van igazságtalanság bőven, harcolni ellene indokolt.

A magyarok általában irigylik az osztrákokat, akik megúszták a népi demokráciát, viszont a szociális hálójuk még ma is működik. Meglehet, nem kell már sokáig csorgatniuk a nyálukat: az osztrák konszenzus-demokrácia, amelynek alapján 1945 óta két párt, a szociáldemokrata és a Nép-, osztozik a politikai hatalmon, a végét járja.