A nagy kombinátor
A referendummal lezárult az önálló Belarusz történetének egyik legfeszültebb szakasza. Hogy nem zárult le egyben az önállóság egész korszaka is, az egyedül a politikai one-man-show házigazdájának, azaz Lukasenko elnöknek az érdeme. Lukasenko látszólag két éve fáradozik azon, hogy megszabaduljon a függetlenség számára érthetetlen és elviselhetetlen ballasztjától, csak - mint fáradtan sóhajtja - sehogy sem sikerül végrehajtani a nagy mutatványt.
A rosszindulattól fűtött belső ellenség, amely az elnök olvasatában felöleli a szakszervezeteket, az értelmiséget, a média még hepciáskodó maradékát és a törvényhozás izgága képviselőit, egy éve görcsöl Lukasenko megbuktatásán. A népszavazás után minden ilyen reményt fel kellett adniuk: alkotmányjogi érvelések eddig is leperegtek a kolhozelnöki múltú államférfiról, és miután vitathatatlanul elsöprő győzelmet aratott, a minszki ellenzékiek már útlevelüket keresgélik a fiókban.
Az államfő csak két dologról hajlandó beszélni. Az egyik az a héroszi küzdelem, amelyet a Szovjetunió vagy - kódolt megjelöléssel - az elvesztett közös szövetségi őshaza visszaállításáért folytatott, a másik pedig saját hatalmának elégtelensége. Ennyi idő elteltével úgy tűnik, a másodikat komolyabban gondolta. Első hivatali hónapjai után némi pironkodással bevallotta, hogy az államot dirigálni kissé nehezebb, mint egy kolhozt vezetni, de a kezdeti kudarcok nem szegték kedvét. Programját ezért feldúsította homályos ideológiai elemekkel: például a térségben egyedüli politikusként elkezdett kísérletezni a piaci szocializmus bevezetésével. A várva várt fellendülés elmaradása miatt Lukasenko bűnbakok után nézett, és az 1993-as moszkvai receptet felmelegítve minden rossz okozóit a parlament épületében találta meg.
A nagy terminátor
A belorusz Little Brother márciusban tálalta fel az ötletet, miszerint több hatalomra lenne szüksége. Mivel ehhez az alkotmány módosítása szükségeltetik, arra nógatta népét, hogy referendumon mondjon ki négy igent: ebből egy a kívánt jogkiszélesítésre vonatkozik, a többi három meg kedvcsinálónak olyan óhajokat fogalmazott meg, mint például a Szovjetunió helyrebillentése vagy az egynapos munkahét bevezetése. A parlament egy szép napon riadtan arra ébredt, hogy semmi dolga. Az elnök ukázokat ad ki, saját embereit ülteti mindenhová, kétségbevonhatatlan szakértelmű agronómusokat nevez ki a köztársasági KGB és médiafelügyelet vezető posztjaira. Az egyik kereskedelmi bankot, amely gyanús körülmények között tönkrement, úgy húzta ki a csávából, hogy egybeolvasztotta az állami takarékbankkal. A mormogás, hogy piramisjátékkal felsült haverokat mentett meg az adófizetők pénzén, nem ért el a minszki hatalom csúcsára.
A Belorusz Népfront vezetői nem láttak más megoldást, mint politikai menedékjogot kérni az Egyesült Államokban. A szerencsések még meg is kapták, a kevésbé mozgékony minszki értelmiségiek bosszankodtak. Az otthon maradt demokraták, reformerek, kommunisták és biológiai ritkaságként mutogatott nacionalisták hiába fogtak össze. Hiába mutattak rá, hogy az elnök szinte minden lépése ellentmond az alkotmánynak, csak azt érték el, hogy éjjel-nappal rendőrök vették körül a minszki parlamentet, ahová vitáikkal együtt beszorultak.
A nagy integrátor
Lukasenko egész létét a sajátos helyi dilemmának köszönheti, amely a következő módon foglalható össze: az önálló Belarusz nem a feltörő nemzeti érzés eredménye volt, hanem azé a páni félelemé, amelyet a minszki hatalmi elit az oroszországi reformok miatt érzett. Akárcsak Ukrajna, a fehérebbik Rusz is szerette volna elkerülni az orosz reformokat, a velük járó nyomorral és a gazdaság ijesztő gondjaival együtt. A misztikus ragaszkodás az elveszett szovjet paradicsomhoz persze csalóka dolog: a belorusz gazdaság a változatlan tervgazdasági rendszerben lassan fényévekre lemarad, a fejlett kapitalizmust építő testvéri Oroszországtól. De ekkor jön a második elem: az oroszoknak kutya kötelességük kedvező áron olajat, gázt, villamos áramot stb. szállítani, hiszen - ha nem tudnák Moszkvában - mi miattuk és az újraegyesülés reményében nélkülözünk.
Az érdemes kolhoznyik pedig az az ember, aki mindent elintéz Moszkvában. Kijárja az adósságok elengedését, energiát és piacot kerít, miközben Minszkig hallatszik az orosz bankárok és üzletemberek fogcsikorgatása. Az orosz fővárosban néma megvetéssel nézik Lukasenko erőlködését: annyi módja van a hatalom ügyes manipulálásának, akkor minek ez a durva marakodás. Kliensként ma még talán annyi haszna van, hogy hathatósan szembeszáll a NATO-bővítéssel, és érezteti a lengyelekkel, hogy bunkóbb szomszédaik is lehetnek, mint az oroszok. De ha belegebed, akkor sem könyörgi be magát az orosz megyei nacsalnyikok közé. Jelcin szokatlan nyíltsággal vágta Lukasenko arcába, hogy ha Belaruszban nem kezdődnek valódi reformok, szó sem lehet az integrációról.
A lerohadt ország ugyanis cseppet sem kell a Kremlnek. Így is dollármilliárdokat emészt fel az évi segélyezés, jobb nem is gondolni arra, mibe kerülne Belarusz igazi reintegrálása az orosz nemzetgazdaságba. Főjenek csak a saját levükben. Lukasenko pedig nem éppen szívesen látott vendég Jelcinék dácsájában, amióta az orosz elnök szívzűrje idején üdvözült mosollyal dörgölőzött Zjuganovhoz meg a kommunistákhoz.
De hát amíg Lukasenko azt ígéri, hogy megvédi országát az oroszországi áfa, bankrendszer és privatizáció hódításától, azt is népszavazásra merné bocsátani, hogy válasszák meg minszki nagyfejedelemnek.
- vigo -
