"Mozgás A helyről B helyre negyvenezer ember társa-ságában, szokatlan és különös hangok kíséretében. Hogy ez milyen érzés? Ne kérdezz, hanem gyere, sétálj velünk te is, hogy megérintsd a mosolyt, kitapintsd a boldogságot." Ez a "séták" értelme a lassan már két hónapja nap mint nap megmozduló belgrádi diákok zsebnyi méretű szórólapja szerint. A szó értelme - kétségkívül egy kissé eltávolodottan - az esemény, a séta maga.
Menés, jövés
Ami Belgrádban naponta történik, abban egyszerre van konok eltökéltség és derű, bátorság és felszabadultság, öntudat és játékszenvedély. Amikor a gyorsan haladó, lassan érkező vonattal még csak közeledünk a centrum felé, ebből nem látszik persze semmi, mindent takar a natúrszocreál, a kihűlt beton, a háztetők bonyodalmasan célszerű ki- és felszögellései. A pályaudvaron szemből támadnak a taxisok: lévén a mindennapos rendőrkordon költséges, a pénz meg - ha nyomják csak nyakló nélkül - romlik, feketén érdemes váltani, ezt pedig a taxisoknál lehet; hát elvonulunk félre. És még mindig semmi, menés, jövés, ellenzéki lapok rikkancsai, közlekedés.
De a központban, a Terazijén, mire odaérünk, már robbannak a hangfalak a Demokrata Párt (DS) negyedik emeleti erkélyén, autók állnak le, motorháztetők nyílnak, a tömeget fotósok, forgatócsoportok sűrítik, és ahogy igyekeznek ráragadni minden mozzanatra, felerősítik, ezzel önmaguk értelmezésévé domesztikálják a gesztusokat. Az önkéntes résztvevők restellkedve játsszák túl a defektjeleneteket, csoportosan adják a tehetetlent, vagy csak úgy maguknak sopánkodnak fejcsóválva. Rutinosabb figurának tűnik kis táblájával a sztetoszkópos, franciakulcsos autódoktor, kap tapsot is, egész csoportok állítanak be precízen koccanássorozatokat a szlalomozó távirányítású játék versenyautók között. Nem világos, hogy csak tudom-e, vagy tapasztalom is: mindez jópofa. Vagy vegyem ténynek, hogy ilyen hosszú ideig is, ennyire benne lehet ragadni a szándékolt önfeledtségben? És nem romlik el?
Nincs harag
Felállnak az utcatorkolatokban a rendőrkordonok, rendeződnek, igazgatódnak. Egymás elé csúsztatott sarkukkal fallá merednek az átlátszó plexipajzsok, létrejön a marconaság, miközben az ipszilon elágazás túlsó vége felől lassan a látómezőbe úszik egy ünnepélyesen sikló plató. Valami terepjárón gurul, tolják.
A hangfalak között mikrofonnal, hosszú fekete nagykabátban mozdulatlanul áll Vuk Draskovic, a Szerb Megújhodási Mozgalom (SPO) elnöke, mellette Vesna Pesic, aki a Polgári Szövetséget (GSS) vezeti.
Magasra tartják zacskóikat a kis műanyag sípok árusai, de a legtöbben már fújják a sajátjukat, ütemre, ellenpontozva a mélyebb hangú tülköket, gumicső végére illesztett vadászkürtöt, vagy csak sípolnak, kitartva hosszan. Zaj, balhé meg összetartozás is, megnyilvánult egység, ugyanakkor önkéntelen jelkép, hogy nem hallok semmit, mondhattok most már, amit akartok, tolvajok, nem halljátok, süket tolvajok!
A plató a kordon előtt megáll, most már tele a kiteresedés, Draskovic jelenti, hogy majd emerre fordulnak, ott halad visszafelé a séta, de előbb szólna még a rohamrendőrökhöz is. Hogy tudniillik nem ők a hülyék, hanem azok, akiknek a parancsait követik, és nincs is harag, hiszen őbelőlük lesz majd a demokratikus Szerbia demokratikus rendőrsége. "Vu-ce", "Vu-ce" - ritmusban becézi Draskovicot a tömeg, sípol, rivalg minden mondata után, és egyre hangosabban, főleg, amikor a szavazattolvajok neveit sorolja. A legsivítóbb füttyöt Milosevic elnök felesége, Mira Markovic kapja. A főbűnös, a rossz szellem, aki ha nem volna, talán még Milosevic is lehetne rendes ember? De nem.
Fordul a tömeg, a közeli térre tart, zene, hangözön, beszédek. Holnap kordonáttörés.
Szemtől szembe
Később kiderül, hogyan is értik ezt. Ellenkordon, váltott egyetemistalegénységgel, pirosak, kékek, fehérek, nemzeti színekben, és majd aki tovább bírja - vagy ők, vagy a rendőrök. Délben indul az akció, elhangzik most is, hogy ők, az egyetemisták, nem politizálnak, nincsenek a kormánnyal sem, de az ellenzékkel sem, ők maguk miatt követelik a valóságos választási eredményeket, nem valahová tartozásból kifolyólag, hanem mert a hamvas igazság.
Autóbuszok érkeznek, megint rohamrendőr-sorfal, a szélén jobbról-balról folyamatosan át lehet tülekedni, szembeállnak a diákok, kezdeményezik a hangulatoldást, nem úgy néz ki, hogy ez sikerülni fog. Aztán idő telik el, az egyik kordon elvonul, ujjongás, futás a másikhoz. Itt már válaszolnak is, valamit mond néha egyik-másik, és a röhögésekből ítélve nagy, de kedves marháskodás folyhat, amazok meg - hát melyik hogy. Van, aki csak néz, előre: tíz perc, negyed-, fél óra alatt ezt azért nagyon meg lehet utálni, unni, ezt már csinálni kell. Azok látszanak jobban járni, akik elnevetgélnek, szinte már megfeledkezve a ritmikus önmagukra pillantásról. Nem úgy néz ki a tekintetük, mint akik ezt elhatározták most, de - mindenki ugrál, mozog, csúszkál a helyzet, a hangulat is - a következő másodpercben vissza is tudnak változni, és akkor megint rendőrök.
Hogy miért akkor, miért ott áll fel a kordon, ez rejtély, és az is marad, az sem világos, miért oszlik fel, aztán miért áll máshol vissza, hiszen a tömeg mindenfelől mozog, semmi sem záródik el. Talán önnön - szándékosan túlszervezett - engedékenységét demonstrálja a rezsim, hogy minél biztosabban lehessen pozitív beállítottságban jelen a világmédiában. Hiszen a kormányzat lassan, apránként enged, kinek szólhat még a tettetés? Új-Belgrádnak, a gigantikus lakótelepnek, ahonnan lehet, hogy senki sem tüntetett? Innen nézve az egész tiltakozás, a közel két hónap talán érthetetlen zárvány, semmi több, nem tudom, nem hiszem.
De az tény, hogy este, híradóidőben kialszik az ablakok mögött a vibráló kék, zeng az egész Belgrád, fél órán át verődnek össze fedők, villák, merőkanalak, rikoltanak a sípok. És felgyulladnak a lámpák: ezt csináljuk mi, itt vagyunk. Magatoknak, a semminek hazudjatok!
Kovácsy Tibor
(Belgrád)
"Most már mindenki tudja"
Ivan Kovacevic, a Szerb Megújhodási Mozgalom szóvivője
Magyar Narancs: Tegyük fel, Milosevic elismeri a helyhatósági választások eredményeit. Mi történne az Együtt (Zajedno) koalícióval?
Ivan Kovacevic: Együtt maradunk. Átvesszük a hatalmat Belgrádban és a többi városban, ahol győztünk, és készülünk a következő választásokra, hiszen Szerbiában idén parlamenti és elnökválasztás is lesz. Milosevic az alkotmány értelmében nem indulhat, mert már kétszer volt államfő. Csak olyasvalakit tud maga helyett állítani, aki nem rendelkezik karizmatikus erővel, és ez növeli esélyeinket.
MN: Zoran Djindjic, a DS elnöke néhány napja elégedetlenül nyilatkozta, hogy a Nyugat kevéssé támogatja az ellenzéket. Miként gyakorolhatnának nyomást Milosevicre?
IK: Személyes szankciókkal. Például össze lehetne állítani azon személyeknek a listáját, akiket nem fogadnak külföldön - vagyis nem hagyhatják el az országot -, akiknek zárolják a külföldi bankszámláit... Ezt diplomaták vetették föl.
MN: Azért, hogy Milosevic ne mondhassa - amit gazdasági szankciók esetén mondhatna -: az ellenzék a Szerbiát sanyargató Nyugat zsoldjába szegődött?
IK: Pontosan: nem az országra, hanem száz-százötven személyre nehezedne a nemzetközi nyomás.
MN: Nem lehet azzal magyarázni a külföld eddigi visszafogottságát, hogy bizonytalan, kiszámíthatatlan helyzettől tartanak Milosevic bukása esetén?
IK: Az elmúlt ötven nap folyamán több mint ezer újságíróval, több mint száz diplomatával találkoztunk, akik már tisztában vannak a politikai elképzeléseinkkel. Az ellenzék vezetői közül vagy tízen nap mint nap adnak interjúkat, beszélnek a követségek munkatársaival vagy ide látogató külföldi politikusokkal. Azt hiszem, most már mindenki tudja, mit akar a Zajedno.
MN: A külföld legfőbb aggodalma nyilván a nemzetiségi kérdéssel függ össze. Mi történne Kosovóval, amennyiben hatalomra kerülne az ellenzék?
IK: Kosovóval kapcsolatban két fő szempont vetődik fel. Kosovó a szerb állam középkori születése óta a miénk. A szerb ideológia, mitológia, költészet onnan ered. Ugyanakkor tény, hogy a kosovói lakosság kilencven százaléka albán. Ezt a két szempontot kell demokratikus módon elegyítenünk. Vagyis: Kosovó Szerbia része kell hogy maradjon, ugyanakkor az albán lakosságnak élveznie kell az emberi, nemzetiségi, kulturális jogok teljes körét egy sajátos területi autonómia keretein belül. A helyi közösségek helyi autonómiájáról van szó. Szerbia most a végsőkig központosított ország. A helyi közösségeknek nincsenek jogaik, eltekintve attól, hogy pecsétet nyomhatnak bizonyos iratokra. Ezen mi változtatni akarunk. Ez Kosovó esetében azt jelenti, hogy az albánok lakta települések természetesen albán irányítás alatt állnak majd. Ugyanez vonatkozik a magyarlakta vajdasági településekre is.
MN: A másik probléma a Horvátországból és Boszniából menekült szerbek helyzetének megoldatlansága.
IK: Az SPO szerint minden menekültnek vissza kell térnie lakóhelyére. Támogatjuk a daytoni egyezményt, amely kimondja ezt.
MN: Ez másokon is múlik - például Horvátországon, ahol nemigen várják vissza a szerbeket.
IK: Ha majd a belgrádi rezsim megváltozik, hamarosan átalakul a zágrábi is. És két demokratikus rendszer könnyebben szót ért majd, könnyebben talál megoldást minden egyes településre nézve.
MN: Milyen forrásokból tartja fenn magát az SPO?
IK: Tagjaink adományaiból élünk, semmi másból. A törvény szerint a parlamenti pártoknak állami támogatás jár, mi az egész kampányunkra húszezer német márkányi összeget (mintegy kétmillió forint - a szerk.) kaptunk.
MN: Vannak nyugati pártkapcsolataik?
IK: Olyannyira, hogy a Zajedno koalíció remélhetőleg hamarosan az Európai Demokratikus Unió (keresztény-konzervatív pártok szövetsége - a szerk.) tagja lesz.
MN: Így együtt? Hisz különböző pártokról van szó, amelyeknek előbb-utóbb meg kell mutatniuk önálló arculatukat.
IK: Elképzelhető ennek az ellenkezője is. Kialakítható egy hosszú távú pártszövetség a német CDU-CSU mintájára. Lehet, hogy összehívunk egy egyesülési kongresszust, koalíciós vezető testületet választunk, sőt pár év alatt akár teljesen össze is olvadhatunk.
MN: Mit gondol a több mint ötvennapos tüntetéssorozat esélyeiről? Engedni fog Milosevic?
IK: Lépésről lépésre igen, de - autokratáról lévén szó - sohasem fogja beismerni, hogy hibázott.
MN: Vannak még igazi támogatói Milosevicnek?
IK: Milosevic magányos ember egy őrült feleséggel.
