Hosszú és nehézkes tárgyalások után, 1952. február 18-án csatlakozott Törökország a NATO-hoz, amely eleinte hallani sem akart a déli bővülésről. Azt, hogy ez a szegény és semmiképpen sem észak-atlanti ország a NATO tagja legyen, az éppen hatalmon levő Menderes-kormány erőltette ki. Igaz, nem viták nélkül, hiszen a NATO-hoz való csatlakozás ellenzőjeként lemondott a Demokrata Párt legtekintélyesebb politikusa, a történészként, irodalmárként és néprajzkutatóként is ismert Mehmed Fuad Köprülü. (E család neve a XVII. században már amúgy is beírattatott a közép-kelet-európai kis népek történelmébe.) A szövetségi szerződést így már az új külügyminiszter, Fatih Rüstü Zorlu írta alá. Akit e tettéért tizenegy év múltán, Menderes volt miniszterelnökkel együtt akasztattak fel az 1960. május 17-i puccsért felelős katonák. A történelmet azonban még így sem lehet megállítani. A közel félmilliós török fegyveres erők ma a NATO második legnagyobb személyi állományával rendelkeznek és a fegyverzetük is tekintélyes.
A csatlakozás előjátéka
az első világháborút követő évekig nyúlik vissza. A nyugati intervenció ellen élethalálharcot vívó Oroszország nemcsak hogy természetes szövetségest látott a Kemál pasa vezette török forradalomban, de a jó viszony biztosítására még területi engedményekre is hajlandó volt. Visszaadta, még pontosabban visszaadatta a névleg független szovjet-örmény kormánnyal azt a Kars tartományt, amely az 1878-as háborúban került a török szultán uralma alól az orosz cárok keze alá. Törökország a második világháborúban szigorúan semleges volt, s csak mindenek legvégén üzent formálisan hadat Németországnak. Ez azonban nem volt elegendő érdem, s az egykori cári birodalom feltámasztását igénylő Sztálin hamar benyújtotta a védelmi díj számláját: Kars kiürítését követelte, valamint támaszpontot a Szorosokban. Természetesen különleges védelmi szerződés megkötése mellett. Ennek elfogadása gyakorlatilag Finnország helyzetébe süllyesztette volna az országot. Vagy ki tudja, hova, hiszen Bulgária és Örményország felől tekintélyes szovjet erők tekintettek a Boszporusz menti kupolák felé. Szevasztopol felől pedig ott állt a szovjet flotta. Ráadásul akár Bulgáriából, akár a moszkvai emigrációból ki lehetett volna állítani az új, forradalmi török kormányt. De ha erre nem lett volna elég vállalkozó, az azerbajdzsáni KP is Moszkva rendelkezésére állt. Ugyanakkor Görögországban komoly partizánhadsereg leste Moszkva szavait.
Bár Görögország később egyértelmű állást foglalt a nyugati orientáció mellett, Törökország stratégiai helyzete nem sokat változott. A hatvanas évektől kezdve Szíria és Irak is egyre közelebbről kacérkodott Moszkvával, hogy azután 1973-tól kezdve Szíria a térség legfontosabb szovjet-csatlós állama legyen. Ugyanakkor a tengerszorosok kérdésében a NATO nem engedhetett s lényegében ma sem engedhet.
Ha Törökország kiáll
a sorból,
az orosz fekete-tengeri flotta lényegében akadálytalanul grasszálhat a Földközi-tengeren. A dél-ciprusi orosz rakétaeladásoknak is van ilyen felhangjuk. Ennek megakadályozása azonban már évszázadok óta a nyugati politika alapkérdése. Ugyanakkor Törökország közvetlenül határos a mai nyugati politika két mumusával, Irakkal és Iránnal is. És az egyetlen muszlim állam, amely normális diplomáciai és katonai kapcsolatokat tart fenn Izraellel.
A török hadsereg katonai és politikai súlya azonban nemcsak a közel-keleti erőviszonyok, hanem a török belpolitika területén is érezhető. A fegyveres erők évi költségvetése 1992-ben csak a büdzsé 11,5 százalékát tette ki, közvetve a kiadások közel negyven százalékát ellenőrizte a vezérkar. Ráadásul a vezérkari főnök (jelenleg Ismail Hakki Karadayi tábornok) csak formálisan alárendeltje a miniszterelnöknek. Gyakorlatilag a hadsereg állam az államban, s a vezérkar inkább ellenőrzi a kormányt, mint az őt. Nem elég csak a második világháború óta bekövetkezett három puccsra gondolni, vagy arra, hogy a köztársaság kilenc elnöke közül hét volt katona. A hadsereg ma is a kemálista, laikus hagyományok legfőbb őrének tekinti magát, és ekképpen élesen szemben áll a Necmettin Erbakan vezette nagyobbik kormánypárt iszlamizációs törekvéseivel. Tehát, miközben Erbakan a hadsereg civil ellenőrzésének egyre jogosabb igényét emlegeti, s a frissen kinevezett - a hadseregből is elérhető - emberjogi biztosának útján ennek konzekvensen érvényt is kíván szerezni, a kisebbik kormánypárt és a hadsereg egyre nyíltabban kokettál egymással. A jelenleg éppen Rómában tárgyaló Tansu Ciller elutazása előtt nyíltan kiállt
a hadsereg érinthetetlensége
mellett. Ez pedig a régi rendszer fenntartása melletti egyértelmű állásfoglalás.
A hadsereg támogatására azonban a kisebbik kormánypártnak is szüksége van: Erbakan és pártja egyre kevésbé rejti véka alá, hogy komolyan gondolja az iszlamizációt. A Ciller vezette DYP képviselői viszont egyre határozottabban ragaszkodnak a koalíciós szerződés első pontjához, miszerint ez nem következhet be. A legutolsó vita Erbakanék két látszólag jelentéktelen, sőt egy 99 százalékban muszlim országban magától értetődőnek látszó rendelettervezetén tört ki. Az egyik, hogy a nagyobbik kormánypárt megengedné, hogy a közhivatalok külön ramadáni nyitva tartással üzemeljenek. A másik régóta húzódó vita az úgynevezett "fejkendőkérdés". Az, hogy megengedjék-e a nyilvános iskolahálózatban tanuló vagy közszolgálatban álló, vallásos török nőknek az iszlám hagyományoknak megfelelő öltözködést, nevezetesen a hajat eltakaró fejkendő és a test vonalait elrejtő hosszú ballonkabát viselését. Erbakan kormánya végre megadná a placetet. Amellyel nem kötelezne e magatartási minta követésére senkit. Különösen, hogy bár hivatalosan tilalmas, sőt jogi procedúrát vonhat maga után, az iszlám öltözködés már amúgy is elfogadott a közoktatásban. A DYP és az ellenzék együttes ellenállása azonban határozottan vetette el ezt a tervet.
Ennek ellenére igaz, hogy Törökországban
kettős hatalom
van. Erbakan kormánya ugyan a helyén hagyta a DYP szakminisztereit, de a kormányt olyan államminiszterekkel töltötte fel, akik adott esetben a szakminiszterek feje felett átnyúlva intézkednek egy-egy kérdésben. Ennek legérdekesebb példája az az Abdullah Gül államminiszter, aki a D-8 együttműködés felelőseként már többször került szembe a nyugatos együttműködésben érdekelt külügyminisztériummal és a hadsereggel. A középfokú irányításban pedig egyre teljesebb a káosz, hiszen a különféle kormányzati erők egymás embereinek kiszorításával kívánnak pozíciókhoz jutni.
A külpolitika másképp is érzékeny terep. Amikor hatalomra kerülve Erbakan látványosan elhajózni készült a Közel-Kelet irányába, az Európai Unió fellélegzett. Törökország 1989-ben már véglegesnek szánt nemet kapott tagfelvételi kérelmére. S hogy ezt könnyebben megértse, alig másfél év alatt szigorú, áthatolhatatlan vízumrendszer választotta el Törökországot az ígéret földjétől. Európa közölte, nem képes és nem is szándékozik a túlnépesedett és alulképzett török munkaerőpiac migrációs végcélja lenni. Ráadásul abból is elege van, hogy Törökország nemcsak hogy a gazdasági káosz felé sodródik, de jogalkotásában sem eurokonform. A törökök számos esetben feleltek határozott nemmel, ha Brüsszelből bizonyos emberi jogi és egyéb kérdéseket feszegettek.
Törökország a napokban megint taktikát váltott. A
békés leválás helyett
páratlan zsarolási akcióba kezdett, amellyel a kelet-európai jelentkezők NATO-tagságának megvétózását helyezte kilátásba, ha nem csatlakozhat az Unióhoz. Mi több, a Rómában tárgyaló Ciller határozott tényként hirdeti, hogy Törökország már az idén az EU teljes jogú tagja lesz.
Ciller kijelentése mögött nem az őrületet kell keresnünk. Egyfelől tudja, hogy a török haderő összehasonlíthatatlanul értékesebb, mint három szakadt kelet-európai operettkatonaság. Másfelől török részről is benyújtja a számlát. Ankarából nézvést ugyanis tűrhetetlen, hogy volt kommunista országok kerüljenek a korábbi szövetségesek elé. A legfontosabb azonban az, hogy a török hadsereg ismét árucikk lett. Akár Irakkal szemben, akár a közel-keleti békefenntartás kapcsán. Vagy ha kell, akkor a dél-ciprusi rakétaügylet okán ismét aktivizálódó Oroszországgal szemben. És
ha Ciprusról van szó,
a török polgár hamar sutba veti a hadsereggel szembeni averzióit is. Ráadásul a hadsereg és a DYP egyre erősebben kibontakozó szövetsége az uniós csatlakozástól reméli, hogy szilárd belpolitikai pozíciókhoz jutva megállíthatja Erbakan előretörését.
Ne latolgassunk. Valószínű, hogy ez a trükk nem fog beválni. Azonban a kelet-európaiaknak sem árt tanulni a török példán.
Meg kell jegyezni, hogy a NATO- és az OECD-tagság önmagában nem jogosít fel az uniós tagságra. Ha valamelyik ország nem rendelkezik elég erős alkupozíciókkal, könnyen megélheti, hogy a kapuk - esetleges korábbi érdemeitől függetlenül - bezárulnak előtte.
Dobrovits Mihály
Chirac visszavonul Moszkva alól,
követve ezáltal minden francia államférfiak példaképét, a Császárt, aki természetesen ebben is messze felülmúlta minden utódját: Moszkva alól úgy tönkreverve és mégis annyi nemes méltósággal vissza még nem vonultak, mint ő tette, akinek léptei nyomán mégiscsak szárba szökkent, és azóta sem volt képes teljesen elenyészni, valami különleges francia-orosz viszony.
Hogy mit keresett Jacques Chirac ezen a fagyos hétvégén a Moszkva alatti kórházban, amelyben Borisz Jelcint igyekeztek összeszerelni a szorult helyzetben gyakran csodákra képes orosz tudósok, mindenki tudja, bár a hivatalos kommünikék erősen emlékeztettek a szorult helyzetükben gyakran csodákra képes egykori szovjet kommunikátorok virtuóz ráadás-darabjaira, amelyeket hajdanvolt mesés patáliák után voltak képesek kiizzadni magukból. Chirac minden bizonnyal a közép-európai jelöltek útját próbálta kiegyengetni a NATO felé, és aligha kétséges, hogy betonfalba ütközött.
Valahogy mintha nem akarna simán menni ez a dolog, holott látszatra annyira pimf ügyről volna szó. Avagy ugyan kit rettentene a tudat, hogy az amerikai légierőhöz, a brit flottához, a francia ejtőernyősökhöz meg a holland partvédelemhez, hogy csak néhány válogatott NATO-delikateszt említsünk, csatlakozik néhány magyar újoncverő, lengyel díszlépő, cseh tábori lelkész és szlovén halkonzerv, hogy csak néhány válogatott ká-európai specialitást említsünk. Igaz, a szlovén területvédelem, ahogy akkor a későbbi ország későbbi hadseregét hívták, 1991-ben magát a szubregionálisan rettegett Jugoszláv Néphadsereget tette a helyére, ami szép teljesítmény - ahhoz azonban mégiscsak kevés, hogy Oroszország vagy Törökország volumenű hatalmakat késztessen körömrágásra, ami egyébként is illetlenség.
Oroszország esetében feltehetően inkább elvi jellegű a kérdés - Törökországban azonban, meglehet, több ennél. Tansu Ciller római, erősen pókerblöff jellegű rögtönzése a kelet-európaiak kivétózásáról talán inkább egyfajta segélykiáltásként értékelhető: a, ha hivatalosan, na jó, mégse, de működésében, civilizációjában, orientációjában mégiscsak európai Törökországot forszírozó politikusoké, akik talán ezzel az ötlettel szerettek volna hazaüzenni, hogy igenis van szavunk a hitetleneknél, akik tehát igenis nem fogják hagyni, hogy a haza elrohadjon az Európa és a Közel-Kelet közötti senki földjén. Ciller asszonyt az euroatlantiak, finoman, jól nevelten, ahogy szokták, elhajtották, mert így látták helyesnek, és bizonyára igazuk is van, feltehetően annak se lesz semmi következménye, hogy a régiójában a helyét kereső Törökországnak és a minden régióban a helyét kereső Oroszországnak hirtelen lett egy, ha mégoly marginális, de mégiscsak közös álláspontja, netán közös ellenfele, és bár csak egy jelentéktelen és mellékes kérdésben ugyan, de számos szövetségese Iraktól Iránig és tovább. Meglehet, a végén még tényleg szüksége lesz a NATO-nak az új tagállamokra, melyeknek hadseregei, ha másként nem is, ágyútöltelékként már több ízben bizonyítottak.
- kk -
