Volt amerikai elnök (Jimmy Carter) és elnökjelölt (John Kerry), egykori francia miniszterelnök (Michel Rocard) - jelentõs mértékû volt a felhozatal a nemzetközi politika jeleseibõl a vasárnapi palesztin elnökválasztáson. A megfigyelõk többé-kevésbé elégedettek voltak a szavazás körülményeivel, komolyabb visszásságokat nem fedeztek föl, és azokban a helyzetekben, ahol egyfajta megközelítésbõl az izraeli hatóságok akadékoskodását lehetett szóvá tenni (például Kelet-Jeruzsálemben, amely terület izraeli álláspont szerint a zsidó állam elidegeníthetetlen része), más nézõpontból inkább engedménynek lehetett tekinteni, hogy a megfelelõen regisztrált palesztinok kijelölt postahivatalokban - "távollévõként" - leadhatták a voksukat. A hírek bõven emlegetnek kaotikus jeleneteket, de összességében mégis elfogadható és az érintettek által tudomásul is vett eredmény született. A részvételi arány - hatvan százalék körüli - mértékét különféle bojkottfelhívások mellett egyfajta kedvetlen szkepszis befolyásolta, amely szerint eleve eldõlt, hogy ki lesz a gyõztes. És minthogy a gyõztes személyét elutasító - szélsõséges csoportokkal rokonszenvezõ - palesztinok nem szavaztak, a prófécia be is teljesítette önmagát.
Voltaképpen meglehetõsen képtelen helyzet: az állam elsõ emberét választották meg, az arab világban megszokott normákhoz képest kifejezetten demokratikus módon, ám egy nem létezõ országban, amelynek a potenciális népessége még felerészben sem volt jogosult arra, hogy leadja a voksát: nem szavazhattak az izraeli állampolgársággal rendelkezõ palesztinok, úgy egymillióan, és a külföldön élõ, több mint négymilliónyi menekült és leszármazott sem. Ebbõl akár arra is következtethetünk, hogy a Palesztin Hatóság új elnökének a legitimációja nem feltétlenül nyugszik megrendíthetetlen alapokon. A szavazatok leadása maga is döcögve haladt, és a szavazóhelyiségek nyitva tartásának kétórányi meghosszabbítása akár az érvénytelen voksolástól való félelem megnyilvánulásaként is értelmezhetõ. De ez most már mindegy, a szavazás érvényes volt, a vesztesek tudomásul vették a vereségüket (Musztafa al-Barguti 20 százalékkal lett második), a gyõztes megkapta az illendõ jókívánságokat, majd ugyancsak illendõ módon máris a béketárgyalások újrakezdését javasolta Izraelnek.
A palesztin átmeneti kormány elsõ emberének személyérõl a nemrég elhunyt Jasszer Arafat kilenc évvel ezelõtti megválasztása óta nem döntöttek demokratikus módon. Igaz, hogy vitán felül állt: népszerûségét, történelmi gyökerû karizmatikus hatalmát úgysem vonta volna komolyan kétségbe soha senki. Még akkor sem, ha
a szószegésig kiszámíthatatlan
politizálásának egyik oka éppen az egymástól meglehetõsen eltérõ irányultságú palesztin erõk közötti egyensúlyozgatás volt, egyik fõ sajátossága pedig a radikális csoportok ravasz manipulálgatása - vigyázva arra, hogy a világ sohase tekintse õt a szövetségesüknek. És fõleg a nyilvánosság elõtt nem: az úgynevezett "mérsékelt" palesztin politikusok jól tudták, hogy magával a társadalmukkal húznának ujjat, ha fennhangon pendítenének meg békülékeny gondolatokat.
Mahmud Abbasz hiába volt Arafat útitársa egészen a kezdetektõl, a Fatah mozgalom megalakulásától, és hiába tekintik sokan õt a család eszének a PFSZ-ben, az Arafatéhoz mérhetõ karizmatikus erõ hiányzik belõle, és bizony, igen sok fáradságába került a Fatah militánsainak, hogy kampányfellépései során kifacsarjanak némi elementáris lelkesedést a tömeggyûlések résztvevõibõl. Amikor mégis ünnepelték, az alighanem inkább a palesztin államiság eszméjének, az elsõ ízben Arafat által betöltött és minden jel szerint õrá váró posztnak szólt, semmint a személyének. Habár ki tudja: miért is ne láthatnák benne egyesek - egyébként teljes joggal - a kilencvenes évek elején elindított, de azóta sajnálatos módon teljes mértékben befuccsolt oslói béke-folyamat egyik kezdeményezõjét, a részletek kidolgozóját, aki mostanság is helytelenítette az izraeli célpontok elleni támadásokat, mivel ezek ellencsapásokhoz, a palesztin autonómia teljes megsemmisüléséhez vezetnek.
A béke embere õ,
múltja inkább a baloldali izraeli körökben ébreszt reményeket. ' az, aki már a hetvenes években is tárgyalt - akkor még a hivatalos izraeli állásponttal szembeszegülve palesztin kapcsolatokat keresõ pacifistákkal.
Persze mindenki számára világos volt, hogy ha valaki, akkor õ a felkent utód és örökös, még akkor is, ha 2003-2004-ben palesztin miniszterelnökként képtelen volt magához vonni az önálló cselekvéshez szükséges jogköröket, mert ezeket Arafat mind féltékenyen õrizte. Így aztán Abbasz néhány hónap kormányfõség után bedobta a törülközõt, és lényegében megszûnt személyes kapcsolata az elnökkel; akár úgy is tûnhetett, hogy útjaik végleg elváltak. Viszont amikor decemberben megválasztot-ták a Fatah, majd a PFSZ élére, ez mégis azt mutatta, hogy szürkesége mögött határozottság és minden bizonnyal némi politikai dörzsöltség is rejtezik.
Mostani választási esélyeit javította is, rontotta is, hogy lényegében mindenki, az izraeli vezetõk, a Fehér Ház, az Európai Unió politikusai, szóval az egész külvilág benne látja a békefolyamat felújításának az esélyét. Kampánynyilatkozatai természetesen nem alkalmasak arra, hogy belõlük következtessünk a jövõ fejleményekre. Úgy beszélt, hogy a palesztin társadalom egyik szegmensét se haragítsa magára. Hol a béke ügyérõl, hol a terroristák mártíromságáról; hol a palesztin sérelmeket, hol a jobb jövõ reményét hangsúlyozta. Egy dolog biztos: a leadott szavazatok nagy többségét õ kapta, vetélytársai messze mögötte kullognak. Ez pedig mindenképpen erõs jogosítvány arra, hogy nekilásson legalább a Palesztin Hatóság reformjának, hogy mire érdemi tárgyalásokat kezd majd a zsidó állam képviselõivel, kiszámítható hátországot tudhasson maga mögött.
- kovácsy -
