Magyar Narancs: Oroszországban a független médiára is kiterjesztették a civileket megbélyegző ügynöktörvényt. Mit jelent ez, tekintve, hogy a külföldiek tulajdonrészét már korábban 20 százalékban maximálták, a kritikus sajtónak támogatásokat nyújtó alapítványokat pedig feketelistára tették?
Vlagyiszlav Inozemcev: Újabb logikus lépés a már legalább egy évtizede tartó folyamatban. Putyin egyik első elnöki lépéseként a kormány uralma alá vonta a köztelevíziót. Később a két legnagyobb független lapot, a Vegyomosztyit és az RBK-t is átvették az ő körei, aztán (a Putyin pénztárnokának tekintett – a szerk.) Jurij Kovalcsuk rátette a kezét a független tévékből és rádiókból álló National Media Groupra. Eleinte a nyomtatott sajtó még viszonylag szabadnak érezhette magát, de mára csak az online lapok és pár külföldi érdekeltségű újság mondhatja ezt el magáról. Az, hogy az ügynöktörvényt kiterjesztik az olyan, külföldi pénzből működő médiumokra, mint a Radio Liberty vagy a CNN, a magától értetődő következő lépés. Putyinék rájöttek, hogy az Amerika Hangja, a Szabadság Rádió, a Deutsche Welle vagy a BBC helyi adásai az utóbbi időben egyre népszerűbbek lettek.
MN: Közben vannak próbálkozások az internet cenzúrázására is.
VI: Most két indokkal blokkolhat a kormány weblapokat: vagy azért, mert a terrorizmust propagálják, vagy megsértik a szerzői jogokat. Az első indokot persze lehet úgy ferdíteni, hogy azzal az ellenzék bizonyos tevékenységeit is ellehetetlenítsék, de még nem nagyon élt ezzel a lehetőséggel a kormányzat. Ezenkívül van egy olyan törvény is, amely tiltja, hogy egyenlőségjelet tegyünk a nácizmus és a kommunizmus között – tehát ha valaki ilyet tesz, azzal szemben eljárnak. Viszont, ha valaki Vlagyimir Putyin személyét szidalmazza, azt sok esetben büntetlenül megússza.
MN: Ön egy írásában fasisztának nevezte a jelenlegi rezsimet. Ez sem volt baj?
VI: Azt írtam, hogy ha megnézzük Giovanni Gentile fasiszta filozófus és mások írásait, akkor a putyini Oroszország közelebb van a fasizmushoz, mint a porosenkói Ukrajna, hiába szajkózza az orosz kormányzat ennek az ellenkezőjét. Ezért ha valaki a fasizmussal akarja felvenni a harcot, akkor az ellenséget a Kremlben kell keresnie, nem Ukrajnában. A szerkesztők több ügyvédet is megkérdeztek a publikálás előtt, és mind azt mondták, hogy ez a vélemény még a törvényes kereteken belül van, hiszen nem szólít fel arra, hogy harcoljunk a kormányzat ellen, nem buzdít engedetlenségre. A cikk megjelenése után beállított az ügyészség azzal, hogy kaptak egy állítólagos panaszlevelet, majd eljárást indítottak, amelynek során tanúsítanom kellett, hogy a saját véleményemet írtam le, és nem valakinek a felkérésére fogalmaztam meg ezeket a gondolatokat. Végül ejtették az ügyet.
MN: Akkor ez azt jelenti, hogy valamennyire még lehet bízni a jogállamiságban?
VI: Van egy-két érzékenyebb ügy – mint például a politikai ambíciói miatt bebörtönzött Mihail Hodorkovszkij egykori olajmágnás pere volt –, amikor fentről jönnek utasítások. Ha a Kremlnek nincsen véleménye egy konkrét kérdésben, akkor elvben még rendben mennek a dolgok. De senki nincs biztonságban. Már csak azért sem, mert a következő, jövő nyáron esedékes választás után feltehetőleg újabb szigorítások jönnek, erősödni fog a cenzúra, még több másként gondolkodó lesz kénytelen elhagyni az országot. A helyzet logikájából adódóan ugyanis Putyinnak nincs más választása, mint erősíteni az általa létrehozott autoriter rezsimet.
MN: Az Anton Barbasin politikai elemzővel közösen írott cikkében még azt állítja, hogy a jövőben Putyin megpróbál szélesebb konszenzust építeni az eliten belül, és a progresszívebb gondolkodókat is bevonhatja a hatalomba.
VI: Az orosz politikai eliten belül több különböző csoportosulás létezik, a politika alakulása pedig attól függ, hogyan lépnek ezek a csoportok egymással interakcióba. (A szerzők a „progresszívokhoz” sorolták például Mihail Kaszjanov volt kormányfőt, míg a semleges technokrata ideáltípusa Dmitrij Medvegyev mostani miniszterelnök. E tipológia szerint prominens konzervatív Szergej Lavrov külügyminiszter, a bigott konzervatívok közé pedig Kirill pátriárka és Ramzan Kadirov csecsen elnök tartozik – a szerk.). A többség opportunista, bármilyen rezsimet támogatni fog, de a jobbszélen vannak még Putyinnál is konzervatívabb, Nyugat-ellenesebb és imperialistább alakok, akik például olyan ötleteket dédelgetnek, mint a teljes „orosz világ”, az oroszok lakta területek egyesítése. Valakit a jövőben ki fognak szorítani a hatalomból. Vagy a liberálisokat, vagy az ultra-ortodoxokat – ezt még nem tudom. Putyinnak az a célja, hogy azt mutassa kifelé, hogy a társadalom és a politikai elit is egységes.
MN: Mennyire számít egyáltalán, hogy mások mit akarnak? Vannak-e olyanok, akik befolyásolják az elnök döntéseit, vagy cár módjára uralkodik?
VI: A kormányzási stílusa leginkább a cárokéhoz hasonlít. Ám különbséget kell tenni három fő témakör között. A külpolitika teljes mértékben Putyin akarata szerint alakul, abba senkinek nincs beleszólása. Azt gondolja, ő az elmúlt háromszáz év legjobb geostratégája, mindent tud és mindent ért, ezért nem is kíváncsi másokra. A Krím bekebelezését számos közeli barátja ellenezte, őket azzal szerelte le, hogy foglalkozzanak inkább a saját pitiáner dolgaikkal, ő történelmet ír. A belpolitika hasonló logika szerint alakul, de itt az elnök látja valamelyest a tágabb nemzeti konszenzus fontosságát is. A liberálisokkal meg a Navalnij-féle „szélsőségesekkel” nem akar tárgyalni, nyilvánosan az ultrakonzervatívokkal sem nagyon, de szeretne a lehető legtöbbeknek a kedvére tenni, ezért a döntések előtt hajlandó mások tanácsait is megfontolni. A harmadik terület a gazdaság. Az őt közelről ismerő barátaim azt mesélik, tudatában van annak, hogy nem közgazdász, és nincsenek határozott elképzelései a jó gazdaságpolitikáról, úgyhogy hagyja, hogy szakértők meggyőzzék. Ha nem is túlzottan liberális a felfogása ebben, de a szabadpiac híve, a szovjet típusú tervgazdaságnak nem sok előnyét látja. E területen Anton Sziluanov pénzügyminiszternek van nagy súlya, aztán Elvira Nabiullinának, a jegybank elnökének és egy közeli tanácsadójának, Andrej Bjelouszovnak.
MN: És kinek a támogatására van szüksége a kormányzáshoz?
VI: Különösebben senkiére. Az erőskezű, befolyásos vezetőknek – Jurij Luzskovnak, Moszkva korábbi polgármesterének, Mintimer Sajmijevnek, Tatárföld korábbi elnökének vagy Jevgenyij Primakov exminiszterelnöknek – 2004-ig volt még valami befolyásuk, és voltak erős oligarchák is, akik el tudták érni, hogy a saját embereik kerüljenek különféle pozíciókba. Mostanra viszont ezek befolyása elveszett. Az új milliárdosok már Putyin baráti köréből kerültek ki, és tudják, hogy mindent az elnöknek köszönhetnek – a cégeik bevételeinek úgy a kétharmada állami megrendelésekből származik, és ezért nem akarnak Putyin akaratával szembemenni. Putyinnak senkire nincs szüksége, azt csinálhat, amit akar.
MN: Ez azt jelenti, hogy nincs természetes utódja sem?
VI: Ha ma meghalna, nem tudjuk, ki léphetne a helyére. Mostanában az egykori testőrét, Alekszej Gyumint emlegetik lehetséges utódként. Putyin kinevezte tábornoknak, elküldte a Krímbe, ahol nem tudni, mit csinált, majd megtette Tula tartomány kormányzójává. De nem hiszem, hogy ez aktuális kérdés lenne, hiszen a közeljövőben Putyin nem fogja átadni a hatalmát. A mostani szabályok szerint 2024-ben jár le a mandátuma, és nem indulhatna újra, de ez nem fogja visszatartani: vagy megváltoztatja a politikai rendszert, vagy átírja az alkotmányt. A szíve szerint még jóval kilencvenéves korán túl is az ország élén lenne, mint Robert Mugabe. Ha netán hirtelen elhalálozna, a legvalószínűbb az, hogy a szűk körének a gyengébbik fele – azaz a külügyminiszter, a pénzügyminiszter és a miniszterelnök-helyettesek, akik a gazdaság napi menedzselésével foglalkoznak, és közel sem olyan erősek, mint az FSZB, a titkosszolgálat vezetője vagy a belügyminiszter – összefogna, hogy kiszorítsa a hatalomból a keményfiúkat. Sztálin halála után Lavrentyij Berija, a titkosszolgálat vezetője volt a legerősebb ember az országban, de ez sem mentette meg attól, hogy összefogjanak ellene, letartóztassák, majd lelövessék. A Szovjetunió vezető politikusai ekkor egyezséget kötöttek, hogy nem büntetnek meg senki mást amiatt, amit a sztálini időkben elkövetett, és ezek után relatíve békésen uralkodtak – Hruscsovot például egy évtized után gond nélkül elmozdították a hatalomból.
MN: Hogy látja az ellenzéki Alekszej Navalnij lehetőségeit?
VI: Érdekes személyiség, tehetséges politikus, nagyon elkötelezett. Nehéz megállítani. Ezért is nem fogják hagyni soha, hogy elinduljon a választáson, legalábbis amíg Putyin él. Ráadásul senki nem támogatja az ellenzékiek közül. Ha pedig nincs pártja, és nem indul a választáson, bajosan fogja újabb hat évig fenntartani a tömegek érdeklődését. Az is a baj vele, hogy az egyetlen témája a korrupció elleni harc. Ebben a fehérorosz Aljakszandr Lukasenkára emlékeztet, ő szintén – úgymond egyszerű falusi gyerekként – kizárólag a korrupció felszámolásával kampányolt. Több mint húsz éve már, hogy megválasztották, és jelenleg Fehéroroszország a legkorruptabb az egykori szovjet tagállamok közül. Azt hiszem, Navalnij is Putyin-szerű politikus lenne, ha hatalomra jutna. Talán egy-két kérdésben nem lenne annyira radikális, mint ő, nem hiszem, hogy balhékat provokálna a Nyugattal, de a Krímmel kapcsolatos álláspontja nemigen különbözik a kormányzatétól, és a bevándorlókat sem szereti.
MN: Mi mozgatja Putyint, amikor globális, világpolitikai konfliktusokba nyúl bele?
VI: Itt sem mindegy, hogy melyikről beszélünk. Az ukrajnai vagy szíriai beavatkozása mögött az áll, hogy Oroszország nagyhatalom, és ennek megfelelően szüksége van befolyási zónára – ami számára elsősorban a volt Szovjetunió mínusz a balti államok. Putyin szerint Oroszország lényegében ugyanaz, mint a Szovjetunió, és ha egy egykori tagállam nem lojális Oroszországhoz, akkor ott közbelép, mint Grúziában vagy Ukrajnában. Aztán amikor konfliktusba keveredett a Nyugattal, úgy gondolta, megpróbál valahogy a Nyugat segítségére lenni, új párbeszédet indítani a Nyugattal – ez volt a szíriai beavatkozás. Hiszen a terrorizmus elleni harc mindenkinek az érdeke! A francia Nemzeti Front támogatása vagy az amerikai választás más téma. Putyin persze Trumpot akarta elnöknek, Hillary Clintonnal nem rokonszenvezett. És lehet, hogy ki is adta az embereinek, hogy tolják meg a Trump-kampányt. Nagy valószínűséggel információkkal látta el a WikiLeakset, és költött a közösségi médián is – de azt kizártnak tartom, hogy az ő parancsára a szavazatszámláló gépeket is megpróbálták volna feltörni. Szerintem mindezzel csak azt akarja elérni, hogy beszéljenek róla. Amikor 17 évvel ezelőtt hatalomra került, a kormánybarát lapok hivatalos irányvonala az lett, hogy a lehető legtöbbet kell róla beszélni. Még bírálni is szabad, azt mondani, hogy rossz irányba viszi az országot – a lényeg, hogy minél több szó legyen róla, és a választó úgy lássa, nélküle semmi nem működik. De vagy tíz éve már az ellenzékiek sem tudnak másról beszélni, csak róla. Ha megkérdez egy ellenzékit Moszkvában arról, hogy milyen állapotban van a gazdaság, ő azonnal rázendít, hogy Putyin hogyan teszi tönkre az országot. Putyin most azt szeretné elérni, hogy a teljes világsajtó – tudtán kívül! – ehhez az irányelvhez igazodjon. Ha az amerikai sajtóban minden áldott nap megjelenik valami arról, hogy hogyan hekkelte meg a választásokat, akkor a német, az amerikai és persze az orosz lakosság elhiszi, hogy Putyin mindenható. Hiszen aki Moszkvából el tudja dönteni az amerikai választást, az mindenre képes! A Nyugat azzal ártana a legtöbbet Putyinnak, ha nem beszélne róla. Csakhogy sok nyugati politikus számára kényelmes, hogy a saját kudarcait Putyinra kenheti – mint tette azt Hillary Clinton a választási kampány után.
MN: Putyin felhagyna az effajta beavatkozásokkal, ha javulna a kapcsolata a Nyugattal?
VI: Amíg Putyin hatalmon van, nem tudnak javulni a kapcsolatok a Nyugat és Oroszország között.
MN: Honnan van elég pénze ezekre a beavatkozásokra, miközben az orosz gazdaság katasztrofális állapotban van?
VI: Mindez nem kerül sokba. Szíriában az egész éves jelenlét nagyjából az orosz honvédelmi kiadások másfél napra eső részét teszi ki. Most már Ukrajna sem visz el évi egy-kétmilliárd dollárnál többet, a Donbászban a helyi bűnszervezetek maguk teremtik elő a bevételeik jó részét, ők működtetik a gazdaságot, komoly csempészhálózatot tartanak fenn.
A Marine Le Pennek juttatott pár millió euró meg aztán végképp nem tétel.
MN: Úgy látja, hogy Oroszország nem annyira erős, hogy komolyabb gondokat okozzon a Nyugatnak?
VI: Nem is értem, milyen gondokat jelentene Oroszország. Az amerikai választást Clinton vesztette el, Németországban Merkel simán újrázott. A nyugati populisták térnyerése pedig tíz-tizenöt éves folyamat, ami részben a nyugati kormányok politikájának a következménye. És az orosz populizmusnak nincs is köze az európaihoz. Az ugyanis imperialista, a fő témája a terjeszkedés, miközben az európai populisták nacionalisták. Orbán Viktor nem akarja megszállni Romániát, és Marine Le Pen sem foglalná vissza Algériát. Putyint a körein belül bizonyos figurák Hitlerhez hasonlították, és ezt nem becsmérlően tették: úgy gondolják, ha Hitler megelégszik azzal, hogy Lengyelországot, Ausztriát és Csehszlovákia egy részét megszerezze, akkor ő lett volna a világ legsikeresebb uralkodója. Tehát ha Putyin megszerzi Ukrajna és Kazahsztán egy részét, akkor ő lesz Nagy Péter óta a legsikeresebb orosz uralkodó. Ez az orosz populizmus.
MN: És mit kezdjen a Nyugat az orosz emberi jogi sérelmekkel, például a „homoszexuális propaganda” kriminalizálásával?
VI: Putyin szerint az emberi jogok valami nyugati dajkameséből származnak – és sokan támogatják ezt az attitűdöt. Elég csak arra gondolni, hogy pár hónapja született egy törvény Oroszországban, amely büntetlenséget biztosít azoknak, akik otthon, a négy fal között verik a feleségüket – mivel ez állítólag tradicionális érték. De ha a Nyugat beleszól ebbe, azzal csak az ő malmára hajtja a vizet. A Nyugat foglalkozzon magával, támogassa Ukrajnát, fektessen be kulturális csereprogramokba, fogadja az oroszokat, akik kiköltöznek, és próbálja meg kordában tartani a határokon átívelő orosz agressziót. Ez most egy új hidegháborús időszak, ami valamikor véget ér – és akkor majd lehetőség lesz közeledni. A 90-es években például volt pár év, amikor Oroszország barátságosan viszonyult Európához, de Európa semmit nem tett annak érdekében, hogy ezt a barátságot kiaknázza. Nem hívta meg sem az EU-ba, sem a NATO-ba, magára hagyta a gyenge gazdaságával, és azt gondolta, hogy majd magától normális országgá válik. Kicsit hasonló a helyzet, mint Németországgal az I. világháború után: a németek sem normalizálódtak, ellenben pár év leforgása alatt fasiszta szuperhatalommá váltak, és felforgatták a világot. Amikor a putyini rezsim összeomlik, lesz egy újabb Nyugat-barát időszak, és azért, hogy ez a Nyugat-barátság megmaradjon, integrálni kell Oroszországot. Úgy, ahogy azt a győztes hatalmak Németországgal a II. világháború után tették. A Nyugat sosem lesz biztonságban, ha Oroszország a körön kívül marad – ezért ha eljön az idő, képesnek kell lennie komoly együttműködési programmal előállni. De úgy látom, most még senki nem gondolkozik ezen komolyan.
| Névjegy Vlagyiszlav Inozemcev évekig a moszkvai Lomonoszov Egyetemen tanított közgazdaságtant. Jelenleg a moszkvai Posztindusztriális Tanulmányok Intézetének igazgatója és a varsói Polish Institute for Advanced Studies vendégkutatója. Korábban tagja volt Dmitrij Medvegyev miniszterelnök tanácsadói csapatának. Világlapok rendszeres publicistája. Pár hete Budapesten a Demokratikus Koalíció alapítványának konferenciáján tartott előadást. |
