A ruandai törvényszék 2003. december 3-i ítéletében népirtás bűnében marasztalt el három ruandai férfit, három sajtómunkást. Az ítélet nemcsak azért jelentős, mert a törvényszék először vizsgálta azt, milyen szerepet játszott a ruandai média a vérfürdő kivitelezésében, hanem azért is, mert a nürnbergi törvényszék által a főbűnösök perében hozott ítélet óta ilyesmire nem volt nemzetközi példa.
A törvényszék Ferdinand Nahimana, Jean-Bosco Barayagwiza és Hassan Ngeze ügyében a vádlottakat bűnösnek mondta ki népirtás, népirtás elkövetésére irányuló szövetkezés, közvetlen és nyilvános felbujtás népirtás elkövetésére bűntettében, valamint az emberiesség elleni bűncselekmények körében az emberölés és a kiirtás bűntettében. Nahimana és Ngeze életfogytig tartó, Barayagwiza harmincöt év szabadságvesztést kapott.
Ferdinand Nahimana a Radio Télévision Libre des Mille Collines (RTLM, Az ezer domb szabad rádiója) alapítója és szellemi atyja, szerkesztőbizottságának tagja, egy ideig a Ruandai Nemzeti Tájékoztatási Hivatal igazgatója volt. Barayagwiza a ruandai külügyminisztérium politikai igazgatójaként közreműködött az RTLM létrehozásában és szerkesztőbizottságában. Hassan Ngeze a népirtás előtt és alatt a Kangura (Ébredj!) című lap főszerkesztőjeként tevékenykedett. Mindhárman tagjai voltak a szélsőséges hutu vezetést kiszolgáló politikai pártoknak is.
Jogorvoslatért a törvényszék fellebbviteli tanácsához fordulhatnak.
Név, cím, rendszám
Az ítéletben a törvényszék részletesen feldolgozza a ruandai média kialakulásának és radikalizálódásának történetét, azt, hogy hogyan váltak ezek az orgánumok a nyílt uszítás színterévé, és milyen szálakon fűződtek a tömeggyilkosságot levezénylő hutu vezetéshez. A szisztematikus propaganda kifinomultsága és hatékonysága megdöbbentő.
Ruandában eredetileg egy állami rádióállomás volt, a ruandai rádió, amely a mindenkori kormány, pontosabban a mindenkori elnök szócsöveként a nemzeti és egyházi ünnepekről, előléptetésekről és kinevezésekről, az érettségi tételekről és egyéb közérdekű eseményekről tudósított. E rádió vezetése azonban nem radikalizálódott olyan ütemben, ahogy azt Habyarimana elnök és köre megkívánta volna. Ezért a keményvonalas hutu politikusok 1992-ben saját rádióállomás, az RTLM létrehozása mellett döntöttek. Ez az adó szinte kizárólag a hutu népesség lázításával foglalkozott, s a tömegmészárlások és a nyomukban megkezdődő polgárháború során az egymástól elvágott országrészek szinte egyetlen tájékoztatási eszköze lett. Az RTLM nem pusztán azokat az etnikai sztereotípiákat sulykolta, amelyek a hutuk és tuszik közötti gyűlöletet táplálták, hanem közvetlen felhívásokat intézett a tuszi lakosság kiirtására, a hutu lakosság előítéleteit pedig hamis tények közlésével erősítette meg. Mindennapossá váltak a hutuk felsőbbrendűségéről szóló műsorok, a felhívások az "éberségre". A rádió a tuszikat mint ördögi, titokban jól szervezett, egységes és a hutuk meggyilkolására készülő csoportot mutatta be. Logisztikai segítséget is nyújtott a mészárlást végzőknek: beolvasták a kiirtandó tuszik nevét, felsorolták a tuszik által lakott utcákat és városrészeket, közölték a tuszi autók rendszámait. Szemtanúk beszámolója szerint a menekülő tuszikra vadászó hutu csendőröknek nem is kellett mást tenniük, mint a checkpointokon hallgatni a rádiót, így jutva közvetlenül parancsokhoz. A falusi kocsmából kijövet a tuszikon elvégzendő "munkáért" beígért jutalom tehéncsorda gondolatától megbódult hutu pásztor pedig első kézből tudhatta meg, hol rejtőzik a közelben az "ellenség".
Ekkoriban a hutu háztartások mintegy 30 százaléka rendelkezett rádióval - de a kormány mindent megtett, hogy üzenete sokakhoz eljusson, ezért 1994 tavaszán tranzisztoros rádiókat osztott szét a lakosság körében. A helyzetet egyszerűsítette, hogy a ruandai állami rádió politikailag ellenzékinek számító vezetője időközben elmenekült az országból, így 1994 tavaszára már két rádióállomáson keresztül lehetett "felébreszteni a hutu népet országuk megtisztítására". Nem véletlen, hogy a Ruanda ügyében elzárkózó amerikai külpolitika és a hezitáló ENSZ láttán számos felhívás, petíció és segélykiáltás nem követelt mást, mint a ruandai rádió elnémítását.
Ölj!
A tömeggyilkos propaganda másik fő orgánuma a Kangura című újság volt, amely a 90-es évek elejétől kezdve folyamatosan közölt a tuszik kiirtására vonatkozó cikkeket, felhívásokat és karikatúrákat. Egyik címlapjuk Szűz Máriát a gyermek Jézussal és Józseffel ábrázolta. Mária azt kéri a Megváltótól, hogy védje meg a hutukat, amire Jézus azt válaszolja, hogy az emberek között szeretetnek kell lennie, mire József megjegyzi, hogy ehelyett a hutuknak inkább egységbe kellene forrniuk. Ruandában a lakosság kilencven százaléka keresztény, és az efféle, vallási kontextusba helyezett üzenet hatása óriási volt. A Kangurában közzétett uszító cikkek közül a leghírhedtebbek a "Felhívás a hutu lelkiismerethez", a "Tizenkilenc parancsolat", a "Tízparancsolat". A Tízparancsolat című dolgozatban a szerzők részletesen elmagyarázzák, hogy a tuszi szomszédok önvédelemből kiirthatók, a lap 26. számának címlapja pedig meg is mutatja, mivel: bozótkéssel - megnevezve a ruandai mészárlások során utóbb széles körben használt eszközt is. A rádióhoz hasonlóan a Kangura is közölte a kiirtandók névsorait. Ezek a listák vagy közvetlenül a kormánytól érkeztek, vagy, rosszabb esetben, minden alap nélkül csak összeírtak pár nevet.
Fontos támasz
A törvényszéknek tehát olyan személyek cselekményeit kellett értékelnie, akik a vérfürdő kivitelezésében tevőleg nem vettek részt, másokat pedig erre nem katonai kötelék keretében bátorítottak. Jogi szempontból az alkalmazható joggyakorlat hiányával és egy rafinált elhatárolási problémával kellett az ügyészeknek és a bíráknak megküzdeniük.
A decemberi ítéletet megelőzően csak a nürnbergi törvényszék foglalkozott az írott sajtón keresztüli felbujtással - és az is nemzetközi büntetőjogi összefüggésben. A főbűnösök perében Julius Streicherre üldözés bűntette miatt halálbüntetést szabott ki a törvényszék, mert 1923 és 1945 között a Der Stürmer című hetilap főszerkesztőjeként felelős volt az újságban megjelent, a zsidóság kiirtására uszító cikkekért; ezek egy részét maga jegyezte. Az ítélet szerint a Der Stürmer "németek ezreit mérgezte meg, és ez okozta, hogy követték a Nemzetiszocialista Párt a zsidókat üldöző és azok kiirtására törekvő politikáját". A törvényszék nem foglalkozott a Der Stürmer cikkei és a tényleges atrocitások közötti ok-okozati összefüggés vizsgálatával, elegendőnek találta azt, hogy Streicher rendszeresen kapott jelentéseket arról, hogy a kelet-európai zsidóság megsemmisítése miként áll. Ebben az összefüggésben pedig tudhatta, hogy írásai milyen környezetben jelennek meg. A nürnbergi ítélet fontos támaszul szolgált a ruandai törvényszék számára, ám kizárólagos hivatkozási alapként kevésnek bizonyult volna.
Lövedékkiegészítés
A felhasználható joggyakorlat másik része az ENSZ Emberi Jogi Bizottsága és az Európai Emberi Jogi Bíróság előtti azon ügyek voltak, amelyek a szólás- és véleményszabadság gyakorlásának kapcsán értékeltek gyűlöletbeszédnek vagy közösség elleni izgatásnak minősített tevékenységeket. Ezek a perek nem nemzetközi büntetőjogi összefüggésben tárgyalták a minősített cselekményeket, ám a ruandai törvényszék számára az okozati összefüggés bizonyítása szempontjából két igen fontos hozadékkal jártak. Egyrészt a vizsgált ügyekben kirajzolódott egyfajta nemzetközi gyakorlat a tekintetben, hogy hol húzódik a választóvonal aközött, amikor valamely sajtóorgánum egy véleményre irányítja a figyelmet, illetve fórumot biztosít egy nézőpontnak, és mikor azonosul az uszító ideológiával annak bemutatásakor. Másrészt a ruandai törvényszék igen sokat merített abból, hogy az uszító szándék bizonyításához a sajtóbeli közlés mely szélesebb összefüggéseit kell vizsgálni.
A törvényszék a vád által felvonultatott bizonyítékokat gondosan megvizsgálva, a tanúk elmondásait részletesen elemezve végül arra a következtetésre jutott, hogy Nahimana 1994-es kijelentése valóban beteljesült: "A média, a szavak, az újságok és a rádióállomások háborúja a lövedékekét egészíti ki." A törvényszék általános jelleggel megállapította, hogy "a média ama hatalma, amely alapvető emberi értékek létrehozásában és megsemmisítésében áll, óriási felelősséggel jár. A média vezetői ezért felelősek az ilyen következményekért."
A népirtás
Ruanda kis közép-afrikai ország, nyelve a kinyarwanda. Az állam szervezettsége a tizenkilencedik század végére igen összetetté vált, amelynek keretében a király számos alárendeltjén és tisztviselőjén keresztül irányította a kiterjedt családi kötelékekben élő ruandaiakat. A népesség hutuk és tuszik szerinti megkülönböztetése eredetileg nem etnikai vagy törzsi hovatartozást jelentett: a hutu megjelölés a pásztorkodásból élőkre, míg a tuszi a mezőgazdasági munkát végzőkre, pontosabban a tehéncsordával rendelkező jobb módú gazdákra vonatkozott. A hutuk és a tuszik (előbbiek 1959-ig Ruanda lakosságának 85, utóbbiak 15 százalékát alkották) tehát azonos vallásúak, azonos nyelvet beszélnek, és bár a két csoporthoz tartozók eltérő fizikai jegyeket is mutathatnak, pusztán ezek alapján lehetetlen különbséget tenni köztük. A gyarmatosításig lehetséges volt a két csoport közötti átjárás is.
A gyarmatosító németek, majd a versailles-i szerződést követően mandatórius hatalomként eljáró belgák számára Ruanda igazgatása átláthatatlan feladat volt. Hozzáláttak a prefektúrákon alapuló francia közigazgatási modell bevezetéséhez, amihez jobbnak látták megnyerni a ruandaiak egy részét. Ösztönösen a jobb anyagi környezetben élő, elitnek számító tuszikhoz fordultak. A belgák számos olyan intézkedést is tettek, amelyek bár nem erre irányultak, a hutuk és tuszik közötti szakadék elmélyülését és az ellenségeskedést vonták maguk után: a születési anyakönyvbe és a személyi igazolványba például a harmincas évektől kezdve be kellett jegyezni a hutu vagy tuszi származást. A belgák a tuszi diákok továbbtanulását preferálták, így egy generációt követően a politikai és gazdasági vezetés szinte kizárólag tuszikból állt.
A belgák 1961-62-ben kivonulnak a térségből, Ruanda és Burundi független állammá válik. A többségben lévő hutuk az 1959-es "forradalmat" követően megkezdik a tuszik üldözését: tuszik tízezrei hagyják el az országot, a maradókkal szemben gyakoriakká váltak az atrocitások, zaklatások, sőt a vérengzések is. Az országot 1973-tól a Juvenal Habyarimana tábornok által vezetett katonai diktatúra irányította. A 80-as években a szomszédos Ugandában élő tuszi menekültek megalakítják a Ruandai Hazafias Frontot (RFP). A kávé világpiaci árának 1989-es zuhanása Ruandát gazdasági válságba sodorja, a nyugati segélyek adományozói a további segítséget a többpárti demokrácia bevezetésétől teszik függővé. Habyarimana ebbe beleegyezik. 1990-ben az RFP gerillái betörnek Ruandába, a harcokat a zaire-i és francia fegyveresek bevonulása csitítja el. 1992-től a hutu vezetés egyre szélsőségesebb politikát követ, amelynek központi elemévé válik a tuszik elleni uszítás. Az etnikai mobilizáció valódi célja Habyarimana hutu politikai ellenfeleinek diszkreditálása, majd megsemmisítése. Az elnök és köre létrehozzák az ország "megtisztításához" szükséges szervezeti és kommunikációs hátteret. Megalapítják a Köztársaság Védelmének Koalícióját, amely az elnök politikai pártjának radikális szárnya, kialakul az Interahamwe (Együtt Harcolók) hálózata, az elnök pártjának ifjúsági tagozatából szervezett fegyveres csoport. Az RFP 1993 februárjában újabb támadást intéz a hutu vezetés alatt álló ország ellen, a francia csapatok bevonása ellenére hónapokig tartanak a harcok, amelyek az ún. Arushai megállapodással érnek véget. Ezt ellenőrizendő az ENSZ békefenntartó missziót küld Ruandába. 1993 őszére nyilvánvalóvá válik, hogy Habyarimana elnök nem kívánja hatalmát más politikai erőkkel megosztani, a tuszik elleni uszítás soha nem látott méreteket ölt.
1994. április 6-án a Habyarimana elnököt és Ntaríamira burundi elnököt szállító repülőgépet a mai napig tisztázatlan körülmények között lelövik. A tuszik elleni pogrom már aznap elkezdődik. Az emberiség történetének egyik legesztelenebb és leggyorsabb népirtása során mintegy 100 nap alatt mészárolnak le a legszerényebb becslések szerint is 600 000 embert. (Egy ENSZ-szakértő szerint az 1994 áprlisa és júliusa közötti események során 800 000 embert öltek meg.) A tuszi népesség közel 80 százaléka pusztul el. A mészárlást az első pillanattól az utolsóig a ruandai állami szervek szervezik és irányítják.
