Bekövetkezett az, amire Izraelben még gondolni sem mertek. Hatalmas fölénnyel győzött a Hamász. Jeruzsálemben, Ramallában és Gázában döbbenet és harcias retorika uralkodik. Mindegyik fél bejelentette, hogy nem tárgyal a másikkal: Izrael nem kér a Hamászból és viszont, a Fatah nem lép koalícióra a Hamásszal, Bush pedig leállítja a palesztinoknak folyósított segélyeket.
A palesztin választásnak nemcsak a végeredménye, de már szerfölött békés lefolyása is váratlanul hatott. Az izraeli sajtó szerint egy napra svédekké lettek az arabok, a szavazóhelyiségek előtt engedelmesen letették s gúlába rakták fegyvereiket, csendben, türelmesen várakoztak - s a részvétel is kivételesen magas, 77 százalékos lett. Jól szervezetten, valóban titkosan és demokratikusan szavazhattak a palesztinok. Pedig az előjelek nem ezt ígérték: utoljára tíz éve, még Arafat szellemében választottak, s azóta többször is elhalasztották az esedékes voksolást. A mostanit is hosszú huzavona tette bizonytalanná. Izrael folyamatosan fenyegetőzött a Hamász indulása miatt, és az utolsó időkig kérdéses volt, hogy lehet-e majd szavazni Kelet-Jeruzsálemben - ám az izraeli kormány végül engedett az amerikai és uniós nyomásnak, és mindenre igent mondott. Emellett palesztin belső válság is fokozta az izgalmakat, egyes fegyveres csoportok zavarkeltést ígértek, a Fatah listája kettévált, majd egyesült, az Iszlám Dzsihád bojkottra szólított fel. Még maga az elnök, Mahmúd Abbász is hezitált, ne fújja-e le az egészet - a körülmények, vagyis saját pártjának aggasztó helyzete miatt.
A meglepetés
Az eredmények aztán a három főszereplőt - a Hamászt, a Fatahot és Izraelt - éppúgy elképesztették, mint a háttérben a szálakat moz-gató és a választást finanszírozó Amerikát és az Európai Uniót.
A választásokat sokkal inkább a Fatah vesztette el, mintsem a Hamász nyerte meg. A palesztin tömegekre ugyanis nem jellemző a Hamász képviselte szélsőséges iszlám vallásosság, ők jóval szekulárisabbak, mint a környező arab államok lakói. Most inkább csalódottságukat jelezték az utóbbi évtized Fatah-kormányaival szemben, s a korrupció, a kiskirályok, az informális és antidemokratikus kapcsolatrendszerek, a gazdasági egyenlőtlenségek ellen tiltakoztak.
A diadal a legváratlanabbul talán magát a Hamászt érte. Eredetileg nemigen akartak többet, mint közelebb férkőzni a döntéshozatalhoz, megakadályozni a könnyű kompromiszszumokat; esetleg kormányzati pozíciókból, némiképp megerősödve folytatni harcukat. Népszerűségük titka a korrupció őszinte kritikája, a karitatív intézmények működtetése az olajországoktól kapott pénzekből, az iszlám hitélet fejlesztése és persze a könyörtelen, fegyveres terroristaharc Izrael ellen.
Viszont eleddig soha nem kellett megbirkózniuk a költségvetés korlátosságával, nem kényszerültek felelősséget vállalni a rozzant egészségügyért, a lepusztult iskolákért, a halódó gazdaságért, nem kellett szembenézniük a nemzetközi nyomással Izrael elismerése és a vele való tárgyalások ügyében. Miután a 132 mandátumból 74-et szereztek meg, Abbász elnök nekik ajánlotta fel a kormányalakítást, s ez zavarba hozta őket. Először a Fatahhoz fordultak, hogy lépjen velük koalícióra, amit az azonnal elutasított. (A Fatah a következő években a megújulásra készül, a Tuniszból hazatért Arafat-féle maffia lecserélésére, hogy a fiatal, "tiszta" helyi politikusok eséllyel indulhassanak a következő választáson.) Aztán egy szakértőkből álló, technokrata kabinetet kezdtek forszírozni. Ezzel sikerülne továbbra is megőrizni "tisztaságukat", hisz a kormányzati munka kudarca esetén - amit a jelenlegi gazdasági helyzet valószínűsít - lesz kit hibáztatni, leváltani. Ráadásul ezzel nemcsak a felelősséget hárítanák el maguktól, de továbbra sem kellene szóba állniuk az általuk el nem ismert Izraellel.
A Hamász Izraelt és a megegyezést eluta-sító álláspontja azonban korántsem egységes és örök érvényű. Vezetői közt bőven akadnak pragmatisták, akik vállalnák a kormányzati feladatokat és az egyezkedést Izraellel. Élükön a pártlista első helyén szereplő Iszmáil Hanije áll, egy gázai menekülttáborban élő tanárember, a Hamászt alapító és 2004-ben Izrael által likvidált Jasszin sejk közeli munkatársa. Hanije, a miniszterelnöki poszt egyik esélyese már fel is vette a kapcsolatot Abbásszal a kormányalakítás ügyében, és Gázába invitálta az elnököt. A harciasabb ellentábort Damaszkuszból irányítja a mozgalom politikai vezetője, Káled Masál, akinek hazatérése politikai alku tárgya; Jeruzsálem egyelőre nem kívánja garantálni sértetlenségét. A Hamászon belüli fontos döntések igen bonyolult módon születnek. A legfontosabb kérdésekben a tanácsadók bizott-sága, a Sura határoz, tagjai közt palesztin terü-leteken és külföldön élő vagy éppen izraeli börtönbüntetésüket töltő politikusok egyaránt vannak. Nagy kérdés, vajon egységes marad-e a párt, vagy a pragmatisták győzelme esetén a militáns radikálisok kiszakadnak, s esetleg csatlakoznak az Iszlám Dzsihádhoz.
Álmatlanul
Izrael vezetői kétségbeesésükben először a nemzetközi közösséghez fordultak - ha már kikényszerítették a demokratikus választások engedélyezését, most segítsenek megszelídíteni a Hamászt, és deklarálják, hogy a demokratikus játékszabályok sem mosnak tisztára egy terrorszervezetet. Ám az első, elutasító izraeli nyilatkozatok mögött már felsejlik a pragmatikus jövő. Egyre többen emlegetik a Fatah példáját, amely a terrortól - legalábbis hivatalosan - eljutott a tárgyalóasztalhoz. (Igaz, ez mindkét oldalon több évtizedig tartott.) Izrael a zsidó állam elismerését, a terror elvetését és a már aláírt szerződések tiszteletben tartását követeli, és kész ott folytatni mindent, ahol a Fatahhal abbamaradt - elvégre kivel kössön békét az ember, ha nem az ellenségével?
A Hamász pragmatikusabb politikusai a palesztinok jogainak elismerését jelölik meg a tárgyalások előfeltételének, vagyis az 1948-ban elűzöttek, elmenekültek jogát a visszatéréshez, valamint a palesztin területek "felszabadítását". Izrael a visszatérési jogot a palesztin területekre való visszatelepülésre kívánja korlátozni, s valamiféle pénzügyi kárpótlást ajánlana még; de azt sem tudhatjuk, hogy a két fél ugyanazt érti-e majd felszabadítandó palesztin területek alatt, s hogy lesz-e olyan határvonal a palesztin és izraeli részek között, amelyet mindketten elfogadnak. A Hamász győzelme a pragmatikus betagozódás esetén akár a válság megoldásának irányába is hathat. Hisz azt a megállapodást, amit az egyik legradikálisabb erő köt Izraellel, nagyobb eséllyel érezhetik majd magukénak a palesztinok - mint ahogy a jobbközép Saron-kormány területi engedményeinek is nagy a legitimitása Izraelben. Megeshet, e váratlan fordulat után érvényesebb tárgyalópartnerhez jut Izrael - ehhez viszont feltétlenül szükség van a Hamászon belüli gyakorlatias, a Nagy-Palesztína álmát feladó szárny győzelmére; elvégre a másik oldal is lemondott Nagy-Izraelről.
Mindezt árgus szemekkel figyelik az arab világban, ahol nem hiányoznak az ellenérdekek sem. Nem egy környező diktatúra, féldiktatúra azért kapja az életmentő nyugati segélyeket és támogatást, hogy akár antidemokratikus úton is, de kordában tartsa saját iszlamista radikális ellenzékét. Ám valódi választások esetén e hegemónia összeomolhat - és ez Egyiptomban például az Iszlám Testvériség győzelméhez is vezethet. A Hamász győzelme után a nyugati világnak szembe kell néznie azzal a kérdéssel is, hogy mennyire fontos számára a demokrácia alapértéke, a klasszikus általános és titkos választás, ha az a fundamentalista mozgalmak megerősödését, végső soron akár a demokratikus értékek bukását okozhatja. A következő időszak izraeli kísérlete fontos tanulságokkal szolgálhat arról, hogy lehetséges-e egy iszlamista mozgalom beillesztése a nyugati típusú demokráciába - s ez nemcsak a Közel-Kelet, hanem az egész világ számára kulcskérdés.
A Hamász
A Hamász (Harakat al-Muqawama al-Islamiyya, azaz Iszlám Ellenállási Mozgalom) 1987-ben szakadt le szellemi elődjéről, az Iszlám Testvériségről. Szülőhelye a Gázai övezet, egyik legfőbb bábája az izraeli belbiztonsági szolgálat, a Sin Bet. Izrael ugyanis kezdetben támogatta a Hamászt a különböző arab államokban, emigrációban működő Fatah és a Palesztin Felszabadítási Szervezet ellenében. Úgy vélték, a báb-ellenmozgalom - minthogy hazai földön működik - könnyebben ellenőrizhető lesz.
A dzsinn azonban sehogy sem akart visszabújni a palackba. A Hamász vallási és karitatív jellege mellett egyre markánsabb politikai és fegyveres szervezetté vált, amely nyíltan Izrael-ellenes célokat vallott. 1988-as programadó kiáltványukban szent háborúra hívtak egy iszlám állam megteremtéséért, mely a Jordán folyótól a Földközi-tengerig húzódna, vagyis Izrael teljes területét magában foglalná. Az 1987-ben kezdődött első intifáda fegyveres harcaiból is serényen kivették részüket. 1989-ben több kollaborációval vádolt palesztint és két izraeli katonát lőttek le; a zsidó állam ekkor terrorszervezetnek nyilvánította, és törvényen kívül helyezte őket, valamint lecsukta vezérüket, a szinte teljesen vak Jasszin sejket. Jasszint, a mozgalom alapítóját és első számú vezetőjét egy ifjúkori sportbaleset tolókocsiba kényszerítette, ám ez nem akadályozta meg abban, hogy 12 gyermek apjává váljék. Családjával 1948-ban menekült Gázába a mai Ashkelon területéről, egyiptomi diákévei alatt csatlakozott az Iszlám Testvériséghez, amit aztán sikeresen átültetett hazai földre Gázában. Életfogytiglani büntetéséből 1997-ben szabadult, cserébe két Moszad-ügynökért, akiket Jordániában, egy Hamász-vezető elleni sikertelen gyilkossági kísérlet közben fogtak el. Ettől kezdve 2004-es célzott likvidálásáig ő irányította Gázából a Hamászt.
A szervezet 1991-ben hozta létre katonai szárnyát, az Izz ad-Din al-Qassam Brigádokat. A világhír 1994-ben kapta fel őket, ekkor négy öngyilkos merényletben 80 izraelit öltek meg. Az elmúlt évtizedben folyamatosan gyilkolták az izraeli civileket. Viszonzásul Izrael sem bánt velük kíméletesen, sorra likvidálták vezetőiket, akik az utóbbi években már igyekeztek illegalitásban maradni. Miután elhatározták, hogy indulnak a palesztin választásokon, a 2005. februári tűzszünet óta nem robbantottak és nem hajtottak végre terrorakciókat, de soha nem mondtak le erről az eszközről.
A terror és a végletes palesztin naciona-lizmus a Fatahhoz teszi hasonlatossá a Hamászt, de alapvető különbségek is vannak köztük. A Fatah vezérkara és tömegbázisa alapvetően szekuláris, bár Arafat gyakran folyamodott vallási demagógiához, ha a Jeruzsálem feletti igényeket akarta indokolni. A Hamász viszont mindig is az iszlám alapján állt, háborúját sokkal inkább vallási dzsihádnak, semmint modern nemzeti felszabadító mozgalomnak tekinti. A Fatah emigrációban forrt egységbe; hívei a hazai viszonyokat évtizedekig csak hírből ismerték. Tagjai közt erős informális és formális háló szerveződött. Amikor az oslói megállapodások nyomán hazatértek, a helyiekkel meglehetősen esetlegesek voltak a kapcsolataik; gazdagon és elidegenedve éltek az olajországok és a palesztin emigráció adójából, és alig értették meg az otthon maradt tömegek gondjait. A Hamász mindeközben alulról, a szegényebb rétegek körében építkezett. Vallási iskolákat létesített és az iszlámot terjesztette, kórházakat működtetett és segélyeket osztott az elesetteknek, miközben Izraelt hirdette minden baj okozójának. A Fatah a hazatérésért és az állam ígéretéért lemondott a terrorról, és elismerte Izraelt, nemzetközi megállapodások kötötték meg - legalábbis hivatalosan - a kezét. A Hamásznak viszont semmire sem kellett tekintettel lennie. Az utóbbi években a Fatah neve egyenlővé vált a korrupt és kontraszelekción alapuló vezetéssel, míg a Hamászt a tömegek a népről gondoskodó, érte küzdő "tiszta" vezetőknek látják.
