A kormány váratlan határozottsága nem mindennapi egy olyan országban, ahol eleddig a hatalom birtoklása minden más szándékot megelőzött; ahol nem volt soha elsődleges szempont a modernizáció; ahol a korrupció tartotta össze az elitet és nem a változtatás intellektuális kényszere vagy morális eltökéltsége.
Gyanítom, hogy a Ciorbea-kormány hitele kisvártatva elporlik a most meghirdetett program megvalósítása folyamán. Abban viszont egészen biztos vagyok, hogy eltökéltségük - Románia vonatkozásában legalábbis - történelmet csinál. Az új miniszterelnöknek látszólag nem kellett mást tennie, mint szembenéznie a meztelen valósággal: tavaly a behozatal mintegy kétmilliárd dollárral múlta felül a kivitelt. A kereskedelmi hiány a dollár évi középárfolyamán számolva hétezer milliárd lej volt - ez a költségvetésnek mintegy harmadával egyenértékű. Elviselhetetlenné vált a költségvetési hiány is, megközelítette a GDP 10 százalékát. Mivel a termelést aligha lehet idén 10 százalékkal növelni, nyilvánvaló, hogy csak a fogyasztás csökkentése lehet a megoldás. Azaz egy olyan program meghirdetése, amelynek súlyos terheit Lengyelországban és Magyarországon egyaránt megtapasztalták már.
A program
A makroökonómiai egyensúly helyreállításáért az országnak a gazdasági növekedés és a foglalkoztatottság átmeneti csökkentésével kell most fizetnie. A GDP idén mintegy 2 százalékkal fog csökkenni, de 1998-ban a kis- és középvállalatok révén a növekedés - a kormány ígérete szerint - folytatódik. Az év első hónapjaira az infláció várható üteme 97 százalék lesz, a fizetési mérleg hiánya viszont a későbbiekben 1,4 milliárd dollárra csökkenne (azaz a GDP 3,5 százalékára).
A román Bokros-csomag legfőbb célkitűzése, hogy a költségvetési kiadások a GDP 2,5 százalékára mérséklődjenek az iparnak nyújtott szubvenciók felének lefaragásával. Ugyanezt a célt szolgálja, hogy a közalkalmazotti bérek inflációs kiegészítése részleges lesz, fokozatosan csökkentik a munkaerő foglalkoztatottságát és minimalizálják a tőkekiadásokat. Mindeközben persze az adókedvezmények is csökkenni fognak.
Május végéig 2750 vállalat privatizálását fejezik be (az év végéig 3600 vállalatot fognak magánkézbe adni). A szerkezetátalakítás legfőbb célja felszámolni a veszteséges gazdasági egységeket, ugyanis tavaly 42 vállalat termelte az állami tulajdontöbbségű cégek veszteségeinek 20 százalékát. Ezek közül tízet, két olajfinomítót is, csődeljárással privatizálnak. Az előre látható következmény: legalább 90 000 új munkanélküli.
Az ellenzék
A Ciorbea-kormány programjának meghirdetését követően az ellenzéki pártok részben a Nemzetközi Valutaalap (IMF), részben az egész Nyugat ellen indítottak támadást, nem kevés nacionalista felhanggal. Gheorghe Funar, a Románok Egységpártjának épp most menesztett elnöke ütötte meg a legélesebb hangot. Szerinte a kormány - a külföldi szakértők diagnózisa alapján - egyfajta végítéletet mondott ki "a román gazdaság és nép fölött". Románia ezt követően "fellebbezési jog nélkül alá kell hogy vesse magát a nemzetközi fináncpolitikának" - állította -, miközben a program deklarált céljai közül csak "a román haza földjének eladása" számíthat sikerre. Corneliu Vadim Tudor Nagy Románia Pártja is a Nemzetközi Valutaalapot vádolta a programért, hangsúlyozva: a kormánytagok csak egyszerű statiszták ahhoz a játékhoz, mely rövidesen "megadja majd a kegyelemdöfést a román gazdaságnak".
A parlament legerősebb ellenzéki tömörülése, a Ion Iliescu vezette Társadalmi Demokrácia Pártja, mely javarészt egyedül felelős a kialakult gazdasági katasztrófáért, hasonló kifogásokat hangoztatott a programmal szemben, még ha érveit némileg civilizál-tabb formában igyekezett is előadni.
Európa ára
Romániának ugyanakkor nemcsak a belső krízissel kell megküzdenie, hanem az euroatlanti csatlakozás anyagi problémáival is, amely csatlakozás stratégiai kérdésnek számít. Három hete Párizsban egy - szorosan az európai katonai biztonságpolitikát érintő - legfelsőbb szintű NATO-kollokviumon Gerhard von Moltke, a szervezet politikai osztályának titkára francia kollégáinak helyeslése közepette kifejtette: a három - illetve esetleg négy - közép-európai állam NATO-felvétele 60 milliárd dollárba kerül majd. Ha Románia is bekerülne - tekintettel az alulfejlettségre, a technikai inkompatibilitásra és egy, lényegében új tisztikar kialakítására -, ezt az összeget újabb 20 milliárddal meg kell toldani. Ki fogja ezt finanszírozni?
A román kormány nyilvánvalóan érzékeli a kételyeket, s igyekszik már most elébe menni a kihívásnak. Victor Babiuc honvédelmi miniszter bizalmasan jelezte a NATO-kormányoknak, hogy Bukarest egyedül is vállalja a csatlakozás költségeit. Ám hogy miként teszi ezt, arra alighanem még a honvédelmi miniszter sem tudja a pontos választ. Az ország bruttó adóssága ugyanis mintegy 10 milliárd dollár. Ezt megtetőzni újabb 20 milliárddal egyet jelentene a reform halálával és olyan újabb megszorító intézkedések bevezetésével, melyekre csak a ceausescui időkben volt példa.
Nem kétséges, Románia még mindig azt reméli, hogy a Nyugat segíteni fog, ha nem másként, hát úgy, hogy áldását adja majd egy politikai szinten megvalósuló gyors, deklaratív csatlakozáshoz, amit egy hosszabb, tényleges felzárkózási szakasz követ. Ez gyakorlatilag azt jelentené, hogy egy lassú, nem túl költséges - az oroszokkal szemben mérsékelten konfrontatív - folyamat indulna el, miközben az ország védelmét még jó ideig teljes egészében a Nyugat és csakis a Nyugat biztosítaná.
Épp ezért Bukarest, minden Washingtonnak tett gesztusa és tengeren túli elkötelezettsége ellenére - érzékelve a Clinton-adminisztráció ódzkodását az Észak-atlanti Szervezet túl széles körű azonnali kiterjesztésétől -, nagy reményeket fűz az épp most kibontakozó újabb amerikai-francia ellentétekhez. Ha ugyanis Párizs esetleg továbbra is távol maradna a NATO katonai ügyeitől - mely politikát, mint emlékezetes, Charles de Gaulle tábornok hirdette meg, s csak részben változtatott rajta Francois Mitterrand -, és mindössze a szövetség politikai szervezetében venne továbbra is tevékenyen részt, úgy idővel kialakulhatna egy dél-európai különleges katonai-politikai együttműködés, ami az orosz érdekeknek is inkább megfelelne, mint egy egységes, homogén NATO. Egy ilyen félszervezetbe pedig még Románia is beleférne bőven. Ráadásul úgy jöhetne létre egy effajta biztonságpolitikai együttműködés a NATO déli (jelen esetben: délkeleti) perifériáján, hogy az ország lényegében nem költene a hadseregre, mert biztonságát - pénz és fegyverek híján - kizárólag politikai deklarációk "garantálnák".
Kérdés persze, hogy egy ilyen fordulat nem alakítaná-e át a NATO-val kapcsolatos eddigi általános vélekedést, s nem hozna-e változást a közép-európai államokkal kapcsolatos, eddig stabilnak tekintett politikában is.
Ara-Kovács Attila
