Ahhoz, hogy Nelson Mandela a dél-afrikai egység, a „szivárványnemzet” megtestesítőjévé válhasson, a többé-kevésbé ismert eseményeken túl arra is szükség volt, hogy az ország tényleges apafigurája, morális sarokköve váljon belőle – és tény, hogy élete utolsó két évtizedét lényegében e célnak rendelte alá. Csakhogy ebből az a veszély is következik, hogy halálával az egység, a – meglehetősen viszonylagos – belső béke aránytalanul fontos pillére dől ki. Lehet, hogy az ettől való félelem is magyarázta a dél-afrikaiak szinte kétségbeesett ragaszkodását a 95 éves, élete vége felé sűrűn betegeskedő Madibához – ahogy gyakran hívják klánhovatartozására utaló nevén.
| ||
Eredeti neve egyébként Rolihlahla Dalibhunga, a Nelsont egy tanára ragasztotta rá, amikor még úgy nézett ki, hogy egy kisebb királyi udvarban éli majd le az életét. A feje fölött megszervezett érdekházassághoz azonban nem fűlt a foga, úgyhogy 23 évesen lényegében a nagyvárosba, Johannesburgba menekült. Jogi tanulmányok, házasság, ügyvédi praxis, válás – mindeközben belépett a dél-afrikai feketék jogvédő mozgalomnak indult szervezetébe, az Afrikai Nemzeti Kongresszusba (ANC). Később, amikor a faji elkülönítési politika még rosszabb helyzetbe hozta a fekete többséget, társalapítója és vezetője lett az Umkhoto we Sizwe (A Nemzet Lándzsája) nevű csoportnak, a szervezet katonai szárnyának.
Először 1956-ban, hazaárulás vádjával állt bíróság előtt, de négy év múltán elejtették ezt a vádat. A hatvanas évek elején, amikor a békés ellenállás értelme végképp kérdésessé vált, immár az ANC alelnökeként indított el egy szabotázsmozgalmat, és ez vezetett életfogytiglani börtönbüntetéséhez, amelyből 27 hosszú évet le is töltött. Eközben azért a külvilággal nem szakadtak meg a kapcsolatai, jóllehet a hidegháborús körülmények között a Moszkva támogatását kétségkívül élvező ANC-re mint a szovjet előrenyomulás ötödik hadoszlopára tekintett a Nyugat – amelynek jó tíz évébe került, hogy elkezdje gazdasági szankciókkal büntetni az 1948-tól fokozatosan bevezetett apartheidpolitikát.
| ||
Dél-Afrika utolsó fehér elnöke, F. W. de Klerk nyilván a körülmények (tüntetések, állandósuló erőszak) hatására szakított konzervatív nézeteivel, és állt az apartheid felszámolását követelő „felvilágosult” fehér politikusok élére. A nem túl gyors átmenet elképzelését az 1990-ben szabadon bocsátott Mandela is támogatta – olykor éppen pártja radikális erőivel szemben. Ebben az időben sikerült a börtönbeli kitartásával kiérdemelt általános tiszteletet egyfajta morális vezetői szerep elfogadásává formálnia. A változásokat sürgető türelmetlenség megfékezése tette lehetővé a viszonylag zökkenőmentes, jóllehet radikális fordulatot, melynek eredményeként a feketék átvették az ország irányítását, miközben a borúlátó várakozások dacára sem a hazai fehér, sem a nemzetközi tőke nem menekült ki az országból. Igaz, az élet sem lett jobb: kialakult ugyan egy új fekete középosztály és elit, egészében azonban nem nőtt az életszínvonal. Miközben a feketék többsége szegény maradt (a munkanélküliség csak rosszabbodott), a fehérek körében is elindult egyfajta deklasszálódás. Mindezzel párhuzamosan katasztrofálisan romlott az eleve sem makulátlan közbiztonság – nem csoda, hogy Mandelának minden nemzetközi befolyását (amelyből nem szenved hiányt) meg kellett mozgatnia a 2010-es labdarúgó-vb megrendezése érdekében. Fokozta saját és országa elismertségét, hogy az átmeneti időkben türelemre intő határozottságával sikerült kézben tartania az olykor már-már polgárháborússá éleződő belső, törzsközi feszültségeket, mint amilyen például a politikai színezetet is öltő zulu–xhosa-ellentét.
Fontos eleme volt a dél-afrikai átmenetnek, és jól szolgálta Mandela megbékélési politikáját az Igazság és Megbékélés Bizottságának a felállítása. Ezen a fórumon nyilvános vallomást tehettek korábbi igazságtalanságok és törvénytelenségek elkövetői és elszenvedői. Az előbbieknek mindenre kiterjedő vallomás esetén amnesztia járt. De nemcsak az apartheid irányítói, hanem a másik oldal vétkesei előtt is nyitva állt a vallomástétel lehetősége – mindkét részről sokan éltek vele. Akik nem, azokra maga Mandela utalt később, amikor kijelentette, hogy az ANC is követett el jogsértéseket, ráadásul nem egy, ezekre vonatkozó utalást töröltetett a bizottsági jelentésekből.
Bátor tettnek számított – de hát ki más hajthatta volna végre, mint a világ egyik legnagyobb tiszteletnek örvendő államférfija? –, amikor bejelentette, hogy a fia AIDS-ben halt meg, és végre ésszerű, gyakorlatias viszonyt sürgetett a HIV-fertőzéshez. Igazi tabudöntés volt ez, hiszen még elnök utódai sem tudták rendezni kavargó nézeteiket a tárgyban.
Helyét a történelemben már rég kivívta, világszerte tisztelet övezi. Egy volt rabtársa szerint idősen és betegen igazán megérdemelte volna, hogy – szenvedéseit megelőzendő – korábban bocsássa útjára az ország.
