Irán: "Soká éljen Mr. Bush is!"

szerző
Kovách G. Klára
publikálva
2005/2. (01. 13.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Látványosan unják az elszigeteltsé-get: az utca nemigen osztja a hatalom Amerika-ellenességét. Az erõltetett vallásosság árt a spirituális életnek, a fiatalok egy része nagyon is materiális módon vigasztalódik. Azért a rezsimet még jó ideig nem kell félteni.

Az országos Izrael- és Amerika-ellenes tüntetések a hírek szerint ma a szokásosnál is morcosabbak lesznek, Irán az iszlám forradalom valamely jeles eseményére emlékezik. Shiraz, az õsi város bazárja elöl is ezrek indulnak el nemzeti zászlók és a központilag tervezett transzparens alatt, melyen Allah gránitökle zúzza szilánkokra a Fehér Házat. A férfiak az utca egyik oldalán masíroznak, a nõk fekete folyamként a túloldalon, karjukon palesztin kendõbe csomagolt gyerekekkel. A híradóban szorongást keltõ menet testközelbõl csöppet sem félelmetes, az összeszokott tömeg fanatizmus és indulat nélkül teszi a dolgát, a bámészkodó helyiek elmélyülten szotyiznak. Maroknyi katona sétál a tömegben, a turisták kamerájának látószögébe kerülve öklüket rázva jelszavakat harsognak, de a sarkon túl csendesen baktatnak tovább.

"Rutin az egész, jól mutat a tévében. Ezek itt jórészt kirendelt állami alkalmazottak és családtagjaik meg az iszlám gárda önkéntesei. Nézzék, hogy mosolyognak! Még egy zsidó is nyugodtan végignézhetné az egészet" - legyint H., a fõvárosból érkezõ üzletember, aki este, gondosan zárt ajtók mögött hoszszan ostorozza társával a rezsimet. A rögtönzött vádirat kínzásokról, nyilvános ütlegelésekrõl, kivégzésekrõl, emberek eltûnésérõl, besúgókról, nemzetközi terrorizmusról és a klérust átitató korrupcióról szól. "Ha meg akarja tudni, hogy az emberek valójában mit gondolnak Amerikáról, mondja holnap mindenütt, hogy amerikai" - ajánlják búcsúzáskor. Kanadai útitársunk egy álmatlan éjszakát követõen képtelen ellenállni a kísértésnek. Amikor a benzinkútnál másnap Busht éltetõ alkalmazott tölti fel a tankot, még provokációra gyanakszunk, de késõbb is rendre kezünket szorongatják, a boltokban örvendeznek. Az iráni közéletben még a reformisták közt sem akad olyan erõ, amely a változást kívülrõl képzelné el - ám az utcán ez a tabu is ledõl. "Erõtlenek vagyunk, de Amerika megtehetné, hogy idejön és segít" - hadarja egy tanítóból sofõrré lett férfi, a buszpályaudvaron egy csatakos rakodómunkás figyelemre méltó szókinccsel magasztalja Dick Cheneyt. "Soká éljen Mr. Bush is, remélem, elhozza a szabadságot. Huszonöt éve élünk az iszlám papjainak ve-zetése alatt, ez túl sok" - darálja a csupán elemi iskolát végzett fiatalember, aki a napi robot után esténként egyedül tanult meg annyira angolul, hogy ezt minden szembejövõ turistának elmondhassa.

Iránban a magányért meg kell küzdeni. A látogatót a hagyományos vendégszeretet jegyében nemzeti és vallási hovatartozásától függetlenül amúgy is mindenhol kérés nélkül is eligazítják, körbecipelik vagy fülön fogják, hogy otthon, evés közben hazájáról és hitérõl faggassák. A "gonosz tengelyének" földrajzi középpontjában rendre nyitott, érdeklõdõ és a kulturális, vallási különbségekkel türelmes emberekbe botlunk, ahol a látogatóra azok sem fújnak, akik számára továbbra is a nagy Khomeini a zsinórmérték, és akik a Nyugatot züllött imperialisták bandájaként emlegetik. A negyedszázada bezárkózva élõ országban a külföldi sok ember számára friss levegõt is jelent, többen füzettel a hónuk alatt vadásznak barátokra - minden e-mail cím egy

apró lyuk a cella

falán. Az internetkávézóban mellettünk ülõ Farokh három földrészre kiterjedõ levelezést folytat, s most is a külföldi híroldalakat böngészi. Számos portál ugyan mindig elérhetetlen, és több blogger meg internetes újságíró került az utóbbi hónapokban rács mögé, de a világháló továbbra is a szabadságvágy kielégítésének legkézenfekvõbb formája. Egy vidéki város zsúfolt számítógépes termében a tulajdonos a hátsó irodába invitál, s a több jelszóval védett hardverrõl egy kép kerül elõ. Az egyházi vezetés prominensei éppen egy lábánál felakasztott és megkínzott, véres ellenzékit mustrálnak elégedetten. A kép valószínûleg manipulált, mégis beszédes: sokan bármit el tudnak képzelni a rezsimrõl.

A hatalom legitimációja a társadalom minden szegmensében gyengül - legalábbis nyugati elemzõk fõképp ezzel magyarázzák, hogy választásról választásra kevesebb a szavazó. 2004 februárjában országosan a választók alig fele, Teheránban egynegyede adta le a voksát, ez pedig a kétségtelen apátia és fatalizmus mellett minden bizonnyal politikai állásfoglalást is jelent. Miközben becslések szerint ma csupán a lakosság kevesebb mint egyhatoda támogatja a leg-felsõ vallási vezetõ, Ali Khamenei ajatollah vezette rezsimet, a parlamentben tavaly a legházsártosabb konzervatívok pozíciói erõsödtek. Már csak azért is, mert a februári választások elõtt a keményvonalasok kétezer reformista jelölését akadályozták meg. Megfigyelõk szerint azóta a közélet számos területén határozott visszarendezõdés tapasztalható, miközben az 1997 óta hivatalban lévõ, ám liberális elképzeléseivel rendre zátonyra futtatott Khatami elnököt a májusi válasz-táson a legjobb esetben is a nála is óvatosabb, ám népszerûtlen Rafszandzsani korábbi miniszterelnök követheti. Ilyen körülmények között csak nõhet a politikai foglyok száma (nemzetközi emberjogi aktivisták állítása szerint most is legalább kétezer van), és az sem lenne csoda, ha az idén az egyetlen talpon lévõ, de öncenzúrára kényszerülõ reformista napilap is bedõlne.

"Ahogy a Khatami-féle politikai reformfolyamat elvetélése közéleti apátiát okozott, a központilag diktált vallásosság a spirituális életnek árt" - állítja Alireza, a teheráni egyetemista, aki szerint az irániak az utóbbi idõben a vallás helyett egyre profánabb módon ringatják el magukat. Hiába a tévében, rádióban futó vallási mûsorfolyam, az élet minden apró területén permanensen megnyilvánuló mullák elõírásait ma kevesebben veszik szigorúan, mint akár tíz évvel ezelõtt. Állítólag a mecsetek látogatottsága is csökken. Alireza szerint nem csupán az elkeseredett teheráni értelmiség húzódik vissza a négy fal közé, egyre több ember próbál a hatalom elõtt láthatatlanul élni, lehetõség szerint minél többet szórakozni; a városi fiatalok pedig egyre messzebbre vetik a sulykot. A fáma szigorú titokban szervezett és a rendõrség megjelenésekor bámulatos fürgeséggel felszámolható házibulikról szól, ahol a feketepiacról beszerzett

alkohol hatására az utcán

lefüggönyözött lányok szexi topban ropják, és a nemek erõszakos szegregálódásától frusztrált emberek olykor féktelen orgiákat csapnak. Persze a rezsim sem rest, fõleg ha valaki maga szállítja a bizonyítékot. Egy vad parti képeit az internetre felpakoló társaság állítólag szemvillanás alatt bukott le, mivel a vallási rendõrség az egyik kép sarkában nagyítóval kivehetõ elõszobai villanyóra száma alapján azonosította a házigazdát. A történet nyilván nem jutott el azon távolsági busz sofõrjének a fülébe, aki a gonosz izraeli katonákról szóló szokásos esti rajzfilm után helyi viszonylatban botrányosan öltözött lányok házibulin készült képeivel sokkolja az utazóközönségét. "Észak- és Dél-Teherán, vidék és nagyváros különbözõen él, eltérõen õrzi hagyományait, és persze másként szórakozik. Az egyik helyen néha heroin kerül az asztalra, a másikon a hagyományos ópiumot szívják. A közös nevezõ a kiábrándultság, a kilátástalanság, a jövõkép hiánya" - mondja a saját erõbõl dokumentumfilmeket rendezõ fiatalember, aki néhány éve a többé-kevésbé tradicionálisan élõ, illetve nyugatiasodó rétegek eltérõ szórakozási szokásairól forgatott - az asztalfióknak. A 70 milliós országban, ahol a lakosság egyharmada 14, kétharmada 35 év alatti, a kábítószer mind nyugtalanítóbb problémává válik, dacára annak, hogy a csempészeket csoportosan végzik ki.

A fiatalok közül is sokan csalódtak a két ciklus során fokozatosan elbátortalanított elnökben. "Néhány éve még azt mondta, nem szabad minket arra kényszeríteni, hogy úgy éljünk, mintha öregek volnánk, ma már hallgat" - emlékszik vissza a kisvárosban élõ Fatima, akinek életébõl fájóan hiányzik a forradalom óta tiltott gyümölcsnek számító nyilvános tánc, zene és a házasság elõtti kapcsolat. Azt mégis az elnök javára írja, hogy az utóbbi idõben kevésbé vegzálják az utcán a randevúzással gyanúsítható tinédzsereket. A fiatal generáció helyzetétõl függetlenül mérhetetlenül büszke hazájára, különösképp történelmére és kultúrájára, Shirazban a nagy perzsa költõ, Háfez sírja mellett elhaladva nap mint nap megilletõdött és verseket olvasgató ifjakba ütközünk. A sok szempontból megosztott társadalomban a kulturális örökség mellett a külsõ fenyegetettség is számottevõ kohéziót jelent, aminek ereje legutóbb az Irak elleni háború idején vált nyilvánvalóvá. Az iszfaháni moziban este vetített háborús filmre minden korosztályból váltanak jegyet, az épület elõtt hosszú sorok várakoznak. A gyerekek kitágult szemmel bámulják, ahogy a vásznon a gránát miszlikbe aprítja az ellenséget, a közönség egy-egy sikeres rakétatalálat, ügyes

fejlövés esetén tapsol

és nevet. A végén többen mégis letörten ülnek, Ali családja is szomorú, szülõvárosuk teljesen elpusztult a háborúban. "A veszély akkor is, most is egybekovácsol minket" - magyarázza büszkén és megindultan a fiatalember. A szigorúan ellenõrzött filmipar termékeinek többsége hemzseg az erõszaktól, a vásznon folyvást hõsök és gonoszok gyilkolják halomra egymást; az agresszív mozi erõltetése a harci szellem fenntartását célozza. Ali családjának utcán visszafogottan viselkedõ nõtagjai otthon kinyílnak, a nagyobbik lánynak határozott véleménye van a nõk helyzetérõl is. A leköszönõ elnök alatt a nõk felemás emancipációt élhettek meg: ma már többen járnak egyetemre, mint a férfiak, tömegesen jelennek meg korábban férfiaknak fenntartott munkahelyeken, kiszolgáltatottságuk csökkent. Ugyanakkor az öltözködési kód ellen vétõket még mindig megbotozhatják, ahogy a házasságtörést halállal szankcionáló (Khatami alatt nem alkalmazott) passzus sem került ki a törvénykönyvbõl. A 16 éves Marian a beszélgetés közben fél szemmel az amerikai iráni kolónia által sugárzott égi csatornán kedvenc videoklipjeit nézi. A mûholdvevõ továbbra is tilos, de a család szerint Khatami alatt ezt sem üldözik.

"Nem csinálunk bombát" - teszi le a nagyesküt a sivatagi buszon az atomiparban elhelyezkedni kívánó végzõs egyetemista, aki nem érti, miért nem hiszi el a világ Iránnak, hogy hatalmas mennyiségû energiahordozó birtokában a jövõre gondolva békés célú urándúsításon munkálkodik. Az ország egyelõre nem tudta olaj- és földgázkincsét látványos gazdasági fejlõdésre váltani, a tartósan magas világpiaci árak miatt magas bevételek a la-kosság ellátásához szükséges ter-mékek támogatására folynak el, fejlesztésre, új beruházásokra alig jut pénz, a zöm így is meglehetõ-sen szûkösen él. A gazdaság ugyan évi 6 százalékkal növekszik, de ez kevés ahhoz, hogy lépést tartson a hivatalosan 16 százalékra taksált munkanélküliséggel, ahogy a bérek emelkedése sem tud lépést tartani az inflációval. A támogatásokkal éltetett és minden versenytõl elzárt országban a gazdasági társaságok többsége állami vagy az államhoz kapcsolt alapítványok kezén van, a külföldi tõkét pedig a hatalom kiszámíthatatlansága és a korrupció készteti óvatosságra.

A húsz éve gazdaságilag még jóval pocsékabbul álló szomszédos törökök ma nemcsak e téren húztak el, de összehasonlíthatatlanul liberálisabb államban élik mindennapjaikat, s ez sajátos turizmust generál. "Ahogy az irániak átérnek a határon, a nõk elhajítják a csadort, a férfiak meg vesznek valami piát" - mondja a két ország között cigarettával üzletelõ török sofõr. A régióban több olyan ország is akad, ahová az irániak szívesen ruccannak át levegõzni, már aki teheti. Az északnyugati területek férfiúi állítólag az azerbajdzsáni Nahicsevánban az orosz prostituáltakat látogatják, Hasszán, egy nagyvállalat tolmácsa Szíriában lányok koszorújában, sörrel a kezében szeretné egyszer kimulatni magát, a tehetõsebb fiatal párok pedig Dubaiban akarnak zavartalanul együtt lenni. Akinek pénze és/vagy kapcsolatai vannak, gyakran örökre elmegy, a becslé-sek szerint évente kétszázezren az USA-ba és Nyugat-Európába. Mostanában a legtöbben a teheráni kanadai követségnél próbálnak vízumot szerezni. A nagy területi különbségek miatt a belsõ migráció is jelentõs, leggyorsabban még mindig a pokolian zsúfolt és szennyezett Teherán hízik, naponta már 15 millió ember több millió autón próbál egy várostervezéstõl alig is megzavart gigapoliszon átvergõdni.

A fõvárostól 1300 km-re délkeletre fekvõ Bam városába csak a pakisztáni határ közelében élõ szegény népek költöznek. A 2003 karácsonyán egy 6-os erejû rengés által szétszaggatott településen 40 ezer ember halt meg, az épületek 90 százaléka összedõlt, a világhírû agyagváros is tragikusan fest. Bár az utcák ma is romokban hevernek, a túlélõk sátrakban tengõdnek, a külföldi humanitárius szervezetek jelenléte számos nincstelen határvidéki családot vonz az apokaliptikus településre. Éjszaka nem tanácsos a sátrakból, barakkokból kilépni, az emberektõl nemritkán alkalmi fegyveres fosztogatók veszik el utolsó értékeiket. "Fogja, Miszter" - nyújtja mosolyogva a füstölgõ pipát bádoghajléka ajtajából a földrengés elõtt datolyából élõ borzas családfõ. A reménytelen helyzetben lévõ, mentálisan is megrokkant lakosság egyre nagyobb arányban él ópiummal. A segélyszervezetek munkáját a titkosszolgálatok állítólag gondosan követik, az egymással és egyéb hatalmi képzõdményekkel konkuráló hírszerzés és besúgóhálózataik mindenrõl tudnak - nem is restek beavatkozni, ha annak leghalványabb okát látják. A szállodai szobában egy kétnyelvû Koránt találunk. Lapozgatás közben meghûl bennünk a vér, a szent könyvbõl egy borítója alapján nyilvánvalóan pornográf tartalmú DVD és némi készpénz hullik ki. A titkosszolgálatok mesterkedéseirõl szóló történetekkel teletömött fejünk zsongani kezd, konspirációt gyanítunk, szemünk elõtt razzia, iszlám törvényszék, jó esetben hosszú raboskodás jelenik meg, ezért gyorsan miszlikbe aprítjuk, majd három különbözõ utcai szemetesbe hajítjuk az istenkáromló adathordozót.

Kovách G. Klára

szerző
Kovách G. Klára
publikálva
2005/2. (01. 13.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

Akadozik a szemétszállítás
Káosz és kosz
Radnóti András írása
Ukrajna és a magyar külpolitika
Interjúk
Gőz László, Simon Márton, Zurbó Dorottya
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kis-Magyarország

még több Kis-Magyarország...

best of Narancs