Interjú

„Putyin nélkül semmi nem működik”

Vlagyiszlav L. Inozemcev közgazdász az oroszországi autokráciáról

  • B. Simon Krisztián
  • 2018. február 20.

Külpol

Amíg Putyin hatalmon van, nem fognak javulni a Nyugat és Oroszország kapcsolatai. Kis gond, hogy az elnök szíve szerint még pár évtizedig uralkodna, s jövőre megint csavar egyet az autokrácia gépezetén. Hogyan működik Putyin állama? – az orosz hatalmi struktúrák bennfentes szakértőjét kérdeztük.

Magyar Narancs: Oroszországban a független médiára is kiterjesztették a civileket megbélyegző ügynöktörvényt. Mit jelent ez, tekintve, hogy a külföldiek tulajdonrészét már korábban 20 százalékban maximálták, a kritikus sajtónak támogatásokat nyújtó alapítványokat pedig feketelistára tették?

Vlagyiszlav Inozemcev: Újabb logikus lépés a már legalább egy évtizede tartó folyamatban. Putyin egyik első elnöki lépéseként a kormány uralma alá vonta a köztelevíziót. Később a két legnagyobb független lapot, a Vegyomosztyit és az RBK-t is átvették az ő körei, aztán (a Putyin pénztárnokának tekintett – a szerk.) Jurij Kovalcsuk rátette a kezét a független tévékből és rádiókból álló National Media Groupra. Eleinte a nyomtatott sajtó még viszonylag szabadnak érezhette magát, de mára csak az online lapok és pár külföldi érdekeltségű újság mondhatja ezt el magáról. Az, hogy az ügy­nöktörvényt kiterjesztik az olyan, külföldi pénzből működő médiumokra, mint a Radio Liberty vagy a CNN, a magától értetődő következő lépés. Putyinék rájöttek, hogy az Amerika Hangja, a Szabadság Rádió, a Deutsche Welle vagy a BBC helyi adásai az utóbbi időben egyre népszerűbbek lettek.

MN: Közben vannak próbálkozások az internet cenzúrázására is.

VI: Most két indokkal blokkolhat a kormány weblapokat: vagy azért, mert a terrorizmust propagálják, vagy megsértik a szerzői jogokat. Az első indokot persze lehet úgy ferdíteni, hogy azzal az ellenzék bizonyos tevékenységeit is ellehetetlenítsék, de még nem nagyon élt ezzel a lehetőséggel a kormányzat. Ezenkívül van egy olyan törvény is, amely tiltja, hogy egyenlőségjelet tegyünk a nácizmus és a kommunizmus között – tehát ha valaki ilyet tesz, azzal szemben eljárnak. Viszont, ha valaki Vlagyimir Putyin személyét szidalmazza, azt sok esetben büntetlenül megússza.

MN: Ön egy írásában fasisztának nevezte a jelenlegi rezsimet. Ez sem volt baj?

VI: Azt írtam, hogy ha megnézzük Giovanni Gentile fasiszta filozófus és mások írásait, akkor a putyini Oroszország közelebb van a fasizmushoz, mint a porosenkói Ukrajna, hiába szajkózza az orosz kormányzat ennek az ellenkezőjét. Ezért ha valaki a fasizmussal akarja felvenni a harcot, akkor az ellenséget a Kremlben kell keresnie, nem Ukrajnában. A szerkesztők több ügyvédet is megkérdeztek a publikálás előtt, és mind azt mondták, hogy ez a vélemény még a törvényes kereteken belül van, hiszen nem szólít fel arra, hogy harcoljunk a kormányzat ellen, nem buzdít engedetlenségre. A cikk megjelenése után beállított az ügyészség azzal, hogy kaptak egy állítólagos panaszlevelet, majd eljárást indítottak, amelynek során tanúsítanom kellett, hogy a saját véleményemet írtam le, és nem valakinek a felkérésére fogalmaztam meg ezeket a gondolatokat. Végül ejtették az ügyet.

MN: Akkor ez azt jelenti, hogy valamennyire még lehet bízni a jogállamiságban?

VI: Van egy-két érzékenyebb ügy – mint például a politikai ambíciói miatt bebörtönzött Mihail Hodorkovszkij egykori olajmágnás pere volt –, amikor fentről jönnek utasítások. Ha a Kremlnek nincsen véleménye egy konkrét kérdésben, akkor elvben még rendben mennek a dolgok. De senki nincs biztonságban. Már csak azért sem, mert a következő, jövő nyáron esedékes választás után feltehetőleg újabb szigorítások jönnek, erősödni fog a cenzúra, még több másként gondolkodó lesz kénytelen elhagyni az országot. A helyzet logikájából adódóan ugyanis Putyinnak nincs más választása, mint erősíteni az általa létrehozott autoriter rezsimet.

MN: Az Anton Barbasin politikai elemzővel közösen írott cikkében még azt állítja, hogy a jövőben Putyin megpróbál szélesebb konszenzust építeni az eliten belül, és a progresszívebb gondolkodókat is bevonhatja a hatalomba.

VI: Az orosz politikai eliten belül több különböző csoportosulás létezik, a politika alakulása pedig attól függ, hogyan lépnek ezek a csoportok egymással interakcióba. (A szerzők a „progresszívokhoz” sorolták például Mihail Kaszjanov volt kormányfőt, míg a semleges technokrata ideáltípusa Dmitrij Medvegyev mostani miniszterelnök. E tipológia szerint prominens konzervatív Szergej Lavrov külügyminiszter, a bigott konzervatívok közé pedig Kirill pátriárka és Ramzan Kadirov csecsen elnök tartozik – a szerk.). A többség opportunista, bármilyen rezsimet támogatni fog, de a jobbszélen vannak még Putyinnál is konzervatívabb, Nyugat-ellenesebb és imperialistább alakok, akik például olyan ötleteket dédelgetnek, mint a teljes „orosz világ”, az oroszok lakta területek egyesítése. Valakit a jövőben ki fognak szorítani a hatalomból. Vagy a liberálisokat, vagy az ultra-ortodoxokat – ezt még nem tudom. Putyinnak az a célja, hogy azt mutassa kifelé, hogy a társadalom és a politikai elit is egységes.

MN: Mennyire számít egyáltalán, hogy mások mit akarnak? Vannak-e olyanok, akik befolyásolják az elnök döntéseit, vagy cár módjára uralkodik?

VI: A kormányzási stílusa leginkább a cárokéhoz hasonlít. Ám különbséget kell tenni három fő témakör között. A külpolitika teljes mértékben Putyin akarata szerint alakul, abba senkinek nincs beleszólása. Azt gondolja, ő az elmúlt háromszáz év legjobb geostratégája, mindent tud és mindent ért, ezért nem is kíváncsi másokra. A Krím bekebelezését számos közeli barátja ellenezte, őket azzal szerelte le, hogy foglalkozzanak inkább a saját pitiáner dolgaikkal, ő történelmet ír. A belpolitika hasonló logika szerint alakul, de itt az elnök látja valamelyest a tágabb nemzeti konszenzus fontosságát is. A liberálisokkal meg a Navalnij-féle „szélsőségesekkel” nem akar tárgyalni, nyilvánosan az ultrakonzervatívokkal sem nagyon, de szeretne a lehető legtöbbeknek a kedvére tenni, ezért a döntések előtt hajlandó mások tanácsait is megfontolni. A harmadik terület a gazdaság. Az őt közelről ismerő barátaim azt mesélik, tudatában van annak, hogy nem közgazdász, és nincsenek határozott elképzelései a jó gazdaságpolitikáról, úgyhogy hagyja, hogy szakértők meggyőzzék. Ha nem is túlzottan liberális a felfogása ebben, de a szabadpiac híve, a szovjet típusú tervgazdaságnak nem sok előnyét látja. E területen Anton Sziluanov pénzügyminiszternek van nagy súlya, aztán Elvira Nabiullinának, a jegybank elnökének és egy közeli tanácsadójának, Andrej Bjelouszovnak.

MN: És kinek a támogatására van szüksége a kormányzáshoz?

VI: Különösebben senkiére. Az erőskezű, befolyásos vezetőknek – Jurij Luzskovnak, Moszkva korábbi polgármesterének, Mintimer Sajmijevnek, Tatárföld korábbi elnökének vagy Jevgenyij Primakov exminiszterelnöknek – 2004-ig volt még valami befolyásuk, és voltak erős oligarchák is, akik el tudták érni, hogy a saját embereik kerüljenek különféle pozíciókba. Mostanra viszont ezek befolyása elveszett. Az új milliárdosok már Putyin baráti köréből kerültek ki, és tudják, hogy mindent az elnöknek köszönhetnek – a cégeik bevételeinek úgy a kétharmada állami megrendelésekből származik, és ezért nem akarnak Putyin akaratával szembemenni. Putyinnak senkire nincs szüksége, azt csinálhat, amit akar.

MN: Ez azt jelenti, hogy nincs természetes utódja sem?

VI: Ha ma meghalna, nem tudjuk, ki léphetne a helyére. Mostanában az egykori testőrét, Alekszej Gyumint emlegetik lehetséges utódként. Putyin kinevezte tábornoknak, elküldte a Krímbe, ahol nem tudni, mit csinált, majd megtette Tula tartomány kormányzójává. De nem hiszem, hogy ez aktuális kérdés lenne, hiszen a közeljövőben Putyin nem fogja átadni a hatalmát. A mostani szabályok szerint 2024-ben jár le a mandátuma, és nem indulhatna újra, de ez nem fogja visszatartani: vagy megváltoztatja a politikai rendszert, vagy átírja az alkotmányt. A szíve szerint még jóval kilenc­ven­éves korán túl is az ország élén lenne, mint Robert Mugabe. Ha netán hirtelen elhalálozna, a legvalószínűbb az, hogy a szűk körének a gyengébbik fele – azaz a külügyminiszter, a pénzügyminiszter és a miniszterelnök-helyettesek, akik a gazdaság napi menedzselésével foglalkoznak, és közel sem olyan erősek, mint az FSZB, a titkosszolgálat vezetője vagy a belügyminiszter – összefogna, hogy kiszorítsa a hatalomból a keményfiúkat. Sztálin halála után Lavrentyij Berija, a titkosszolgálat vezetője volt a legerősebb ember az országban, de ez sem mentette meg attól, hogy összefogjanak ellene, letartóztassák, majd lelövessék. A Szovjetunió vezető politikusai ekkor egyezséget kötöttek, hogy nem büntetnek meg senki mást amiatt, amit a sztálini időkben elkövetett, és ezek után relatíve békésen uralkodtak – Hruscsovot például egy évtized után gond nélkül elmozdították a hatalomból.

MN: Hogy látja az ellenzéki Alekszej Navalnij lehetőségeit?

VI: Érdekes személyiség, tehetséges politikus, nagyon elkötelezett. Nehéz megállítani. Ezért is nem fogják hagyni soha, hogy elinduljon a választáson, legalábbis amíg Putyin él. Ráadásul senki nem támogatja az ellenzékiek közül. Ha pedig nincs pártja, és nem indul a választáson, bajosan fogja újabb hat évig fenntartani a tömegek érdeklődését. Az is a baj vele, hogy az egyetlen témája a korrupció elleni harc. Ebben a fehérorosz Aljakszandr Lukasenkára emlékeztet, ő szintén – úgymond egyszerű falusi gyerekként – kizárólag a korrupció felszámolásával kampányolt. Több mint húsz éve már, hogy megválasztották, és jelenleg Fehéroroszország a legkorruptabb az egykori szovjet tagállamok közül. Azt hiszem, Navalnij is Putyin-szerű politikus lenne, ha hatalomra jutna. Talán egy-két kérdésben nem lenne annyira radikális, mint ő, nem hiszem, hogy balhékat provokálna a Nyugattal, de a Krímmel kapcsolatos álláspontja nemigen különbözik a kormányzatétól, és a bevándorlókat sem szereti.

MN: Mi mozgatja Putyint, amikor globális, világpolitikai konfliktusokba nyúl bele?

VI: Itt sem mindegy, hogy melyikről beszélünk. Az ukrajnai vagy szíriai beavatkozása mögött az áll, hogy Oroszország nagyhatalom, és ennek megfelelően szüksége van befolyási zónára – ami számára elsősorban a volt Szovjetunió mínusz a balti államok. Putyin szerint Oroszország lényegében ugyanaz, mint a Szovjetunió, és ha egy egykori tagállam nem lojális Oroszországhoz, akkor ott közbelép, mint Grúziában vagy Ukrajnában. Aztán amikor konfliktusba keveredett a Nyugattal, úgy gondolta, megpróbál valahogy a Nyugat segítségére lenni, új párbeszédet indítani a Nyugattal – ez volt a szíriai beavatkozás. Hiszen a terrorizmus elleni harc mindenkinek az érdeke! A francia Nemzeti Front támogatása vagy az amerikai választás más téma. Putyin persze Trumpot akarta elnöknek, Hillary Clintonnal nem rokonszenvezett. És lehet, hogy ki is adta az embereinek, hogy tolják meg a Trump-kampányt. Nagy valószínűséggel információkkal látta el a WikiLeakset, és költött a közösségi médián is – de azt kizártnak tartom, hogy az ő parancsára a szavazatszámláló gépeket is megpróbálták volna feltörni. Szerintem mindezzel csak azt akarja elérni, hogy beszéljenek róla. Amikor 17 évvel ezelőtt hatalomra került, a kormánybarát lapok hivatalos irányvonala az lett, hogy a lehető legtöbbet kell róla beszélni. Még bírálni is szabad, azt mondani, hogy rossz irányba viszi az országot – a lényeg, hogy minél több szó legyen róla, és a választó úgy lássa, nélküle semmi nem működik. De vagy tíz éve már az ellenzékiek sem tudnak másról beszélni, csak róla. Ha megkérdez egy ellenzékit Moszkvában arról, hogy milyen állapotban van a gazdaság, ő azonnal rázendít, hogy Putyin hogyan teszi tönkre az országot. Putyin most azt szeretné elérni, hogy a teljes világsajtó – tudtán kívül! – ehhez az irányelvhez igazodjon. Ha az amerikai sajtóban minden áldott nap megjelenik valami arról, hogy hogyan hekkelte meg a választásokat, akkor a német, az amerikai és persze az orosz lakosság elhiszi, hogy Putyin mindenható. Hiszen aki Moszkvából el tudja dönteni az amerikai választást, az mindenre képes! A Nyugat azzal ártana a legtöbbet Putyinnak, ha nem beszélne róla. Csakhogy sok nyugati politikus számára kényelmes, hogy a saját kudarcait Putyinra kenheti – mint tette azt Hillary Clinton a választási kampány után.

MN: Putyin felhagyna az effajta beavatkozásokkal, ha javulna a kapcsolata a Nyugattal?

VI: Amíg Putyin hatalmon van, nem tudnak javulni a kapcsolatok a Nyugat és Oroszország között.

MN: Honnan van elég pénze ezekre a be­avatkozásokra, miközben az orosz gazdaság katasztrofális állapotban van?

VI: Mindez nem kerül sokba. Szíriában az egész éves jelenlét nagyjából az orosz honvédelmi kiadások másfél napra eső részét teszi ki. Most már Ukrajna sem visz el évi egy-kétmilliárd dollárnál többet, a Donbászban a helyi bűnszervezetek maguk teremtik elő a bevételeik jó részét, ők működtetik a gazdaságot, komoly csempészhálózatot tartanak fenn.
A Marine Le Pennek juttatott pár millió euró meg aztán végképp nem tétel.

MN: Úgy látja, hogy Oroszország nem annyira erős, hogy komolyabb gondokat okozzon a Nyugatnak?

VI: Nem is értem, milyen gondokat jelentene Oroszország. Az amerikai választást Clinton vesztette el, Németországban Merkel simán újrázott. A nyugati populisták térnyerése pedig tíz-tizenöt éves folyamat, ami részben a nyugati kormányok politikájának a következménye. És az orosz populizmusnak nincs is köze az európaihoz. Az ugyanis imperialista, a fő témája a terjeszkedés, miközben az európai populisták nacionalisták. Orbán Viktor nem akarja megszállni Romániát, és Marine Le Pen sem foglalná vissza Algé­riát. Putyint a körein belül bizonyos figurák Hitlerhez hasonlították, és ezt nem becsmérlően tették: úgy gondolják, ha Hitler megelégszik azzal, hogy Lengyelországot, Ausztriát és Csehszlovákia egy részét megszerezze, akkor ő lett volna a világ legsikeresebb uralkodója. Tehát ha Putyin megszerzi Ukrajna és Kazahsztán egy részét, akkor ő lesz Nagy Péter óta a legsikeresebb orosz uralkodó. Ez az orosz populizmus.

MN: És mit kezdjen a Nyugat az orosz emberi jogi sérelmekkel, például a „homoszexuális propaganda” kriminalizálásával?

VI: Putyin szerint az emberi jogok valami nyugati dajkameséből származnak – és sokan támogatják ezt az attitűdöt. Elég csak arra gondolni, hogy pár hónapja született egy törvény Oroszországban, amely büntetlenséget biztosít azoknak, akik otthon, a négy fal között verik a feleségüket – mivel ez állítólag tradi­cionális érték. De ha a Nyugat beleszól ebbe, azzal csak az ő malmára hajtja a vizet. A Nyugat foglalkozzon magával, támogassa Ukrajnát, fektessen be kulturális csereprogramokba, fogadja az oroszokat, akik kiköltöznek, és próbálja meg kordában tartani a határokon átívelő orosz agressziót. Ez most egy új hidegháborús időszak, ami valamikor véget ér – és akkor majd lehetőség lesz közeledni. A 90-es években például volt pár év, amikor Oroszország barátságosan viszonyult Európához, de Európa semmit nem tett annak érdekében, hogy ezt a barátságot kiaknázza. Nem hívta meg sem az EU-ba, sem a NATO-ba, magára hagyta a gyenge gazdaságával, és azt gondolta, hogy majd magától normális országgá válik. Kicsit hasonló a helyzet, mint Németországgal az I. világháború után: a németek sem normalizálódtak, ellenben pár év leforgása alatt fasiszta szuperhatalommá váltak, és felforgatták a világot. Amikor a putyini rezsim összeomlik, lesz egy újabb Nyugat-barát időszak, és azért, hogy ez a Nyugat-barátság megmaradjon, integrálni kell Oroszországot. Úgy, ahogy azt a győztes hatalmak Németországgal a II. világháború után tették. A Nyugat sosem lesz biztonságban, ha Oroszország a körön kívül marad – ezért ha eljön az idő, képesnek kell lennie komoly együttműködési programmal előállni. De úgy látom, most még senki nem gondolkozik ezen komolyan.

Névjegy

Vlagyiszlav Inozemcev évekig a moszkvai Lomonoszov Egyetemen tanított közgazdaságtant. Jelenleg a moszkvai Posztindusztriális Tanulmányok Intézetének igazgatója és a varsói Polish Institute for Advanced Studies vendégkutatója. Korábban tagja volt Dmitrij Medvegyev miniszterelnök tanács­adói csapatának. Világlapok rendszeres publicistája. Pár hete Budapesten a Demokratikus Koalíció alapítványának konferenciáján tartott előadást.

Neked ajánljuk

Leginkább a foci

  • Toroczkay András

Apanovellák, de nem csak azok, felnövéstörténetek, kisvárosi elbeszélések, Budapest- és énelbeszélések is egyben. Az író magáról beszél, nem is kendőzi. Már a címből rögtön beugrik egy másik óriás: Lóci. Itt azonban a fiú emeli fel az apját, s állít emléket neki.

Stockholm-szindróma

Szentgyörgyi Bálint sorozatát nagyjából kétféle diskurzus övezi. Az egyik a sorozat nyilvánvaló történelmi torzításait és pontatlanságait rója fel. Itt elsősorban Hodosán Róza szociológus és Rainer M. János történész kritikái­ra gondolunk, akik az 1980-as évek ellenzéki mozgalmainak tagjaiként jogosan érezhetik, hogy saját és bajtársaik munkálkodását az alkotók nem adták vissza elég hűen. Ugyanakkor szem előtt kell tartanunk, hogy A besúgó vállaltan fikció, nem pedig dokumentumfilm.

Delfin

Van a filmben két csónakázás. Az egyik a bajai Sugovicán, az egykor kedvelt, de most néptelennek mutatkozó horgászhelyen. A gyermekkora helyszíneire visszalátogatván ismét kisvárosi lánnyá változó világhírű úszófenomén a nagypapával, ladikon haladva újra felfedezi a Duna-mellékág békességét. Máskor meg az óceánon hasít bérelt jetboaton, bálnát akar nézni – hullámokból felszökkenő delfineket lát is.

Szerelem határok nélkül

  • Nagy István

Nem lehet könnyű úgy gitározni egy zenekarban, hogy az elődöd árnyékában játszol, és folyamatosan ott van benned a félsz, hogy ha a régi srác majd egyszer vissza akar jönni, téged azonnal lapátra tesznek. Ez történt Josh Klinghofferrel, aki 2009-ben csatlakozott a Red Hot Chili Peppershez, és kereken tíz évig volt az együttes gitárosa. 

Biztonsági játék

Az utóbbi két évtizedben kevés olyan emlékezetes betoppanás volt a könnyűzene világába, mint a kanadai Arcade Fire 2004-es debütáló nagylemeze. A tragédiák árnyékában fogant Funeral katartikus sodrása és hiperérzékenysége pillanatok alatt hírnevet és rajongókat szerzett a zenekarnak, még olyan hírességeket is, mint David Bowie vagy David Byrne. A debütáló album pillanatok alatt vált hivatkozási ponttá, ami alighanem a szedett-vedett megjelenésű zenekart lepte meg a leginkább.

Miért hiányzik?

  • Csabai Máté

Nem lehet erről a kiadványról szokványos kritikát írni. Nem csupán Kocsis Zoltán ikonikus, de azért a színpad széléről olykor kibeszélt személye miatt, hanem azért, mert a huszonhat lemezen csupa olyan mű és életmű szerepel, amelyek játékmódjáról, megítéléséről interjúkban, szemináriumokon sokat megosztott a zongoraművész.

Minden színész csiga

„Tragédiának nézed? Nézd legott / Komé­diá­nak, s múlattatni fog” – idézi Katona László Az ember tragédiáját az előadás végén, amelynek alcíme is van: Etűdök színházi világunk állapotjáról. A Nézőművészeti Kft. egy rendkívül szórakoztató, elsőrangú kabarét csinált a színészek mindennemű kiszolgáltatottságáról és az abuzív rendezőkről.

Rejtvényfejtés

Legendás hely volt a Bartók 32 Galéria a kilencvenes években, magyar és külföldi kortárs kiállításokkal. Csak egy „probléma” volt vele (akárcsak a Liget Galériával), hogy a fenntartója és tulajdonosa az önkormányzat volt. A majdnem 100 négyzetméter alapterületű helyszín, s a modern művek ottani bemutatásának ellehetetlenítését az első Orbán-kormány művészetpolitikájának „köszönhetjük”, bár kétségtelen, hogy a múltba révedő magyarosch műalkotás fogalmát addigra jól beleültették az embe­rek fejébe.

Minden változatlan

  • Balogh Magdolna

A fejlődés- vagy karrierregényként induló mű egy drezdai antikvárius, Norbert Paulini alakját állítja a középpontba: a szerző „a szellem emberének” akar emléket állítani. Paulini a hetvenes–nyolcvanas években különleges hírnévnek örvendő boltot működtetett, amelyben egy kis szellemi kör is otthonra talált, s az elbeszélő is a törzsközönségéhez tartozott.

A zöld-fehér polip

Megalakul az ötödik Orbán-kormány, és itt most azt kéne találgatnunk, hogy Kásler távozása, Csák bevonása, Lázár és Navracsics visszatérése, meg néhány minisztérium szétszedése, átalakítása mi mindenre utalhat, s mindebből milyen új politikai irányra számíthatunk – de tizenkét év orbánizmus után nem hinnénk, hogy mindennek nagy jelentősége volna. Voltaképpen még a totális eszementséget tükröző húzás, az egészségügy és – főleg – a közoktatás betolása a karhatalmi minisztérium alá sem meglepő a NER államigazgatási track recordjának ismeretében.

Orbán Viktor két beiktatása

„Az Isten kegyelméből nekünk adott megbízatás mindig túlmutat rajtunk. Azokra, akiknek a javát kell szolgálnunk, de még ennél is tovább mutat arra, akitől a feladatot végső soron kaptuk és akinek a dicsőségét szolgálhatjuk. Ez a mai nap üzenete mindannyiunknak” – mondta Balog Zoltán, a rendszer egyik sokat próbált főpapja a Kálvin téri református templomban, a Novák Katalin államfői beiktatása alkalmából rendezett ökumenikus szertartáson. Szavai üresen pattogtak a templom kövén, s talán a térre is kigurultak, hogy ott pukkanjanak szét, mint sok színes szappanbuborék.