Elefántcsontpart az elefántcsontpartiaké - visszhangzik immár hónapok óta a december végén hatalomra lépett katonai vezetés jelszava. Az ad neki sajátos ízt, hogy az ország lakosságának a bizonytalan becslések szerint legalább harminc, de akár ötven százalékát is szomszéd országokból - főleg északról, Maliból, Burkina Fasóból - érkezett bevándorlók teszik ki, és emellett már-már másodlagos, hogy a tősgyökeresek négy fő népcsoportja is vagy hatvan alcsoportból áll össze. A sajátos elefántcsontparti érzület markáns kifejeződését felfoghatnánk akár az egységesülő nemzeti öntudat nem feltétlenül üdvözlendő, de belátóan megérthető átmeneti felhorgadásaként, ha nem kísérné erőszak, és ha nem szolgálna hatalmi törekvések áttetsző lepléül. Annak idején azt írtuk (MaNcs, január 13.), hogy amennyiben előbb-utóbb választások lesznek az országban, alighanem egy korábbi miniszterelnök, Alassane Dramane Ouattara lesz az új elnök, bár már a megbuktatott államfő is helyi származásának megkérdőjelezésével próbálta taccsra tenni.
Nos, azóta Ouattara már rég kihullott a versenyből, miután júliusban népszavazásra bocsátották az új alkotmányt, amelynek az újdonsága lényegében az
elefántcsontparti mivolt
és a választhatóság közötti összefüggés szorosabbá tételében áll. A kormányzó junta vezetője, Robert Guei tábornok, aki immár - öltözetében is - civilként célozta meg a legfőbb pozíciót az állam élén, ezzel egy csapásra több vetélytársát is diszkvalifikáltathatta, akik közül kétségkívül Ouattara lett volna az igazi ellenfele. A nemzeti öntudat szándékos élesztgetése a vetélytárs felé irányuló rokonszenvet volt hivatott kikezdeni. Az utóbbi a most vasárnap rendezett elnökválasztásra bojkottfelhívást adott ki, akárcsak a megbuktatott kormánypárt színeiben pályázó és szintén kizárt Emile-Constant Bombet.
Guei azonban mindvégig optimistán nyilatkozott a várható részvételt illetően. Lapzártakor, hétfőn, amikor a szavazatszámlálás homályos okokból éppen szünetelt, miközben ő maga a kezdeti eredmények alapján vesztésre állt, kijelentette, hogy - persze valószínűtlen - veresége esetén kész átadni a terepet a jobbiknak. Ez a jobbik Laurent Gbagbo volna, az ellenzék többször is bebörtönzött veteránja. Kettejük szembenállásának fontos sajátossága - és egyfajta jó a rosszban -, hogy Gbagbo és Guei egyaránt az ország délnyugati részéből való, és ez megakadályozza, hogy a szavazás eredménye puszta regionális kötődéseket és elfogultságokat tükrözzön. (Ouattara északon, Bombet pedig délkeleten népszerű.)
Akárcsak Guei, Gbagbo is mindvégig biztosnak mutatta magát a győzelmében, az viszont még az ő sikere és a puccsal - egyébként egy elmeszesedett diktatúrát megdöntő puccsal - hatalomra került Guei visszalépése esetén is kérdéses, miként lesz az ország újra a stabilitás mintapéldája, mint egykoron. A hadsereg megtanulta, hogy van keresnivalója a fegyveres érdekérvényesítés, a politikai hatalom körül, amint ezt az elmúlt hónapok két további, bár sikertelen zendülési, illetve államcsínykísérlete is bizonyítja. A felkorbácsolt idegengyűlölet, a sok helyen pogromszerű erőszak ébrentartására pedig aligha van jobb biztosíték a leromlott gazdasági állapotoknál.
Nigériában sem jobb
a helyzet, pedig érkeznek az országból örvendetes hírek is. Legutóbb például arról, hogy a dél-afrikai példát követve, bizottság tárja föl az elmúlt - tavaly demokratikus választásokkal lezárt - időszak katonai diktatúráinak gaztetteit, meghallgatva a panaszokat és elősegítendő a megbékélést. Csakhogy eközben itt is éleződnek az etnikai ellentétek, alapvetően az északi, mohamedán hauszák és a déli, keresztény jurubák, illetve a tőlük keletre élő igbók között. Már az egymást követő - többnyire északi befolyásoltságú - katonai diktatúrák is ezeknek az ellentéteknek a fenyegető lappangására hivatkoztak saját létokukként, miközben a korrupció és az önkény elképesztő szélsőségei közepette szívták és rombolták le az ország gazdasági potenciálját.
A demokratikus fordulat óta több nagy összecsapás is lezajlott. A legutóbbi az elmúlt két hét folyamán Nigéria legnagyobb városában, Lagosban. Itt szokás szerint egy hat éve alakult szélsőséges joruba érdekvédő szervezet volt a kezdeményező (és alighanem északon előbb-utóbb revánsot vesz majd a másik fél). Állítólagos tolvajokat vettek üldözőbe egy főként hauszák lakta városnegyedben. Az üldözés aztán napokig tartott, és vöröskeresztes adatok szerint legalább száz ember halt meg az összecsapásokban. Hausza családok ezrei kerestek menedéket a felbőszült lincselők és gyújtogatók elől a város kaszárnyáiban, mire a katonaság meg tudta fékezni a tombolást. Szemtanúk szerint még napokkal később is lehetett halottakat látni az utcákon, amikor Obasanjo államfő már kihirdette a szükségállapotot, a joruba szervezetet pedig betiltotta. Az elnök maga is joruba, de miután eddig még nem sikerült sínre tennie az ország megbénult gazdasági életét, etnikum-sorsosai egyre inkább a katonai - tehát a hausza- - uralom visszatérésétől tartanak. Ráadásul a szemére hányják azt is, hogy nem lép fel elég keményen az északi mohamedán szélsőségesekkel szemben, akik már több szövetségi államban elérték a nyugati szemmel elég rémisztő muszlim törvénykezés bevezetését. Ezt a jorubák az északon élő déliek nyílt üldözéséhez vezető első lépésnek tekintik, ami fölerősítette követeléseiket saját szűkebb hazájuk politikai autonómiájának megteremtésére, sőt Délnyugat-Nigéria függetlenné válására.
Láttunk már ilyen próbálkozást Nigériában úgy három évtizede: a biafrai háborúnak több mint egymillió halottja volt.
- kovácsy -
